Charles Dickens művei a filmipar legnépszerűbb alapanyagai közé tartoznak, nemcsak hatalmas életműve, hanem plasztikus jellemrajzai, a jó-rossz erkölcsök mentén építkező történetei miatt is, és persze azért, mert a kosztümös filmek még mindig (vagy már megint) vonzzák a nézőket. A kötetben először 1861-ben megjelent Szép remények még úgy is az angol író sötétebb hangulatú regényei közé tartozik, hogy

Dickens művei bővelkednek félelmetes, visszataszító karakterekben:

ott van Uriah Heep a David Copperfieldben, Madame Defarge a Két város regényében vagy Bill Sikes az Oliver Twistben.

Ennek a történetnek is számos feldolgozása volt már több brit tévésorozattól kezdve hollywoodi filmadaptációkig. A legutóbbi verzió mögött Steven Knight forgatókönyvíró-producer áll – az ő nevéhez fűződik a Peaky Blinders –, és 2023 tavaszán debütált a BBC One-on, illetve az Egyesült Államokban az FX-en, hazánkban a Disney+-on streamelhető. (Knight egyébként 2019-ben egy másik Dickens-műből, az ezerféleképpen fel- és átdolgozott Karácsonyi énekből is csinált egy fantasybe hajló minisorozatot az FX-nek). A színészek közt egyértelműen a Miss Havishamet alakító Olivia Colman a húzónév.

Ilyen előzmények után nem csoda, ha ez a Szép remények verzió is nagyon sötét hangulatú lett, egy-egy ponton már annyira, hogy szinte önmaga paródiájává válik. Knight verzióját sokan azért (is) kritizálták, mert a dickensi történetet több ponton jelentősen átírták. Úgyhogy aki a purista feldolgozásokat szereti, az bele se kezdjen. Mivel én több mint tíz éve olvastam utoljára a regényt, csak nagy vonalakban emlékeztem a történetre, így viszont nem is zavart, hogy ennyire szabadon kezelték az eredetit.

Aki úr akar lenni

Mielőtt azonban rátérnénk arra, milyen a megvalósítás, idézzük fel, miről is szól a Szép remények. Főhőse Pip, akit szülei halála óta nővére, Sara és férje, Joe nevel. Pip a környékbeli gyerekekhez képest eszes ugyan, de mivel szegények, az egyetlen reális kilátása, hogy idővel átvegye Joe kovácsműhelyét. Egy téli éjszakán azonban megmenti egy rabszállító hajóról szökött férfi, Magwitch életét – csakhogy aznap egy másik rab, Magwitch halálos ellensége is megszökik. Nem sokkal később Pip egy rejtélyes jótevőnek köszönhetően lehetőséget kap arra, hogy kitörjön a környezetéből, a gazdag vénlány, Miss Havisham ugyanis társaságot keres örökbefogadott lányának, Estellának.

Pip ezért nemcsak fizetséget kap, hanem reményt is, hogy valóban úriember válhat belőle, ami egyre inkább a rögeszméjévé válik. Miss Havisham a maga módszereivel meg is kezdi az oktatását arról, hogy hogyan viselkedik egy úr. Pip és Estella között különös kapcsolat alakul ki felnövésük során, azonban ennek egyik napról a másikra vége szakad, amikor Pipet magához veszi tanoncnak Mr. Jaggers, a hírhedt, skrupulusok nélküli ügyvéd, és igyekszik bevezetni a fiút a való életbe és az úriemberség gyakorlatába.

Utóbbi pedig közel sem olyan méltóságteljes, becsületes és idilli, mint ahogy azt a naiv Pip gyerekként elképzelte.

Az ifjút ennek ellenére megszédítik a kilátások, hogy könnyen pénzhez juthat. A dolgok akkor kezdődnek bonyolódni, amikor elfelejtett alakok bukkannak fel Pip gyerekkorából és Estella is újra képbe kerül. 

Átható nyomorúság

Az, hogy változtattak a történeten, különösebben nem vált a hatrészes sorozat kárára, kivéve a végét, ami elég éles kontrasztban áll az azt megelőző eseményekkel és hangulattal – mintha egy producer azt mondta volna az alkotóknak, szenvedésből is megárt a sok. A történetvezetés ettől függetlenül mindvégig elég feszes és izgalmas ahhoz, hogy odaszögezze az embert a képernyőhöz, a bonyodalmak úgy görgetik előre egymást, mint ahogy egy gigantikus viharfelhő növekszik percről percre.

