Tiarának becézte magát a lány, a kun vére fénylett az arcán. Kézen fogva sétáltunk a tóparti alkonyatban, amikor átkaroltam megdermedt, majd remegni kezdett. Távkapcsolaton van túl, nem bonyolódna újabba – hadarta, két hónap múlva mégis felhívott újpesti albérletébe, egy panelház nyolcadik emeletére.

Fel-alá szaladgálva fecsegtem, indítványozta, hogy az ágyon folytassuk, nem szexelni akar, odabújni. Simult, lopott pillantást vetett a nadrágom elejére, nem láthatta a földindulást, sunyi módon cserbenhagyott a testem. Később hiába próbáltam feljutni hozzá, már nem érdekeltem.

Legalábbis testi mivoltomban, hiszen éveken keresztül fecsegtünk, magánéleti gondjait sorolta, irtó terápiásakat mondtam neki, ennek ellenére a következő hívásnál ugyanaz a bakelitlemez ment az első karcolásig, majd visszaugrott a lejátszótű a szám elejére. Egyre fakultak próbálkozásaim, apránkint rojtosra kopott az átütőpapír vékonyságú remény, hogy valaha is a magamévá teszem. Utólag ezerszer lejátszottam a pillanatot, amikor az ágy előtt térdelt, hogy elővegye az ágyneműtartóból a párnát, ekkor kellett volna apró csókokkal behintenem a nyakszirtjét és a füle tövét. Marha vagy. Marha. Marha. Marha.

Hiába csörög rám időnként, már nem veszem fel.

Nézem a Szentatyát a papamobilban, golyóálló üveg, testőrök mindenütt, nem emlékszem a lány szemére, csak a telefon forróságára a fülemen, Isten szeme a fotómasinában, rácsodálkozik a megváltásra, talán mi is ott, mi is mindenütt.