A gyerekek könyvhöz való viszonyát nagyban meghatározza, mit hoznak otthonról. A szerencséseknek sokat meséltek otthon, vagy az iskolában olyan pedagógusokkal hozta össze őket a sors, akik megtanították őket a könyvek szeretetére – a te esetedben ez hogyan történt? Mit hoztál magaddal otthonról?
Amikor kislány voltam, nagyon sokat olvastak a szüleim, pontosabban anyukám. A gyerekkoromra visszagondolva mindig az jut eszembe, hogy amikor otthon voltak – és nem beszélgettek vagy nem a gyakorlati életüket élték –, akkor mindig olvastak. Valamit. Bármit. Úgy nőttem fel, hogy az ember olvas, és ez teljesen normális dolog. Amennyi időt tölt az evéssel vagy a közlekedéssel, annyit olvas.
Vicces módon az első komolyabb olvasmányélményeim nem gyerekkönyvek voltak.
Valahogy a gyerekkönyvekkel akkoriban hadilábon álltam, mint ahogy a gyerekes dolgokkal is. Nagyon szerettem volna felnőtt lenni és felnőtt módon gondolkodni. Nyilván koravén is voltam, meg érettebb az átlagnál. Éppen ezért nekem nagyon nehéz volt gyerekkoromban megfelelő könyvet találni. Utólag nagyon bánom, hogy a Brontë nővérek könyveit például nem adták a kezembe. Bár 11-12 évesen elvileg nem feltétlenül voltak nekem valók, de azokra rá tudtam volna kattanni.
Az én gyerekkori olvasási történetem összességben egy kudarcélmény, hiába vettek körbe a könyvek, tulajdonképpen egyedül a verseskötetek tudtak valóban lekötni az otthoni felhozatalból. Édesapám tizenévesen kezembe nyomta A varázshegyet azzal, hogy az a világ legszebb könyve, ugyanígy A Musza Dagh negyven napját, de akkor én soknak éreztem, nem értettem, túl fájdalmas volt, nagyon nem működött... Ezek mellett persze volt egy csomó Pöttyös Panni is a polcon, de azokat meg úgy éreztem, hogy már kinőttem. Amiket nagyon szerettem olvasni, azok a különböző színházi feladataimhoz kapcsolódó könyvek voltak. Például Victor Hugótól A nyomorultakat – pedig, lássuk be, Párizs térképészeti leírása sok-sok oldalon keresztül, majdhogynem emészthetetlen. De azt imádtam, hiszen úgy olvastam, hogy majd játszani fogjuk azt a darabot, és minden szereplőhöz volt egy személyes kötődésem.
Ennek nyomán elolvastam A Notre Dame-i toronyőrt is, azt is nagyon szerettem. Az volt az egyetlen könyv gyerekkoromban, amihez nem volt valódi kötődésem, mégsem tudtam letenni, pedig egy gyereknek az sem könnyű olvasmány. Rejtőt is azért szerettem olvasni, mert szó volt róla, hogy bemutatunk egy Rejtő-musicalt: Az ellopott futárt, ami sosem valósult meg, de rákattantam, és nagy P. Howard-rajongó lettem.
Később jött egy kis szünet, amikor éveken keresztül nem volt se időm, se energiám olvasni, hiszen 19 évesen megszültem a fiamat és dolgoztam.
Amihez viszont a legtöbb könyvélményem kötődik, azok a nyaralások.
Ez családi szokás nálunk. Mindig is voltak alapdolgok, amik hozzá tartoztak a nyaraláshoz – az egyik, hogy városokat nézünk, a másik, hogy napozás közben olvasunk. Amikor csomagoltunk, a „van-e nálad fürdőruha?” kérdést mindig megelőzte a „milyen könyveket hozol?”
Ha jól értem, a gyerekkönyvek viszonylag hamar kikoptak az életedből. De mikor léptek be újra?
A gyerekeimnek kezdtem el olvasni, hiszen
az is olyan egyértelmű volt, hogy egy gyereknek olvasni kell.
A nagyfiam érdeklődő volt, és nagyon jól szóval lehetett tartani, ha meséltünk neki. Nagy mázlink volt, mert még nem volt ez a borzalmas monitorozás, így aztán maradt az olvasás. Tulajdonképpen nála kezdtem el figyelgetni, milyen könyvek jelennek meg. Megmondom őszintén – és ezt nevezhetjük akár önzésnek is –, könyvválasztásnál szerintem az egyik legfontosabb szempont, hogy a szülő élvezze is azt a könyvet, amit felolvas. Vekerdy olyan sokat írt arról, hogy a szülő akkor tud hiteles lenni, ha valóban neki is élvezetet okoz, amit közösen csinálnak a gyerekkel. Ez a játékokkal is így volt. És a könyvekkel is.
