Csak hátra kellene dőlnie az öreg nádfotellel, amiben már gyerekként is szeretett ücsörögni a vízparton. Megmarkolni a karfát, mialatt elmerül az arca a sekély vízben és kitartani a víz alatt, amíg mindörökre elmúlik a fájdalom, a szenvedés. Ezt látná utoljára, ezt a szépséget. Béke, szellő borzolta levelek susogása, vízcsobogás. Nem kellene több vesedialízis.

⁎

‒ Itt vagyok veled drága kisfiam! Nem hagylak egyedül!

Szinte kiabálva beszélt a zokogó anya a száguldó, szirénázó mentőben.

Nagyot fékezve megállt a mentő, megérkeztek, ő pedig magához ölelte gyermekét, könnyes csókot lehelt rá, mind a három műanyag dobozra, amiben szállították a szívét, a veséjét és a tüdejét a szervátültetésekhez.

‒Jöjjön asszonyom! ‒ nyújtotta a mentős a kezét, hogy kisegítse a kocsiból. ‒ Higgye el, hogy jól döntött! Megmenti három ember életét!

Ő is erre gondolt, amikor közölték vele, hogy a fia agyhalott és kérték, hogy adja oda a szerveit. Megtette, így másokban tovább élhet, mások tovább élhetnek. Az ő fia meghalt. Miért haljon meg más is, miközben lenne számára esély a gyógyulásra? Csak alá kellett írnia a szervadományozást.

Szédelegve leült a váróban és nézte, ahogy a műtőkhöz vezető ajtók mögött eltűnnek a dobozokat cipelő mentősök a fia szerveivel.

Aztán az üvegfalon át megdöbbenve látta, hogy a parkolóban egy autóból kikászálódik egy fürdőköpenyes férfi. Nem értette, mi ez a földöntúli mosoly az arcán, miközben köpenye szétnyílva lebeg utána, ahogy fürdőnadrágban, hasán ragtapaszokkal és egy kilátszó csővel, víztől cuppogó papucsban közeleg.