Versterápia: „Gyermekszívünk is oly nehéz!”

„Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk«. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk.” – írta a 100 éve született Pilinszky János az adventi időszakról.

A fényességes angyal is ezeknek a gondolatoknak a versben megfogalmazott párja, bár a kiindulási pontja sokkal komorabb. Egy nehéz időszak adventjéről szól, amikor a föld sötétnek, a világ törékenynek tűnik. Aztán ahogyan puhán és észrevétlenül hullanak a hópelyhek, úgy jön el az angyal és vele együtt a fény a földre. 

„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]

Száz évvel ezelőtt született Pilinszky János, a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője. A centenáriumra megjelent életének egyik legérdekesebb irodalmi kísérlete, az Önéletrajzaim, amelyet ő „vertikális regényként” emlegetett, és amelyben nem a saját életének konkrét történéseit, hanem „figyelme önéletrajzát” akarta megírni. 

Tovább olvasok

Pilinszky János: A fényességes angyal is

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.