Tudsz mondani olyan címeket, amelyeket szívesen olvastál a gyerekeidnek, amelyek nagy közös olvasmányélmények voltak?
Nagyon sok ilyen van, de ami nagyon meghatározó, az a Harry Potter. A fiam hároméves volt, amikor az első kötet megjelent, és nagyjából hat, mire nálunk is igazán sláger lett. Akkor még nem tudott folyékonyan olvasni, de nagyon szerette volna, ha esténként felolvasom neki a könyvet. Abban maradtunk, hogy először elolvasom én, mert az elmesélések alapján nem igazán tűnt gyerekkönyvnek.
Szóval, akkor elolvastam az első Harry Pottert, és végem volt. Teljesen beleszerettem Rowling világába. Az első két-három könyvet én olvastam fel Marcinak, a negyediket felváltva olvastuk, az ötödiket gyakorlatilag ő olvasta fel nekem. A hatodiknál volt az, hogy este 11-kor rakták ki a polcra: éjszaka is nyitva tartottak miatta a könyvesboltok, mi pedig elmentünk sorba állni, mert azonnal meg akartuk szerezni. Az utolsót meg úgy olvastuk, hogy egy példányunk volt, és megbeszéltük, hogy felváltva egy fejezetet lehet haladni, és nagy verseny volt, hogy az utolsó fejezetet ki olvassa előbb!
Összességében nagy összetartozás-élmény lett a Harry Potterből,
de nemcsak emiatt tartom zseniálisnak.
A másik, ami nekem nagy rácsodálkozás volt, az a Harisnyás Pippi. Csupán annyi emlékem volt róla, hogy gyerekkoromban láttam valami rémesnek tűnő filmet belőle, amiben egy idióta copfos kislány történeteit lehetett látni számomra unalmas elővezetésben. Évekkel később a lányommal kezdtük el olvasni, én pedig végig libabőröztem a könyvet.
Lehet, hogy ez az én olvasatom, de szerintem az nem is egy mese, hanem egy autista kislány története. Van egy kislány, aki tisztára olyan, ahogyan az ADHD-s gyerekeket leírják, közben iszonyatosan szerethető, és mivel az ő szemszögéből látjuk a világot, ezért a világ látszik problémásnak, nem pedig ő. Csodálatos volt, és az összes Harisnyás Pippit elolvastuk, utána pedig az összes Astrid Lindgrent, a Juharfalvi Emilt meg a Ronja, a rabló lányát.
Csupa olyan könyv volt, aminél én vártam, hogy mehessünk este olvasni!
Olyan érzés volt, mintha az embernek belül lenne egy gyerek-énje, amit ki kell elégíteni a történetekkel. Bennem ez a rész kielégítetlen maradt felnőtt koromig, és azért élvezem a gyerekekkel való közös olvasást, mert most kapom meg azt az élményanyagot, ami akkor kimaradt.
Amiket most felsoroltál, egyrészt a klasszikusokat, másrészt a kortárs olvasmányokat jelenítik meg, ami csak azért érdekes, mert amikor valaki szülővé válik, általában először a klasszikusok után nyúl, és utána kezd el keresgélni a kortársak között, ami sokszor nehéz, hiszen rengeteg cím és könyv van a boltokban. A saját gyerekeidnek mi alapján válogatsz könyveket?
Zorka lányom már 13 éves, és Waldorf-iskolába jár, amiről a kritikusai mindig azt mondják, hogy ott nem tanítják meg rendesen írni-olvasni a gyereket. Az én lányom harmadikos koráig makogva olvasott, de visszafogtam magam, és azt mondtam, hogy én nem fogom megtanítani olvasni. Nagyon sok Vekerdyt olvastam, és tudtam, hogy ez a folyamat be fog érni. Egyszer csak a dolog átbillent, és 13 éves korára annyi könyvet olvasott el, mint sok felnőtt szerintem egész életében nem. Neki már könnyű könyvet venni, és a baráti köre is úgy alakult, hogy olyan gyerekek veszik körül, akik szeretnek olvasni. Amíg kisebb volt, tényleg az volt az egyik legfontosabb szempont, hogy van bennem egy gyerek, aki szereti a meséket, és én megtaláltam ezt a gyereket akkor, amikor a sajátjaimnak elkezdtem olvasni. Amikor bemegyek egy könyvesboltba, általában megnézem az ajánlást, belelapozok, kicsit beleolvasok, és ha nekem tetszik, akkor megveszem.
