Kezdetét veszi a szombat esti láz. A srác kifésüli hajából jófiús frizuráját, lazán szabadul minden előírt szabálytól, amit magán hordozott a lomha hétköznapokon és helyette felölti saját vágyait. Túl sokáig tartott a nyugalom, szükséges már a zsongás. Valaki piknikezni megy a rétre, más rázni a térre, minden sorstárs oldódni akar valamiképpen. Ahogy tudja. Vagy meri.  Beáll a dacolók közé. Ki a ketrecből! – biztatja elsőként magát, majd vérmérsékletével másokat is belelkesít. Gyerünk, együtt! Felfele, kifele, magasra! Taposnak, rúgnak a bakancsok. Teret kap a tesztoszteron, kipattanó energia, szétáradó inger, fröccsenő vér. Ordítással, heves grimaszolással igyekszik elnyomni rejtett küzdelmeit. Szellőztet. Hiábavaló monotónia indulót fújó sípja, a fülledt levegő, a gennyes sebek, messze még a holnap. Ráér még felébrednie, hadd szóljon a zene. Most jó. Meglelte kedvét, foggal-körömmel ragaszkodik a varázslathoz, minél tovább tartson, bármi áron. Gyönyörű pillanat...
Kora reggel, amikor még alszik a város, ő kimerülten és komoran, remegő térdekkel áll a sír előtt, összekulcsolt kezében két szál fehér rózsát szorongat. A fakeresztre szegezett réztábláról  kétszázkilencvenharmadik alkalommal némán olvassa le sorait. Itt nyugszik Flórám 1996 – 2019 és tizenöt hónapos Danikám.