Miért akar írni, aki nem olvas?

Jászberényi Sándor néhány nappal ezelőtt egy Facebook-bejegyzésben adott hangot annak, hogy a jövőben nem igazán szeretne „mostírtamegynovellátésmegtisztelnélhaelmondanádmitgondolszérdemesebelevágnom” típusú leveleket a kedves olvasóitól. Posztjában adott is néhány tippet arra vonatkozóan, ha életközépi válsága vagy bármi más miatt bárki írásra (és nem latexruhás csoportszexre vagy zenélésre) adja a fejét. Kicsit odaszólt a kritikusoknak, és azoknak is, akik dicsőségre vágynak vagy nem olvasnak irodalmi folyóiratokat. 

Noha a bejegyzésnek nem én vagyok a célközönsége, a négyes pont mégis megfogott:

„Ha nem tudsz felsorolni húsz könyvet, ami minden szexnél nagyobb hatással volt rád, ne is próbálkozz. Az írás 90 százalék olvasás, 10 százalék írás. Előbb jön az irodalom, utána a munka. Ha ezt nem érted, inkább fess”

– írja A varjúkirály és A lélek legszebb éjszakája című kötetek szerzője. Ez a kitétel valószínűleg mindenkinek szöget üt a fejébe, aki valaha is foglalkozott az irodalmi tehetséggondozás bármilyen formájával, hiszen ismerős problémára utal.

A középiskolások közül nagyon sokan szeretnek vagy szeretnének írni, vonzza őket az önkifejezés összes formája, így az írás is. Rengeteg vers, elbeszélés, dráma születik olyan diákok tollából, akik egyébként bevallottan nem szeretnek olvasni (és persze olyanok tollából is, akik fanatikus olvasók), de ezt a hozzáállást valószínűleg a felnőttkor beköszöntése sem változtatja meg hirtelen. Rengetegszer vetődött már fel bennem a kérdés, vajon miért ír az, aki nem olvas? Először is a praktikus probléma: ha valaki nem olvas, és az olvasástól alapvetően idegenkedik, hogyan építhet arra, hogy az ő művét majd bárki is elolvassa? Hogy egyáltalán léteznek olvasó emberek? Erre persze lehet válasz, hogy kizárólag magának ír, például naplót, amit nem is szeretne megosztani senkivel, írása egyfajta terápia, szublimáció, nem vágyik hírnévre, sikerre, babérokra. De amennyiben mégis dédelget magában ambiciózus álmokat, hogyan várhatja, hogy olvassák és érdeklődjenek iránta, ha ő maga nem kíváncsi másra? 

A másik: az írás mesterség, ami részben tanulható, részben nem (újabb vitalehetőség: a poeta doctus és poeta natus szembeállítás), de annak, aki írni akar, mindenképpen tudnia kellene, mi az, ami színvonalas szöveg.

Aki életében öt regényt olvasott el, nem biztos, hogy tudja, mi a jó regény,

aki harmincat, az talán kapiskálja, de én tényleg azt gondolom, hogy ennél jóval több szöveg elolvasása után lehet igazán látni, mi az, ami jó, mi az, ami nem. (És itt persze megint lehet vitázni azon, hogy az ízlés szubjektív, és persze az is, de azért nem teljesen.) Egész egyszerűen azért, mert annak, hogy mi a jó regény (és most maradjunk ennél a műfajnál), nincsen definíciója, nincsenek lefektetett szabályai, biztos kritériumai. Egészen máshogy jó az Emlékiratok könyve, A Karamazov testvérek és a Sátántangó, az Oblomov, A szerelem a kolera idején vagy a Termelési-regény. Különböző témák, nézőpontok, beszédmódok és technikák, teljesen eltérő szövegek, mégis közös bennük, hogy műfajuk legnagyobbjai. (Persze, és ez megint messzire vezet, más a kánonra támaszkodni, mint új, most születő művekről elmondani, jók-e vagy sem, de itt is a sok könyv ismerete, a számosság lehet az olvasó segítségére.)

Vissza az eredeti témához: aki nem olvas, hogyan láthatná a saját szövege minőségét és lehetőségeit a többihez képest? Honnan van viszonyítási pontja?

Mihez méri magát?

Mások szövegeinek, műveinek ismerete nélkül ez lehetetlen. Egyébként meg, aki író szeretne lenni, Jászberényi tanácsai mellett megfontolhatja Charles Bukowskiét is: