„Én vagyok az, én vagyok – Vera, Vera, Vera” – mondja a lány a Jelmezbálban élete egy igazán nehéz pillanatában, múltjának kulcsfontosságú heteit viszont most a grecsói univerzumot továbbépítő Vera című regény fejti fel. Oda megyünk vissza, ahonnan a legtöbb trauma ered, a gyerekkor biztonságosnak vélt, de számtalan buktatóval teli mélyére, amikor Vera életében egyetlen pillanat alatt minden darabokra törött és „körülötte kicserélődött a világ”. Grecsó Krisztián új regényében 1980-ba vezet vissza, a számára személyesen is fontos Szegedre, viszont a város csak a hátteret szolgáltatja ahhoz a lelki felforduláshoz, melyet egy-egy véletlenül elkapott mondat, dobozok mélyéről előkerült régi fénykép vagy kicsinyes bosszúból felfedett titok okoz. A Vera a hét könyve.
„Ez az új élet mégiscsak tengernyi rosszat és fájdalmat okoz. Legfőképpen a mamának. És akkor persze neki is, mert ők igazából egyek.” A tízéves Vera nehéz időszakot él át. Az élete egyetlen szempillantás alatt fenekestül felfordult, és fájdalmát tetézi, hogy elveszítette a legfőbb bizalmasa, Sári barátságát is – hát ér ez ennyit?, teszi fel magának a kérdést. Az ez nem más, mint az új lengyel fiú, Józef iránti vonzódása, amely a barátság és a szerelem furcsa keveréke, még ha Vera ezt képtelen is így megfogalmazni. Hiszen Vera mindössze tízéves, negyedikbe jár, a benne kavargó sok fura érzésre egyáltalán nincs még szava, például azt is csak a Családi körből tudja meg, hogy a szívét-lelkét örökké mardosó „szomorú-izgulást” igazából nem is így hívják. Kételyeit viszont nem igazán tudja, kivel megbeszélni. Hiába imádja a szüleit, érzi, hogy valami titok lappang a múltjukban, egy olyan titok, melynek rajta kívül mintha többen is beavatottjai lennének.
Grecsó Krisztián: Vera
Magvető Könyvkiadó, 2019, 336 oldal, 3699 HUF
A Jelmezbálból már tudni lehet, hogy Vera örökbefogadott gyerek, és a 2016-os regény szerint ez a tudás, mikor végre kipattan, hatalmas törést okoz a lelkében („Másfél évig nem szólt a nevelőanyjához, amikor megtudta az igazat”). Ezek a törésvonalak a Vera regényidejében még nem ilyen elvágólagosak, a helyzet viszont többször is pattanásig feszül. Azt Morcsányi Géza is elmondta a kötet bemutatóján, hogy befogadói szempontból nem is az örökbefogadás ténye a lényeg, hanem az a mód, ahogyan ez az egész a cselekmény előrehaladtával kiderül. Grecsó Krisztián apró ecsetvonásokkal dolgozik, irodalmi technikája pont ezért kicsit a pointillistákat idézi, és egészen hétköznapi jelenetek sorából bontja ki a nagy egészet. Az apró jelzések, véletlen találkozások sora sokáig Verának sem áll össze. Ha egy kirakós darabja sehogy sem illik az amúgy tökéletes képbe, ha egy állításnak látszólag nincs semmi alapja, miért is akarnánk elfogadni és igaznak hinni azt? Még akkor sem hiszi el a nyilvánvalót, amikor a barátnője sértetten a szemébe vágja (féltékeny hazudozásnak véli), és a kulcsszereplő Józef kell hozzá, hogy végre felnyíljon a szeme.
Grecsó Krisztián új regényében nem csak a felnőtteknek lehetnek titkaik
Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik.
