Közeledik a halottak napja, amikor azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már nincsenek velünk. Erre a hétre Juhász Gyula Temető című versét ajánljuk, amely az élet és a halál kettősségéről szól, és az őszről, amely gyönyörű színeivel a mulandóságról mesél.
A versben egy temető csöndes, nyugodt képe sejlik fel előttünk, amelyet a „hervadás bús pompája” jellemez. Egyszerre színes, derűs, és fejezi ki a hervadást, az enyészetet, a halál jelenlétét. A lírai én megpihen egy padon egy apró sírdomb előtt, és megpróbálja befogadni a világ végtelenségét és az ember végességét.
Juhász Gyula: Temető
A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derű,
Fehér és lila őszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
Előtte zöld deszkából ácsolt apró
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
Előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
Mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
Megölelem az édes életet,
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra
S virágözönt az ódon temetőkbe
S az őszi nap csókjával arcomon
Megindulok rózsásan, dalosan,
A boldog elmúlás víg vőlegénye.