A már emlegetett sötétség egyébként vizuálisan is átvonul a sorozaton: egyrészt az egésznek van egy kékes, szürkés filtere, másrészt az éjjeli jeleneteknél is átérzi az ember a rémisztő vaksötétet, ami egyben Pip tapogatózásának is metaforája. Jaggers mindennek a megtestesülése, a két lábon járó romlottság, ravaszság és dekadencia, amit az eleganciája és nagyvilágisága sem leplez, sőt.

Visszatérve az atmoszférára, a remek díszletek nagyon érzékletesen ábrázolják a viktoriánus kort a luxustól a nyomorig,

az ember orrát szinte facsarja a bűz, a füst, az ópium vagy épp az egérszag.

A jelmezek azért tetszettek különösen, mert ugyan nagyjából megtartották a kor jellegzetes szabásvonalait, stílusát, mégsem törekedtek annak szolgai másolására, hanem helyenként belevittek valami váratlan vagy modern megoldást, például Estella ruháinál, amivel kihangsúlyozták a lány furcsaságát. A díszletnél pedig hasonlóan furcsa, de ötletes elem a Havisham-házba belenőtt fa.

Az eredeti regényben többek közt az a jó, hogy a szereplők nagy része nem egyértelműen jó vagy rossz, hanem többségük a homályos, szürke zónában mozog, és ez ebben az adaptációban is így van (kivéve talán Joe-t és Biddyt, Pip lány iskolatársát, akik pozitív hősök, ennél fogva egysíkúbbak is). Ugyanakkor azon lehetne éppenséggel vitatkozni, hogy Miss Havishamet hogyan ábrázolták. Ha már hozzányúltak az eredetihez, akkor a minden sejtjét átjáró férfigyűlöletén kívül máshogy is megpróbálhatták volna megfogni ezt a keserű nőt. Nekem hiányzott a nüansz belőle, pont azért, mert szerintem ő az egyik legérdekesebb Dickens-karakter, és nemcsak vizuálisan (az eredeti regényben szinte minden fehér rajta és körülötte). Viszont kétségtelen, hogy 

Olivia Colman még ebből a kicsit sekélyesen megírt szerepből is sokkal többet hoz ki, mint eddig bárki.

Az arca, keze összes rezdülése, a megszállott tekintete, minden hajszála játszik, egészen fantasztikus. És ebből a szempontból a jelmez, a smink és a haj is rajta volt a legjobb. Sokszor mutatják közelről Miss Havishemet, a szinte pergamenszerű bőr, de még az arcán lévő kis hajszálerek is nagyon jól meg vannak csinálva. Érdekes egyébként, hogy Miss Havishamet a feldolgozások többsége – ez is – vénséges matrónaként ábrázolja, pedig ha a regényben eltelt időt nézzük, nem lehet több 45-nél.

Bár Colman viszi a prímet, a többi alakításba sem nagyon tudok belekötni: Pip (Fionn Whitehead) kellően meggondolatlan, hiszékeny és kicsit idegesítő, Estella (Shalom Brune-Franklin) rideg és kiismerhetetlen. A kisebb mellékszerepek közül kiemelkedik a bizonytalanságait erőfitogtatással ellensúlyozó üzletember, Bentley Drummle (Matthew Needham). Abszolút vérfagyasztó például az a jelenet, amikor Drummle először találkozik menyasszonyjelöltjével, Estellával. Vele ellentétben Jaggersnél (Ashley Thomas) fordult elő egyszer-kétszer, hogy kicsit parodisztikusnak hatott egy-egy nagyon keménynek szánt jelenet, de valójában ez sem annyira a színészen múlott, inkább a forgatókönyvön.

Ha valaki vevő az ehhez hasonló sötét, gótikus hangulatra, a váratlan fordulatokra, a jó és rossz harcára, akkor ne higgyen az értékeléseknek, ez a hibái ellenére is egy korrekt minisorozat.