A Városmajorban töltött margós hétvége után erre a hétre egy olyan verset választottunk, amely ott játszódik. Jékely Zoltán költeménye egy 1935-ös, lassú nyári vasárnap délutánra visz vissza minket a parkba.
A városmajori fák között bóklászva, lézengve a lírai én az idő múlásán, élete megrekedésén mereng, közben pedig figyeli a városmajori hétvégi életet: a visító kutyákat, az elguruló labdákat, a padon ülő nénikéket, a csókolózó párokat, a lehulló cigarettavégeket. Lassan bekúszik a félelem, hogy a nyár észrevétlenül elsuhan, az élet pedig talán elérkezett a nagy fordulópontjához.
Jékely Zoltán: Lézengés vasárnap délután
Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.
Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.
Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?
Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.
Kis kincsüket taszítják dúdorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.
Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.
Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.
S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;
egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.
