Legutóbb Krétán jártam a nagyszüleimmel, a héten a velencei utazásukat találtam meg. Egészen máshogy állok a válogatáshoz, mert már jártam itt. Kifejezetten érdekel, hogy az a város, ahol már mindketten jártunk, kinek melyik arcát mutatta. 

Nagypapám 1990-ben készült képein azt látom, hogy Velencében nincsenek sokan, a vízen alig van hajó, élhető városnak néz ki. Utazási szempontból a legrosszabb időpontokban voltam Velencében, egyik alkalommal éppen a karneválra érkeztünk meg, másodszor szimplán csak megtelt a város. Rengeteg ember, nyüzsgés és életem legrosszabb pizzája, ezekre emlékszem. 

Szóval hiába volt lenyűgöző a város, hiába imádtam az építészetét, a rengeteg vizet és a hangulatát, mégis borzalmas, emberekkel túltömött hely volt. Nagypapám képei a szerethető oldalát adják vissza, így számomra is a szerethető oldalára hívja fel a figyelmet.

A város a képeken pont olyan, amilyen nagypapám életfelfogása volt,

aki mindig azt mondta, hogy bármi is történjen, a jó oldalát kell nézni, mert ha csak kesereg az ember, az nem visz előre, viszont ha csak egy apró pozitívumot is találunk, akkor máshogy állunk ugyanahhoz a kérdéshez. Ezt a mai napig próbálom követni, miközben tudom, hogy voltak és vannak az életnek olyan szakaszai, amikor nagyon nehéz bármilyen jót vagy szépet észrevenni. 

A saját képeimet válogatom, portfóliót készítek, amit már régóta halasztgattam. 

A karantén eleje óta válogatom nagypapám képeit, más képek nincsenek a fejemben, átmosott és kitisztult a fotós agyam.

Így kezdtem neki a saját képeim portfólióba rendezésének is, és nagyon meglepett, hogy mint egy asszociációs játékban, úgy válogatom a képeket. Soha ilyen könnyű nem volt. Ha egész nap fotózom vagy utómunkázom, akkor egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy azon gondolkodjam, melyik kép jó, melyek a kedvenceim, melyiket lehet használni. 

Most először érzem azt, hogy valami értelme csak van ennek a karanténnak.