Dobos Tamás operatőr képein minden nehéz, mozdíthatatlan. Magyar honvédeket küldtek a Szovjetunióba, hogy szovjet partizánokra vadásszanak, de belőlük eleinte nagyon keveset látunk, elnyeli őket a táj. Nagy Dénes elbeszélése visszafogott, néma, elfojtott, a filmben kevés a szöveg, a tempója is visszafogott. A rendezése ellene megy a háborús filmek hagyományos ábrázolásának, csendes és feszült, sáros és metafizikus, a főszereplő kiüresedett.
Hogyan beszélhető el íróként és filmrendezőként a történelem, a háború borzalma? Hogyan működik az adaptáció folyamata? Hogyan kezd önálló életet élni egy már befejezett alkotás?
A Hadik és a Könyvesmagazin.hu Határok című beszélgetésének két vendégét, Nagy Dénest és Závada Pált egy könyv, a Természetes fény köti össze. Nagy Dénes Závada Pál Természetes fény című regényének egy történetszálát adaptálta, amely 2014-ben felkerült az év végi listánkra, majd az Aegon-díj 10-es listájára is. Nagy Dénes az idei Berlinalén elnyerte a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medve-díjat.
A Természetes fény című film azt a honvéd szakaszt követi, amelynek az otthonától távol kell az ellenségre vadásznia: nem ismerik a környezetet, nem beszélik a nyelvet, épp ezért idegenek, bizonytalanok.
Ritkán látni magyar katonát a második világháborúban hatalmi pozícióban.
Miközben: a háború ábrázolása mindig az erő bemutatásáról is szól, legyen az fegyverkezési, fizikai vagy lelki, a filmek általánosságban a hősiest próbálják ábrázolni - miközben legszívesebben senki nem lenne hős háborúban. Kivéve Nagy Dénesnél, aki a casting során földeken és állatokkal dolgozó munkásembereket keresett, hasonlóan egyébként a filmbeli honvédcsapat összetételéhez, az amatőr színészek pedig ugyanúgy az otthonuktól távol, a nyelvet nem beszélve forgattak Lettországban. Az amatőrök mindig rizikósak, de Nagy profin a minimálisra csökkentette a hibahatárt azzal, hogy nem színészkedést, hanem jelenlétet várt a csapattól. Előbb említettem a zord tájat: ott bárkiből előjön az az otthonától messze vadászfeladatokat ellátó katona karaktere, aki már elfáradt az örökös vadászatban, már az erőszak vagy a halál se zaklatja fel, akinek szép lassan minden reménye leépült.
A film lassan, visszafogottan építkezik, mintha Nagy Dénesék célja az lett volna, hogy a felszínen zajló cselekmények helyett az atmoszféra mesélje el a történetet, amit összefoglalhatunk úgy, hogy egy honvédcsapat megérkezése után nem várt tragédia történik. A honvédcsapat amatőr színészei, az elképesztő táj, a szinte mániákus részletezettség, az embertelen képi világ mind jól működnek, viszont a film lassú tempóját fel kell venni. Az utazósebességet az állatnyúzás utánra fel tudtam venni, és ha valami lassú, az nem azt jelenti, hogy rossz, Az idő is a mű szervezőeleme: Nagy Dénes érzékeltetni akarja, milyen lassú az élet a háborúban, és milyen időtlen a bűn.
A honvédek egy faluhoz érkeznek, ami megváltoztatja a dramaturgia irányát, mivel a honvédek rettegő falusiakkal találkoznak, akik őrzik a titkaikat és nem akarnak áldozattá válni. A katonák viszont újra emberek között lehetnek, levest kanalazhatnak, asztalnál ehetnek. Szóval emberként viselkedhetnek ami kontrasztban áll azzal, ahogy a háborúban pont az ember épül le. A főszereplő, Semetka alhadnagy (Szabó Ferenc), akit hasonlóan kezdünk követni, mint a Saul fiában Röhrig Gézát, a faluban szembesül azzal, hogyan lép át határokat a csapata. Nagy érzésem szerint nem akarta nagyon szétválasztani Semetkát és a csapatát, mert a Természetes fény valahol arról is szól, hogy
mi a felelőssége az egyénnek egy olyan közösségben, ami háborús helyzetben átlépi a határokat.
Milyen szabályok érvényesek ilyenkor? Nagy Dénes figyel arra, hogy a néző ne tudjon többet Semetkánál, így hozzá hasonló ürességgel ismerjük meg a falut, a fosztogatás áldozatait. Az alhadnagy lassan követi le az eseményeket, mintha a katonaidentitás más elvárásrendszert és hagyományt működtetne. A filmben látható Semetkát traumatizálta és kiégette a háború, ezért láthatatlanná válnak határvonalak, amik emberré tesznek minket.
Závada Pál regényének egy történetszálát adaptálta Nagy Dénes, és azt hiszem, adaptációban alapvetően ezt az utat érdemes követni (ahogy egyébként Tar Sándort feldolgozta annak idejében kisfilmjében, a Lágy esőben). A rendező nem egyeztetett az íróval a forgatókönyv megírása során, önálló alkotóként felépítette saját világát, főszereplőjét. Závada regényei történelmi szemlélete mindig arra tesz kísérletet, hogy ne nagybetűs történelemként, hanem a hétköznapokként tekintsen a szereplők környezetére. Az értelmezési keret ez esetben az, hogy Nagy Dénes az átlagembereket mutatja meg , teljesen idegen környezetben, finom részletekkel (egy tányér, egy ház, egy ujj vagy egy arc rengetegjelentést hordozhat). Ezért a film nem adja könnyen magát, viszont mélyen érinti a nézőt: a fojtogató hangulatot a katonák és a falubeliek közötti kommunikáció hiánya hozza létre, illetve a háttérben zajló II. világháború és az emberek teljes kiszolgáltatottsága.
