Fekete-fehér képekkel indul a Frances Ha című film (most a Cinegón meg lehet nézni), amelyeken két fiatal lányt látunk: először egy parkban lökdösődnek, aztán az utcán zenélnek és táncolnak együtt, majd visszaszolgáltatják az utcazenészeknek a tőlük elcsent kalapot, és nevetve szaladnak New York házsorai közt, egészen a metróig, ahol egymás vállára dőlve pihennek meg. Már a film első kockái azt sugallják nekünk, hogy most két felszabadult, életrevaló lány lehető legszorosabb barátságának vagyunk tanúi. Frances és Sophie elválaszthatatlannak tűnnek, együtt élnek, együtt játszanak, hatalmasakat beszélgetnek, és egymással vitatják meg az élet és a művészet legfontosabb kérdéseit. Szinte úgy élnek együtt a New York-i albérletükben, mint egy pár, ezt az érzetet nemcsak az erősíti bennünk, hogy az esti filmnézés után egy ágyban alszanak el, hanem az is, hogy amikor Francest a pasija megkéri, hogy költözzön hozzá, ő inkább a szakítást választja, minthogy Sophie-t magára hagyja a lakásukban. A két lány közös idillje azonban még így se tart sokáig. Kiderül, hogy Sophie közel sem olyan hű barát, mint Frances: amint lehetősége van rá, jobb lakásba költözik, annak ellenére, hogy tudja, barátnője anyagilag nem engedheti meg magának a váltást, sem azt, hogy egyedül maradjon az albérletükben. A lányok „szakítanak”, Frances pedig egyedül küzd tovább a fiatal felnőttek életkezdési nehézségeivel, de sem a karrierje, sem a szerelmi élete, sem az anyagi helyzete nem akar rendeződni.
Hasonlóan szoros (és hullámzó) barátságot láthatunk Sally Rooney debütáló regényében, a Baráti beszélgetéseken is. Frances és Bobbi kapcsolata valószínűleg éppúgy klasszikusnak fog számítani a női barátságok kultúrtörténetében, mint a fent említett filmes barátság. Rooney hősei ugyanúgy huszonévesek, ugyanúgy a pályájuk elején állnak és az életük célját keresik, és ugyanannyira meghatározza a viszonyukat a közös játék, az intellektuális kötődés és az egymással való folyamatos versengés. A különbség csak annyi, hogy ők egy ideig valóban egy párt alkottak. A könyvről szóló kritikánkban így írtunk a barátságukról:
„Frances legjobb barátnőjét (és ex-párját) Bobbit tartja a mércének maga számára, míg őt okosnak, rátermettnek, szépnek és impulzívnak látja, addig úgy érzi, eltörpül mellette, az árnyékában él, mert nincs személyisége, csúnya, sőt gyakorlatilag láthatatlan. Mindketten a dublini Trinity College hallgatói, erős nézeteik vannak a világról, sokat vitatkoznak és gyakran lépnek fel együtt spoken word-esteken, ahol Frances költeményeit adják elő.”
Sally Rooney az y-generáció félelmeinek mélyére fúrt - Könyves magazin
Hogy lehet, hogy sokszor még a tehetséges, okos, szorgalmas fiatalok sem találják az életcéljukat? Mi okozza a huszonévesek elveszettségét, magányát, intimitástól való félelmét? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Sally Rooney debütáló regénye, a Baráti beszélgetések, amely a Normális emberek sikere után végre magyarul is megjelent, és amely - ahhoz hasonlóan - a szerelem témáján keresztül boncolgatja az y-generáció félelmeit, életérzését.
A Frances Ha és a Baráti beszélgetések mondanivalója nagyon hasonló, bár az egyik New York-ban, a másik Dublinban játszódik. Főként a két történet atmoszférája, a két Frances személyisége és a női barátság nehézségeinek bemutatása köti össze a történeteket. De cselekményvezetésben, stilárisan és motivikusan is sok a közös vonás:
- A kiindulási pont, hogy a főszereplőknek ugyanaz a neve. A Frances név azt is jelenti, hogy Franciaországból származó ember, illetve a szabadságra is utal. Ez a név érdekes módon több felnövéstörténetben is előkerül. Például Sallinger Franny és Zooey című könyvében vagy a Dirty Dancingben (utóbbi azért is érdekes lehet, mert a Frances Ha főszereplője táncosként próbál megélni).
