Bodor Emese Réka: After(life)party [Képalá]

A szag szinte elviselhetetlen. Izzadtság, sör-és húgyszag keveredik nyomasztóan az Old Spice és olcsó parfüm illatával, filterig leégett cigaretták műanyagízű füstje jár kéz a kézben a fű tömény aromájával. 
Persze ez csak azt zavarja, akinek nem zsibbad még minden sejtje, vagy nem ég vörösen a nyálkahártyája a mosdóban, bankkártyával kicsíkozott, sebtiben felszívott kokaintól; a tolongás epicentrumában, a testek dühös egymásnak csapódásában és szétválásában pedig már nincsenek is különálló szagok. A nemi, etnikai és osztálybeli különbségek elmosódnak, a tömeg egyetlen, üvöltő szörnyeteg pulzáló szívkamrája, amiben stroboszkópok villódzanak hányingerkeltően. Tűpupillájú, sápadt arcokat fest színesre az ultraviola és a neonkék. Minden villanás egy-egy pillanatot betonoz az éjszakába. 
A szakadt pólók alá vérvörös körmű kezek nyúlnak, a zene dübörgése kitölti és túlfeszíti a dobhártyákat, inger-töltényeket lő minden neuronba. Itt-ott verekedések törnek ki, zavargások a testben, a résztvevők oda sem figyelve kenik szét vad, eksztatikus arcukon a vörösbarnára száradt vért. Mindenki egyetlen, pattanásig feszült idegként remeg, és tátott szájjal fókuszál a pontra, ahol minden összefut, a pókháló közepére: a fényben úszó, mocskos színpadra. 
Odafent, a vakító reflektorok kereszttüzében, Beethoven belekezd a IX. szimfóniába.