Kirakat előtt áll, haja ragacsos és savanyú szagú – talán hárman – tűnődik, miközben szenvtelenül csavargatja tincseit – a foghíjas, a Tibi (aki mindig visszajár), és az új, az a lófejű, ők élveztek a hajába
a mellét most nem szabad, az a Jancsikáé.
Összehúzza kardigánját, szégyelli a fügeként csüngő emlőket, az üvegre mered és leköpi. A pápa arcélén megtörik a fény – lehetett volna profilból is – gondolja – aztán elkomorul.
Húsz éves koráig ateista volt, később agnosztikus lett (ezt a szót egy művelt kuncsaftjától hallotta, aki rengeteget beszél, van, hogy aktus közben is). Mégis inkább a mámor perceire gondol, ha Istenre gondol. Néha gyűlöl rá gondolni, főként a patkányok miatt, akik lerághatják Jancsika ujját, ha túl mélyen alszik.
Jancsika olyan mint a porcelán és púder illata van, októberben lesz négy hónapos.
A haja nem is haj, sokkal inkább pihe, fénylik, mint a hó. Éle van, ha rávetül a nap. A hóról rögtön két dolog jut az eszébe: a pápa meg a por. Az egyiken komótosan csordogál a nyál, a másik kihúzva fekszik az asztalon. Jancsika mellette alszik a földön – mégsem teheti a piszkos ágyba, ahol idegenekkel hentereg.
Megtapogatja a zsebeit és elmosolyodik, mert nagyon szereti a fagyott levegő illatát. Hazaérve megeteti Jancsikát és betakargatja – olykor túl kemények a telek és sokáig hullik a hó. Ujjaival finom gömböket formáz – mint nagyapjával szánkózás után – megszagolja és elterül a padlón. Hagyja, hogy Isten karjai gyöngéden simogassák a combját.
