A Lisey története Stephen King talán legszemélyesebb hangvételű könyve, amely óda a feleségéhez és búcsúlevél saját magától. Történt egyszer, hogy a szerzőt kórházi ágyhoz kötötte egy elhúzódó tüdőgyulladás, távollétében pedig neje, Tabitha hozzálátott az irodája felújításához. A hazatérő King nem akart hinni a szemének, amikor a helyiséget kiürítve és a cuccait bedobozolva látta viszont. Morbid fantáziája megállíthatatlanul dolgozni kezdett, és a visszatetsző helyzetből ihletet merítve papírra vetette a saját halálát. Beleszőve mintegy bocsánatkérésképpen az írófeleségek sanyarú sorsát, valamint piedesztálra emelve benne felesége iránt érzett mérhetetlen szerelmét. A Lisey története
komplex regény: éppúgy szól a házasságról, a család összetartó erejéről és az írásról, mint a megrekedt gyászfolyamatról, az őrületig fokozódó rajongásról, az autoagresszióról és a családon belüli erőszakról.
Lisey és Scott a nyamnyamfa alatt (Julianne Moore és Clive Owen) Fotó: Apple TV+
Lisey már két éve gyászolja férjét, a népszerű és sikeres írót, Scott Landont, ám képtelen elengedni. Eközben férje rajongói nem hagyják nyugton, mert meggyőződésük – nem is alaptalanul -, hogy lapul még néhány kiadatlan írás a rendezetlen hagyatékban. Stephen Kingnél vékony a határ, ami a rajongást a beszámíthatatlanságtól elválasztja, ami őrült és bicskanyitogató tettekre sarkall, ha a psziché amúgy is zavaros felszínét felkavarjuk. A valaha élt legnagyobb Landon-rajongó Jim Dooley, és e megtisztelő titulushoz kényszerű kötelezettségek társulnak. Például megszerezni azt a Szent Grállal felérő kincset, amely a Landon-örökség mélyén várja a kiadást. Megkaparintani bármilyen eszközzel, még ha az út az író víg özvegyén át vezet is. Értve ezt képletesen és szó szerint is, a maga vérmaszatos módján.
Stephen King a mindennapjainkban találta meg a gonoszt - Könyves magazin
Miért szeretünk borzongani? Mitől jó egy horror, és mi lehet Stephen King sikerének titka? Vajon mit takarhat pszichológusszemmel a „ragyogás” képessége? Mely lélektani tényezők és hogyan kapnak szerepet King műveiben, és mit olvas ki belőlük egy praktizáló pszichológus? A Stephen King és a horror lélektana virtuális előadásán jártunk.
Lisey-re eközben egy másik kincsvadászat vár néhai férje elméjének útvesztőiben, amely utat nyit egy más világra. Csodás önébresztő utazásában mélyre ás, a kiforgatott múlt pedig megváltást hozhat az önsebzésben vigaszt kereső nővérének, és a megrekedt gyászában önmagának. Stephen King magnum opusa az elengedésről szól, ami messzemenőkig az egyik legnehezebb momentuma az ember életének. Totth Benedek pedig remekül meg tudta ragadni azt a gyermeki érzékenységet a fordításában, amely üledékként maradt vissza a bántalmazott Scott Landonban (lásd: dincsvadászat, a gonoszotty, a Paragony, a nyamnyamfa ).
Mi baja Stephen Kingnek a gyerekekkel? - Könyves magazin
Stephen King új könyve, Az intézet – filmes zsargonnal élve – egy Tűzgyújtó-reboot. Az 1980-as klasszikusában egy nyolc éves kislányt rabol el a csúf, gaz állami intézmény, hogy nem mindennapi képességeit a saját céljaira kiaknázza. Az intézet ellenben magára az intézményre fókuszál, valamint arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehet-e létjogosultsága az abúzus bármilyen formájának egy magasztos cél érdekében? Azt mondod elszörnyedve, hogy szó sem lehet róla? És ha lehetőség adódna rá, hogy Hitler életének fonala már gyerekkorában elszakadjon?
Lisey és önsebző nővére, Amanda (Julianne Moore és Joan Allen) Fotó: Apple TV+
Stephen King semmit sem bízott a véletlenre: maga adaptálta a forgatókönyvet, ezzel biztosítva, hogy ne menjen úgy félre a projekt, mint tette azt Stanley Kubrick Ragyogásánál. Mi több, a forgatáson is részt vett, hogy segítő kezet nyújtson Pablo Larraín rendező számára. Így nagyrészt valóban a könyvet láthatjuk viszont – szinte jelenetről jelenetre – megelevenedni,
a kérdés csupán az, hogy ami remekül működik a papíron, az hogyan mutat a képernyőn?
Miért utálta Stephen King a Kubrick-féle Ragyogást? - Könyves magazin
Stanley Kubrick 1980-ban adaptációt készített Stephen King A ragyogás című regényéből, amellyel megalapozta a horror műfaját. Az eredményt King egyáltalán nem szerette és éveken át nyilvánosan kritizálta. De vajon mi volt ennek az oka?