Mire figyelsz ilyenkor egy könyvnél? Mi az, ami behúz: a szerző, az illusztráció, a szöveg?
Az illusztrációt próbálom nem nézni, mert sokszor belefutottam már olyanba, hogy szerencsétlen volt a kettő találkozása: egy zseniális könyvhöz borzalmas illusztráció készült és fordítva. Amikor a legkisebb gyerekemnek veszek könyvet, akkor fontos az illusztráció. Neki még elsősorban képeskönyvet veszek. Most a legnehezebb különben, hiszen próbálom átfordítani ezt a dolgot, és olyan könyveket keresek, ahol tíz-tizenöt mondathoz van egy kép. Nálunk itthon soha nem zúg a háttérben a tévé, a legkisebb rajzfilmet sem néz. Viszont elég sokat utazunk, az autóban pedig a hosszú utak alatt általában mondókázunk meg nézelődünk, hosszú ideig zenéket hallgattunk. A kicsit elsősorban az a muzsika köti le, aminek a szövege is tetszik – ezek közé tartozik Farkasházi Réka meg a Tintanyúl vagy Halász Judit.
Aztán felfedeztük a gyerekeknek való hangoskönyveket, és ezeket elkezdtük a kocsiban hallgatni. A férjemmel közös emlékünk a Süsü, és megtaláltuk a Süsü-hangjátékot. A fiam teljesen rákattant: életében az első könyv, amiben alig van kép, Csukás István Süsü könyve, és azt végig is tudja már hallgatni, hiszen megtanulta, hogy eleve el kell képzelni a történetet. Ott van még a Boribon, amit Marék Veronika akkor írhatott, amikor én voltam gyerek.
Nekem akkor teljesen kimaradt, most meg az összes Boribont kívülről fújom. Felnőtt fejjel, meg némileg utána olvasva annak, hogy mi jó egy gyerek fejlődése szempontjából, azt kell mondanom, hogy a Boribon csodálatos állomás, hiszen könnyen felfogható képek vannak benne, egyszerű leírás, jó kis mondanivalók. Tudod amúgy, hogy milyen alapon veszek Benjinek könyvet? Ha kinyitok egy mesekönyvet,
fontos szempont, hogy az illusztráció ne legyen „zajos”,
és maximum három dolog történjen azon a képen, ne negyvenhárom. Egy kisgyereknek az ugyanis sokszor értelmezhetetlen. Tudom, hogy ma a gyerekek zömének az ingerküszöbe olyan magasan van, hogy azt hiszik, azzal lehet átütni, ha egy Tesz-Vesz városnyi történés van egy mesekönyv illusztrációjában, de szerintem rettenetesen zavaró, és a fiamon látom, hogy gyakran nem találja benne, amit nézni kell.
Ebben talán az is benne van, hogy a letisztult vizualitásban a biztonságot, az ismerőset keresi egy kisgyerek. Ugyanez érvényes arra, amikor ugyanazt a könyvet sokszor kell felolvasnunk. Tapasztaltad ezt a gyerekeidnél – hogy a mese biztonságot nyújt?
Hogyne. Engem nagyon érdekel a meseterápia, a polcomon itt sorakoznak a meseterápiás könyvek. A meséknek nagyon erős hatásuk van a gyerekekre, ezt látom a sajátjaimon is. Amit nagyon károsnak látok, hogy nyilván a fogyasztói társadalom hatására a kiskamaszoknak időnként megpróbálják kiszolgálni az ízlését, és az pokoli végeredménnyel jár. Amikor például azt a gyereket akarják megcélozni, aki egész nap a Minecraftot nyomkodja, akkor születnek olyan könyvek, amelyekben ki vannak emelve bizonyos szavak, illetve bizonyos szavakat egy-egy kép helyettesít. Biztosan vannak olyan gyerekek, akiket ezzel rá lehet venni az olvasásra, de alapjában véve szomorú azt látni, hogy eleve azt feltételezik róluk, hogy önmagában nem elég az a tény, hogy az egy jó könyv. Nagyon szeretjük a Pepe-sorozatot, amiben a legtöbb zenélő könyvvel szemben tényleg gyönyörű muzsika szól, de azt túlzásnak érzem, amikor mondjuk egy Piroska esetében sokkal eladhatóbbnak érzik a könyvet, ha van benne egy gomb, és azt megnyomva meghallgathatod a farkas hörgését.
