Testőrök közötti reverendás követet? S hogy ahány értelmezés, annyi vallás legyen? Kell mindnek egy vezető? Különben kit követne a temérdek hívő? Ki mondaná meg mi üdvözítő, s mi vétek? Mi lenne velük szentképek, kőbe vésett fohászok, és liturgiák nélkül? Honnan tudnák, mi a szándékod, ha valaki ezt nekik el nem mondaná? Hogy mi a szándékuk önmagukkal, azon nem töprengenek.
Persze, pont így tervezted! Hogy mindenki tehesse, amit csak szeretne. Még ha olykor-olykor az önmaguk által épített barikádjaikban botladoznak is.
De aki nem akar a hideg templom padjában ülve terád várni, az találkozhat veled másutt. Mondjuk egy koncerten, egy pohár vízben, egy koldus mosolyában, a tó partján ücsörögve, egy csodás zene dallamában, a tánc mozdulatában, egy ajtót kitárva, a hegycsúcs előtti utolsó métereket róva, a határtalan éjjeli csillagmezőt kémlelve, a könnyfakasztó kacagásban, a víz hűsítő sodrában, egy költeményben, egy forró ölelésben, a falat kenyérben, az éjszakai fekhely enyhében, a mezítlábas szabadságban, kegyelmed megannyi formájában.
Hisz te, nem te vagy! Úgy semmiképp, mint bármely ember fia azt elképzelni képes volna. És mégis: minden egyes képben, gondolatban, melyet rólad formál, te öltesz testet. Számtalan tévedés: igaz mind.
Ott vagy az árnyas templomokban, a zarándoklatok végén, a kacifántos miséken éppúgy, mint a szélben, a vízben, a tűzben, a földben, a levegőben, éterben, és szuszban. Minden fában, bokorban. Énbennem, s őbenne.
