Szabó Lőrincnek több gyönyörű balatoni verset is köszönhetünk, talán a legtöbbet a magyar irodalomban. A költő viszonylag sokat időzött a Balaton partján. Nyaranként több, a tó környékén lakó barátja hívta vendégségbe, de dolgozni és szórakozni is gyakran járt a térségbe. A Balatonnál töltött időszakok sokszor érzelmileg intenzívek voltak számára, a tópart neki a szerelem és a titkok helyszíne volt. Sokat találkozott arrafelé például a szeretőjével, Korzáti Erzsébettel, aki feleségének legjobb barátnője volt, és akivel huszonöt éven át folytatott viszonyt.
A Balaton, vakáció című 1922-es vers is egy vágyaktól fűtött, balatoni nyárról szól. A vers kiindulópontját a forróság és a sóvárgás érzése adja. A lírai én a hőségben felmegy a kilátóhoz, a hegyi úton pedig idegen nők jönnek vele szembe, akikről eszébe jut távollévő szerelme, és akiket azért mellesleg meg is kíván. Nyár, napsütés, magány és erotika – ilyen Szabó Lőrinc számára egy balatoni vakáció.
Szabó Lőrinc: Balaton, vakáció
Robbanó dél, a vén gyík
moccanni se bír a kilátó köveiről.
Égek, olvadok. – A hegyi uton
fehér ruhák sétálnak és piros napernyők.
Emberek?
Nők.
Kétszer idegenek!
Idegen én is, sóvárogva és gyáván
húzódom a déli magányba előlük.
De messze vagy most!
Piros villog a zöldben:
megint nő!
És lent állomás, villák, fasor, a tó
a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat
nem alszik el a nyilt pályán – a fény
már a vizeket delejezi, a nap
fájó csókokat fúr a bőröm alá,
édes csókokat – Aludni kéne – –
Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –
De messze vagy!
Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó
kerül elém –
Pedig de jó volna most valaki,
te,
vagy más, az a másik,
az a fehérruhás:
de jó volna
ráhajolni az ajkaira,
kis mellét kivenni az inge alól,
de jó volna őrjöngő szomoruságomat
hűvös combjain át
sírva, zokogva, megváltva
lassan belecsókolni
istenbe, a gyönyörü nyárba!
(1922)