- Mindkét Frances művészalkat (egyikük táncos, másikuk költő). Mindketten gyakran küzdenek anyagi problémákkal és mindketten arra keresik a választ, hogy kivé szeretnének válni, milyen életet szeretnének élni. Rooney hőse például ezt gondolja erről: „Bobbi kijelentette, hogy szerinte nekem nincs „igazi személyiségem”, de hozzátette, hogy ezt bóknak szánta. Jobbára egyetértettem az értékelésével. Bármikor képes voltam azt érezni, hogy bármit meg tudnék tenni, ki tudnék mondani, és csak aztán gondolnám azt: ó, szóval ilyen ember vagyok én”
- Mindkét barátság már-már a szerelemmel határos, és mindkét történetnek része a szakítás és a közeledés örökös hullámzása, valamint a rivalizálás is. Míg a filmben a Frances és Sophie csak viccelődnek azon, hogy olyanok, mint egy leszbikus pár, akik már nem szexelnek, addig a könyvbeli Frances és Bobbi közt éppen ez a helyzet. Mindkét esetben egyébként a Frances nevű szereplő az, aki nem tud túllépni a szakításon.
- Sally Rooney regényében találunk egy apró utalást a filmre. Ebben a jelenetben Bobbi és Frances filmet néznek, és közben egy nagy beszélgetésben vannak benne újdonsült ismerőseikről, Nickről és Melissáról: „Éppen kínai kaját ettünk papírdobozból a díványomon ülve, fél szemmel egy Greta Gerwig-filmet néztünk. (…) Tésztával teli szájjal nevetett. A tévé képernyőjén Greta Gerwig játékból valami bozótba lökte a barátját.”
- Mindkét történetben a hangsúly a fontos beszélgetéseken van. Ilyen szempontból a film és a könyv is gyakorlatilag új műfajt teremtett. Sally Rooney esetében ezt a metódust így foglaltuk össze: „Az író kerülte a hosszas leírásokat, magyarázatokat, az érzelmek megfestését. Bár az elbeszélő maga Frances, a történet tele van hosszas párbeszédekkel (és emailekkel, chatelésekkel, amik szintén erősítik a generációs hatást), amelyekből alaposan megismerjük a többi szereplő gondolatait, nézetrendszerét is. Mert ez a könyv, ahogy azt a címe is sugallja, „világmegváltó” beszélgetések sorából áll – például irodalomról, kapcsolatokról, monogámiáról, kapitalizmusról vagy vallásról –, sőt ezek rajzolják azokat a fiatal, szabad, tájékozott, de végtelenül sebzett embereket, akik szeretnének szeretni és nagyot álmodni, de saját maguk útjába állnak, mert azt hiszik, így meg tudják óvni magukat a csalódásoktól.”
- Egy ponton mindkét főhős annyira mélypontra kerül, hogy haza kell utaznia a családjához. Így mindkét történetben előkerülnek a honnan jöttem, hová tartok kérdések.
- A könyvben és a filmben is kulcsesemény egy-egy franciaországi utazás (emiatt is fontos lehet a Frances név).
- Az elköteleződéstől való félelem és az ennek kicsit ellentmondó, de ezzel párhuzamosan jelen levő kötődés iránti vágy is előkerül a könyvben és a filmben is. A Frances Ha főhőse az egyik kultikus jelenetben egy részeg monológban a lehető legtisztábban fogalmazza meg, hogy mire vágynak ma a fiatal nők: „Én arra a bizonyos pillanatra vágyom. Arra van szükségem egy kapcsolatban. Gondolom ezért is vagyok szingli. Egy kicsit nehéz elmagyarázni. Szóval, amikor együtt vagy valakivel, és szereted, és ő ezt tudja, és ő is szeret, és ezt te is tudod, de ott vagytok egy buliban, mindketten beszélgettek másokkal is, nevetgéltek, pörögtök, aztán a szoba másik végéből egymásra néztek, nem azért, mert birtokolni akarjátok a másikat, vagy hirtelen szexuális vágy ébredt bennetek, hanem azért, mert egymásnak vagytok teremtve.”
Összességében mind a Frances Ha, mind a Baráti beszélgetések a majdnem-felnőttség állapotáról és a barátságról mesél el valami fontosat, és ehhez mind Sally Rooney, mind Noah Baumbach és Greta Gerwig megtalálták azt a formanyelvet, amivel az ilyen történeteket a legjobban el lehet mesélni. A könyvben és a filmben is van még egy közös vonás, a fent felsoroltakon kívül: a siker. Az alkotók mindkét esetben valami olyasmire éreztek rá, amivel sokan tudnak azonosulni, és úgy dolgozták fel a témát, hogy azt a szakma és a közönség is nagyra értékelte.