Az is eszembe jut, amit sokszor hallok a szülőktől, hogy ők nem tudnak jól felolvasni, hogy zavarban vannak. Szokták mondani, hogy könnyű nekem, mert a foglalkozásom miatt olyan színesen-szagosan tudok olvasni a gyerekemnek, ők viszont nem tudnak. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy én például nem tudok focizni, de amikor bármelyik gyerekem meg akart tanulni focizni, akkor vettem egy nagy levegőt… Ma már tök jól tudok cselezni meg passzolni is, hiszen az anyja vagyok, és az a dolgom, hogy megtanítsam focizni, ha úgy hozza az élet. Szerintem a hangos olvasással is így van. Nagy levegőt kell venni, és azt kell mondani, nem érdekel, ha a hülyének néz a férjem vagy a másik gyerek, én most egy farkas hangján fogok beszélni.
Mindenki tud ilyet, ha akar.
Ha mégis megtalál ezzel egy szülő, és tanácsot kér, akkor mit tudsz mondani neki?
Ez általában összefügg azzal a kéréssel, hogy én mondjak fel egy mesét, amit majd később lejátszhat a gyerekének. Van olyan élethelyzet, amikor ennek is van létjogosultsága, és a hangoskönyvnek is pont ez a lényege, de alapjában véve azt is Vekerdynél olvastam, hogy egy gyereknek mindig a saját anyja vagy apja hangja lesz a legszerethetőbb. Olvashatok én bármilyen élvezetesen, mindig egy vadidegen néni leszek, ő pedig az anyukája. Nem tud olyan rossz farkashangot kiadni, ami a gyereknek ne lenne életszerű, már csak azért is, mert ott ül mellette.
A mesélés csak részben szól a könyvekről, legalább ilyen fontos az együtt töltött idő, de biztosan sokan küszködnek azzal, hogy időt szakítsanak az esti mesélésre. Nekik mit tanácsolnál?
Volt, aki azzal talált meg, hogy neki a meseolvasásra nincs ideje, én pedig azt tudtam javasolni, hogy kicsit csukja be a szemét, és képzelje el, amikor 73 évesen egyedül fog ülni a lakásban, és azt a gyereket, akire most nincs harminc perce, hogy mesét olvasson fel neki, meg fogja kérni, hogy legalább harminc percre látogassa meg. A gyereknek pedig most teremti meg a jogalapot arra, hogy majd azt mondja: „Bocs, anya, nem érek rá”. Technikai tanácsot nem tudok adni, de azt gondolom, amikor az ember vállal egy gyereket, akkor nemcsak azt vállalja, hogy a gyakorlati szükségleteit majd el fogja látni, hanem egyben bevállalja azt is, hogy a legértékesebb dolgot neki fogja adni az életében, az idejét.
A Szívünk rajta programban legutóbb egy kiskamaszoknak szóló könyvet választottál – miért erre esett a választásod?
Egyszerűen azért, mert ez a könyv volt az összes közül számomra a legszórakoztatóbb. Késő este ültem neki elolvasni, igazából csak arra gondoltam, belekezdek, hogy tudjam, mit kell majd másnap olvasni, és addig nem szálltam ki a babzsák-fotelből, amíg a végére nem értem. Közben pedig felváltva kérdezte a férjem és a lányom, hogy min röhögök annyira. A „Meleg a helyzet” címválasztása ugyan elég szerencsétlen, mert a mai világban azt hittem, valami homoszexualitással kapcsolatos érzékenyítő könyvről lesz szó, amivel nem lenne bajom, de ez valami teljesen más. Egy elképesztően szórakoztató mese egy kisfiúról, akinek az apukája maga a Sátán. Személyesen. És akit azért hoznak a földre, hogy tanulmányozza azt az emberi fajt, amelynek az életét majd ő lesz hivatott megkeseríteni. Persze kiderül, hogy minden várakozás ellenére hősünk nem igazán alkalmas erre a feladatra, de a humor forrása nem elsősorban ez, hanem a földön kényszerűségből normális átlagembernek mutatkozó Sátán apuka, akinek olyan húzásai vannak, amitől 44 éves felnőttként is kiskamaszkorom legvadabb röhögéseibe repültem vissza. Szóval csak ajánlani tudom minden olvasni tudó kiskamasznak, és minden mázlista szülőnek, aki még olvashat a gyerekének!