A Lisey története tévésorozatánál fantasztikusak a helyszínek: a Paragony másik dimenziója, különösen a tó, amelyből mind egyformán iszunk, a körbeölelő teátrummal, egészen mesés, ahogyan a Landon-birtok is az irodának berendezett csűrrel, és Lisey halastónak is beillő medencéjével, nem beszélve a nyamnyamfáról. Az Evitával Oscar-díjra jelölt Darius Khondji operatőr képei és szokatlan kamerabeállításai ráerősítenek a komor és embertelen atmoszférára, amelyet Larraín a filmsorozat köré felépített. Lisey személyes poklává válik a kiüresedett valóság, amelynek a késő ősz szolgáltatja az elmúlást megidéző hátterét. Ezt a hangulatot Larraín a néző nyakába zúdítja, és a hosszan kitartott állóképeivel szinte bebetonozza az ember lelkébe.
A Lisey történetének flashback-ekkel átszőtt cselekményét tovább lassítják ezek a tartalmasnak szánt, ámde kiüresedettnek ható mély csendek,
és csak megnehezítik, hogy az időben elaprózott történet kirakósdarabkái koherens egésszé álljanak össze. A feszültség is elillan ebben az álomszerű lassúságban, Larraín legfeljebb az őrületet festi föl élethűen a képernyőre. Ám az sem igazán karizmatikus vagy emlékezetes, pedig Dane DeHaan mindent megtesz, hogy Jim Dooley karakterétől kiverjen bennünket a víz.
Stephen King új befejezést írt a Végítélethez - Könyves magazin
Stephen King 1978-ban megjelent Végítéletében egy halálos kór letarolja Amerikát. Több mint négy évtizeddel később nehéz nem meglátni a párhuzamot a valósággal, bár ez ellen legjobban maga az író tiltakozik. A Végítéletből az 1994-es minisorozat után új adaptáció készült, amelyet még a koronavírus megjelenése előtt forgattak. A sorozatot azoknak is érdemes lehet megnézniük, akiknek már a könyökükön jön ki a történet: Stephen King új befejezést írt hozzá.
Lisey és a gyász (Julianne Moore) Fotó: Apple TV+
A Lisey története egyértelműen Julianne Moore filmje,
aki érzékeny átéléssel alakítja a gyászában önmagát kereső özvegyet. Bár Clive Owennel már P.D. James sci-fijének 2006-os adaptációjában, Az ember gyermekében egy húron pendültek, most mégis számos hamis hang vegyül a köztük fennálló harmóniába. Owen nem igazán jó választás Scott Landonként, szerencsére Lisey nővérei, Amanda (Joan Allen) és Darla (Jennifer Jason Leigh), és különösen Andrew Landon (Michael Pitt) castingja ezt jól ellensúlyozza. Pittre szinte rá sem ismerünk Scott apjaként, a gyerekkori traumákat feldolgozó múltbeli jelenetek egyébként is az erősségei közé tartoznak a sorozatnak.
Stephen King megmutatja, hogy a szakadozó internet jobban érdekel minket, mint a széthulló világ - Könyves magazin
Kapcsolatról, fausti alkuról, valamint az önmagából kifordult világunkról mesél Stephen King négy új kisregényében. A Minél véresebb hol krimi, hol horror, egyszer morbid, máskor kafkai, de garantáltan ránk hozza a frászt.
Hiába a pazar szakmai stáb (producerként működött közre többek közt a blockbusterek fölött bábáskodó J.J. Abrams is, a Bad Robots produkciós cégével egyetemben), valamint Larraín helyenként kreatív és szuggesztív vizualitása, ezek nem jelentenek garanciát a sikerre. A könyv másféle hatásmechanizmussal működik, mint a mozgókép, így a szöveghű adaptálás gyakran elbukik – kiérződik a művészi szabadság hiánya, amely kellő mozgásteret biztosítana a rendezőnek. Jó példa lehet erre az Álom doktor, amelynek végén Mike Flanagan író-rendező egy stílusbravúrral kötötte össze Stanley Kubrick Ragyogását az eredeti könyv homlokegyenest ellentétes értelmezésével.
Ideje lenne elfogadni, hogy az adaptáció is egy önálló alkotás, amelynél az eredeti mű pusztán kiindulás.
Simán lehetne Magyarország is horrornagyhatalom - Könyves magazin
Nemlélegzők és beszélő holtak, embergólya és fanyűvő, mélytengeri hal egy kisfiúban, áldozatra váró falak és éhes folyondárok. A Gabo Kiadó Légszomj című antológiájában 15 horror és weird történet mutatja be, hogy itthon is lehet hátborzongató novellákat írni, és hogy a rémirodalom sokfélesége messze túlmutat a megszokott sablonokon.
A Lisey története tévésorozat nyolcórás játékidejét a duplájának érzi a nézője, aki – jobb esetben - hasonló intenzitással vonszolja magát végig rajta, mint a történetbeli – egyébként pazarul kivitelezett – szörnyeteg, a Hosszú Srác. Az indokolatlanul túlnyújtott fináléban kapjuk meg azt a romantikus összhangot, amelyet végig hiányoltunk a két főszereplő között. Lisey dincsvadászatának jutalma – és szerencsére nekünk, nézőké is - mi más lehetne, mint az elengedés. Kár, hogy ezúttal nem mind ugyanabból a tóból kortyoltunk, mint a filmes alkotók. A félelmeinket nyakon ragadó királyi audiencia vége papíron és képernyőn is az elbocsátás, ami – igaz, más-más értelmezésben – maga a megváltás.
