Apám egész életét a Duna mellett élte le. Állítólag még a születése is a folyó közepén indult el 74 éve amikor nagyanyám világra hozta. Nagyapám hajóskapitány volt. Állandóan ingázott a Fekete-tenger és Budapest között. Így lett apám is a Duna szerelmese. Mindent tudott róla. Ismerte az összes halfajt, holtágat, történetet ami a Dunához kapcsolódott. Szeretett volna meghalni a Duna közepén, pont ott ahol született. 

A hasát műtötték. Az orvos azt mondta, hogy pár napja van hátra. Egy orvosi műhiba miatt nem lehetett megmenteni. Nem tudtuk pontosan hány nap. Már nem akarta megvárni a kórházban a véget, ezért elhoztuk. A házunk a Duna-part mellett van. Első este csak ült, és nézte a vizet és a hullámokat rajta. Borozott. Nyár volt. Második nap már a ruháját is levetette, úgy várta a véget. Akkor már a bort sem kívánta. Harmadik nap már a széket is belehelyezte a vízbe, onnan figyelte a naplementét és aznap jött el érte a halál. Legszívesebben beúszott volna a vízbe, de a kötések a hasán azonnal benedvesedtek volna, és nem lett volna képes életben maradni. És ez felért volna egy öngyilkossággal. 

Az utolsó alkalommal remegő kezekkel lefotóztam és könnyes szemekkel elbúcsúztam tőle. Én is a Duna szerelmese lettem, de elhatároztam, hogy egy ideig nem megyek haza. Felkavaró élmény volt apámat lefotózni halála beállta előtt.