Józef egy olyan katalizátor, aki végre kiszabadítja Verát a jó kislány szerepköréből, ami a külvilág szemében persze szabályos botránnyal ér fel. A fiú egyszerűen nem találja a helyét az iskolában, szinte bérelt helye van az igazgatói irodában, verekedései, beszólásai állandó beszédtémát szolgáltatnak. Vera az egyetlen, aki látszólag képes megszelídíteni a fiút, egyúttal viszont olyan viselkedésmintákat vesz fel, melyek tőle idegennek tűnnek. Józef barátságával ráadásul a lány elveszíti a legfőbb szövetséges Sárit, aki féltékeny fúriaként teszi majd pokollá az életét. Grecsó viszont tudja jól, hogy a barátság soha nem egyszövetű, a barátságokban ugyanis a gyűlölet és a szeretet fonalait néha nagyon nehéz szétbogozni. Ráadásul Vera soha nem akar szándékosan rossz lenni, hiszen „a dolgok egymásból következnek”. Ami a külvilág szemében spontán gonoszság, az belülről nézve az események logikus végkifejlete, hiszen, ahogy Grecsó írja, „minden lépés magában ártatlan és kikerülhetetlen”.
Vera nem is tud mást mondani Lajos bácsinak, az igazgatónak, mint hogy sajnos nincs miért bocsánatot kérni, és megbánni sem tudja, amit csinált, mert nem csinált semmit, a „véletlenek adódtak így össze”.
Valami nagyon hasonló történik például a lovastornaverseny előtt is az öltözőben, ahol Grecsó nagyon apró lépésekben vezeti el hősét addig, hogy valami olyat tegyen, ami a külvilág szemében nem pusztán hiba, hanem bűn is. És miközben fokról fokra végigkövetjük Verát ebben az amúgy is szorongató, fullasztó élethelyzetben, szekunder szorongás vesz erőt az olvasón, aki tökéletesen tisztában van vele, hogy Vera éppen hülyeséget csinál – még ha ez a hülyeség adott körülmények között és az ő szemszögéből nézve elkerülhetetlen is.
A regény kulcsfigurája kétségkívül az anya, akivel érzelmi szimbiózisban él Vera. „(…) a mamában nincs hazugság, se játék, minden porcikája igazságból van, ő semmilyen hazugságra nem lenne képes” – írja Grecsó az anyáról, akinek fiatalkorát közben végig titkok övezik, annak a másik életnek a kallódó emlékeit pedig lezárt, eldugott dobozokban őrzi. Vera identitását nagyban meghatározza a családban elfoglalt helye és szerepe, a ki vagyok én és a honnan jöttem kérdések. Egy koravén, hiperérzékeny gyerek gondolatai ezek, melyek a legtöbbször meg is ragadnak a gondolati síkon, beszélni róluk ugyanis nem lehet. „Verát nem hagyja nyugodni ez az egész, úgy érzi, valamiből kihagyták, a szüleinek titkai vannak (…)”. A szülők, Gábor és Júlia úgy védik az egyetlen gyereküket a ténybeli igazságtól, hogy hallgatnak. Hallgatásuk viszont egy idő után rombolóvá válik, az általuk húzott védőburkon pedig repedések jelentkeznek, és előáll az a helyzet, amikor az igazságnak csupán egyetlen ember nincs a birtokában – éppen az érintettje.
Grecsó Krisztián a gyerekkori szorongást átadta a regénybeli Verának
Fotó: Szilágyi Lenke A Radnóti Színházban jelenleg is futó Üvegfigurák díszletei között mutatták be pénteken Grecsó Krisztián legújabb regényét, Tennessee Williams világa ugyanakkor csak látszólag van távol a nyolcvanas évek magyar vidéki közegétől, hiszen, ahogy az rögtön a bemutató elején elhangzott, a stílus illik a címszereplő Verához, és az enteriőr akár az ő nyolcvanas évekbeli szegedi otthona is lehetne.
A Vera regényideje mindössze pár hónapot ölel fel, az abban bejárt út viszont fényévekre vezet. A titkok természetüknél fogva egyszer csak kipattannak, a nyomukban fájdalom fakad és félelem: „És gyakran vágyik rá, hogy a régi legyen. Szabadulni szeretne a folytonos rettegéstől, a félelemtől, hogy más embertől függ, de hát nem ő választotta, hogy ez történjék. És azt se, hogy ez most legyen. Ő nem akarta ezt! Az érzés választotta és akarta őt. Mit tehetne akkor ellene?”
Grecsó új regénye a felnőtté válás regénye is egyben, melyben a szeretet egyszer hazug, máskor gyűlölködő, Vera szűk családjában viszont mindig ugyanaz: feltétel nélküli.
