„Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben” – írta Pilinszky János Őszi csendélet című írásában, amely 1943 októberében jelent meg az Élet hasábjain.
Őszi vázlat című verse hasonló érzéseket és gondolatokat tükröz. Van benne valamiféle elakadás, befejezetlenség, idegesség. Az ősz úgy jelenik meg benne, mint a fájdalomra való készülődés időszaka, egy törékeny pillanat, amikor a hirtelen beállt csend és űr vészjóslóan jelzi a tél, a halál közeledtét. Amikor még nincs nagy baj, de az ember szíve már összeszorul, mert tudja, hogy közelít valami fájdalmas, valami végleges.
Pilinszky János: Őszi vázlat
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.
