Rainer Maria Rilke 1903-ban írta meg A párduc című versét, amelyet a párizsi állatkert rácsok mögé zárt ragadozója ihletett. Most, hogy mi is a lakásaink kis területére vagyunk bezárva és korlátozva vagyunk a mozgás, az utazás, az élet szabadságában, elég jól át tudjuk érezni a vers szimbolikáját.
A koronavírus időszaka sokféle „rácsot” hozott az életünkbe, a bezártságérzetünket a karantén mellett az egészségügyi, a társadalmi és a politikai folyamatok is erősítik. Rilke verse nagyon jól kifejezi a szűk tér és a szabadság hiányának érzését, ahogy a rácsok mögé zárt erő ellentmondását, és az abból fakadó feszültséget is. Az ő párduca már kimerült, belefáradt ebbe a feszültségbe, ahogyan mi is. „Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne/ s ezer rács mögött nem lenne világ.”
Rainer Maria Rilke: A párduc
Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.
Szabó Lőrinc fordítása
