Az egyik legszebb és legerősebbb atmoszférájú őszi versünk Tóth Árpád Október című költeménye. A melankolikus hangulatú vers egy olyan őszről mesél, amely sötétebb, komorabb a megszokottnál, amelyben „pompa és szín nincs tovább”.
Az ősszel, az öregedés és az elmúlás toposzával ebben a versben a magány kapcsolódik össze. Egy olyan erdő képét látjuk, amelyben a fák már idejekorán lehullatták a leveleiket, és ahol a korhadás, a bú, a szemét és a kórón ülő vén varjú teszik vészjóslóvá és keserűvé a légkört.
Tóth Árpád verse 1916-ban született, így valószínű, hogy a sötétnek, boldogtalannak lefestett október képe mögött ott húzódik az első világháború is. Ő azon kevesek közé tartozott, akik a háború ellen voltak, így nagyon nehezen élte meg ezt az időszakot, rettenetesen kimerült és lefogyott. Tüdőbetegsége miatt a tátrai hegyvidékre járt gyógyulni. Elképzelhető, hogy ez a vers is ott született. Maga a betegség néhol motivikusan is megjelenik a sorokban: „Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend/
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...”
Tóth Árpád: Október
S sziszegve metszi éles cirpelés,
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Kinek halavány ujjaid közül
Arany hullt, s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Ím hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak,
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerűségek napfénye után...
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...
