Sally Rooney történeteit az emberek vagy szeretik vagy ki nem állhatják: vannak, akik lelkesedve fogadták, hogy beemelte az y-generáció problémáit az irodalomba, másokat elképesztően idegesítenek a karakterei, akik a problémák megoldása és a nyílt kommunikáció helyett inkább a passzív befelé fordulást és a szenvedést választják. Bár megosztó szerző, a sikerei elvitathatatlanok: eddig mindhárom könyve bestseller volt, számos díjat bezsebelt, a TIME legbefolyásosabb embereit összegyűjtő listáján az idén ő volt az egyetlen író, és a könyveit nemcsak, hogy számos nyelvre lefordították, de már a második regényéből készült adaptáció. A Normális embereket mind könyvként, mind pedig sorozatként nagyon szerettük (ITT írtunk a regényről, ITT pedig a feldolgozásáról), és ahogy sokan mások, úgy mi is nagy várakozásokat fűztünk a Baráti beszélgetések-sorozathoz, amelyet nagyrészt ugyanaz a csapat készített (Lenny Abrahamson és Leanne Welham rendezte), és amelynek munkálataiban maga Sally Rooney is részt vett.
Azt kijelenthetjük, hogy miután a Normális emberek-sorozat nagyon betalált,
az alkotók nem bízták a véletlenre az újabb Rooney-adaptációt: a bevált recept szerint dolgoztak.
Főszereplőnek egy nagyon hasonló karaktert választottak Alison Oliver személyében (aki valamelyest magára Sally Rooney-ra is hasonlít kicsit), ugyanúgy 12 részben gondolkodtak, és egy nagyon hasonló látványvilágot képzeltek el ehhez a szériához is, hasonló tempóval, színekkel és zenékkel. Ha valaki tehát azt a boldog-szomorú hangulatot szeretné újraélni, ami a Normális embereket jellemezte, ahhoz adott minden. A fókuszban pedig ezúttal is az emberi kapcsolatok, a játszmák és a szerelmi dráma áll. Ugyanakkor a Baráti beszélgetések egy elég más jellegű sztori, amely nagyon eltérő kapcsolati dinamikákról szól, így sok újdonságot is tartogathat.
A Baráti beszélgetések titka a jól felépített, sajátos testi-lelki sérüléseket cipelő karakterekben rejlik, és az izgalmasan megrajzolt kapcsolati dinamikákban, amelyek egy szerelmi négyszög hátterében húzódnak meg.
Tovább olvasokA történet középpontjában négy szereplő áll: Frances, Bobbi, Nick és Melissa, akik között egy izgalmas, de annál több sérülést okozó szerelmi négyszög alakul ki. A regény – ahogy a többi Rooney-könyv is – arra tett kísérletet, hogy egy viszonylag közhelyes élethelyzetet, a megcsalás témáját dolgozza fel, de mögé nézzen, és megmutassa, milyen érzelmek, motivációk, sebzettségek és játszmák állhatnak egy olyan klisés szituáció mögött, amikor egy idősebb, házas férfi a felesége háta mögött viszonyt kezd egy jóval fiatalabb nővel. „(…) ahogy halad előre a regény, kiderül, hogy Rooney nem azért választotta ezeket a kliséket, mert nem futotta többre a fantáziájából, hanem épp ellenkezőleg, ezek mögé a fekete-fehér sémák mögé akart jobban benézni, azt akarta kideríteni, hogy milyen bonyolult folyamatok zajlanak le ilyenkor az emberekben és a kapcsolatokban. A könyv ilyen szempontból olyan, mint egy jól felépített sakkjátszma, minden egyes szereplő lépése változtat az összes szereplő viszonyának dinamikáján. Így egy olyan folyamatosan hullámzó szerelmi négyszög jön létre, amelyet a közeledés-távolodás váltakozása határoz meg” – írtuk a könyvről kritikánkban.
És hogy milyen lett az adaptáció? A négy főszereplő között kialakuló szerelmi drámát nagyon izgalmasan és sokrétűen mutatja be, a készítőknek tulajdonképpen sikerült elkapni a történet esszenciáját, és nagyon átélhetően tudták visszaadni, hogy miért nem annyira egyértelmű, hogy az ember pontosan mikor mit érez, és milyen helyzetekben sérül, illetve sebez meg másokat. Ami – magától értetődően – nehezebben volt adaptálható a filmvászonra, azok a szereplők egymással váltott emailjei, amelyekből jobban, komplexebben megismerhettük a lelki működésüket és a világlátásukat. Ezeket csak részben sikerült visszaadnia a sorozatnak, amitől a karakterek kissé laposabbak, kétdimenziósabbak lettek. Ehelyett
a széria inkább arra fókuszált, hogy a kommunikáció nehézségeit, elakadásait mutassa be alaposabban,
főként a két zárkózottabb, az érzelmeit nehezebben kifejező főszereplő, Frances és Nick (Joe Alwyn) afférján keresztül. Ezeket a jeleneteket az introvertált nézők valószínűleg nagyon átérzik, míg az extrovertáltakat halálra idegesítheti ez a fajta vontatottság, amelytől egyébként az egész sorozat kicsit lassú érzetű és kevésbé intenzív a Normális emberekhez képest. A szereposztás egyébként ezúttal is nagyon jól sikerült. A Bobbit alakító Sasha Lane és a Melissát játszó Jemima Kirke is nagyon hiteles és természetes a szerepében.
Elsőre különösnek tűnhet, hogy egy könyvet és egy filmet összekössünk, csupán az alapján, hogy a főhősnek ugyanaz a neve, de Sally Rooney lassan kultikussá váló regényében, a Baráti beszélgetésekben és a Greta Gerwig- féle Frances Ha-ban sokkal több a közös vonás a neveknél. Összeszedtük, mik a közös pontok a két barátságról szóló történetben!
Tovább olvasokA feldolgozás összességében elég hű maradt a könyvhöz, a történet valóban megelevenedik, ahogy azok a témák is, amelyeket a regény megpendített: például, hogy lehet-e egyszerre több embert is szeretni, vagy hogy milyen érzelmi árat kell fizetni a modernebb, kevésbé kisajátító kapcsolatokért. Ahogy Sally Rooney könyve, úgy a sorozat is megidézi a Frances Ha című filmet (a párhuzamokról ITT írtunk), amely fontos inspiráció lehetett az író számára, közben pedig
a barátság és a szerelem nagy kérdései mellett szó esik a diszfunkcionális családokról, a gyerekvállalásról, az alkotás nehézségeiről, a pénzről és még az endometriózis okozta gyötrelmekről is.
Összességében elmondható, hogy a Baráti beszélgetések-szériát nagy eséllyel azok fogják szeretni, akiknek tetszett a könyv is. Akiket pedig már olvasás közben idegesítettek a szereplők – nagyon is emberi – bénázásai, azok jobban teszik, ha inkább kihagyják az adaptációt.
