Nehéz még leírni is, de negyedszázada jelent meg először egy bizonyos Irvine Welsh első regénye, a Trainspotting. A skót junkie-k hamar világhírre törtek, köszönhetően a Danny Boyle rendezte 1996-os adaptációnak, azóta pedig Welsh megírta a folytatást (Pornó) és az előzményregényt is (Skagboys). Sőt, az egyik szereplő, Begbie, három éve külön regényt kapott. Hogy még teljesebb legyen a kép: Boyle tavaly megrendezte a Pornó filmváltozatát (T2 Trainspotting). Hogy az első könyv ekkora durranás lesz, abban talán maga Welsh sem reménykedett: a kötetet annak idején mindössze háromezer példányban nyomták, és az író még azon is elgondolkodott, hogy küld egy névtelen levelet a Scotsman című skót napilapnak arról, hogy ez az obszcén könyv bemocskolja Edinburg hírnevét, hátha csinál neki egy kis reklámot.
Irvine Welsh: Trainspotting
Fordította: Polyák Béla és Dragomán György, Trubadur Kiadó, 2017, 401 oldal, 3499 HUF
Mindenesetre melőtt végleg eldőlt volna, hogy az írásból fog megélni, Welsh dolgozott ingatlanfejlesztőként és hivatalnokként is. A hetvenes évek egy részét Londonban töltötte (másfél évet pedig a heroin társaságában), később hazaköltözött Edinburgh-ba a feleségével, és megszabadult a herointól is. Egy korábbi interjúnkban azt mondta, nem szokott betépve írni, és a Trainspotting írása közben sem használt semmilyen drogot.
Irvine Welsh (kép forrása)
Ő maga egy korábbi interjúban egyébként azt mondta, hogy szerinte három kilencvenes évekbeli regény állta ki az idők próbáját, az ő könyve, a Harcosok klubja és az Amerikai pszicho, mert bemutatják az átmenetet az egyik típusú társadalomból egy másikba. Pedig a korabeli kritikák meglehetősen visszafogottak voltak, de a sikerhez nem is volt szükség arra, hogy a mainstream kritika imádja, a szájhagyomány megtette a magáét. A könyvet jelölték a Booker-díjra is, de az elismerésről döntő bizottság két tagja annyira kiakadt a szöveg vulgaritása miatt, hogy a regény végül nem jutott el a rövidlistáig. Az olvasók viszont szerették a könyvet és 2013-ban megválasztották az utóbbi ötven év legjobb skót regényének. És bár Welsh írt még jó pár regényt, novellát meg színpadi művet, a legtöbben a mai napig az első regényével azonosítják.
Irvine Welsh szerepelt a Trainspottingban is, ő volt a drogdíler, Mikey Forrester
A Trainspotting amúgy néhány évvel az eredeti megjelenés után jött ki magyarul Polyák Béla és Dragomán György fordításában – Totth Benedek a saját olvasmányélményéről tavaly így írt nekünk:
„Valamikor a kilencvenes évek közepén nyomta a kezembe a Trainspottingot egy haverom, hogy „Ez kurva jó, olvasd el, bazdmeg!”. Persze simán lehet, hogy ezt a bazdmeget csak én képzelem oda utólag a mondat végére, de az biztos, hogy Welsh első regénye olyan könyv volt, van és lesz, amiről nyomatékosító bazdmegek nélkül nem igazán tudtunk, tudunk beszélgetni. Olvastuk a kötelezőket, meg a pad alatt a nem kötelezőket, és egyszer csak szembejött a Trainspotting, mint egy gyorsvonat, és átgázolt rajtunk. Unalomba fulladó magyarórákon edződött, kifinomult ízlésű irodalmárokként rögtön tudtuk, hogy ez most valami más, és, mint később kiderült, bizonyos szempontból tökéletesen egybecsengett a véleményünk a kritikával – amit Welshnek szintén sikerült letarolnia, mikor repülőrajtot vett a regénnyel. Mellbevágó volt a szöveg keresetlennek tűnő őszintesége, hogy azt ne mondjam, zsigeri taplósága, miközben a regényben hemzsegtek az idézhető mondatok, bonmot-ok, poénok. Talán a szerző dühe volt imponáló, merthogy Welsh nagyon dühös volt valamire (vagy valakire), ahhoz nem fér kétség. De ami még izgalmasabb, hogy ettől az elemi dühtől egy pillanatra sem homályosult el a tekintete – ez is egy trükk, amire valószínűleg születni kell. Welsh nagyon ráérzett valamire: felszippantotta egy generáció, egy semmibe vett, lesajnált társadalmi réteg, sőt, némi patetikus túlzással egy egész nemzet nyelvét, és úgy tett erőszakot rajta (az angolon?, a skóton?, a skót-angolon?), hogy közben egy pillanatig sem gondolja az ember, hogy nem irodalmat olvas. Szépet. Hangosan röhögünk, mit röhögünk, nyerítünk, visítunk, aztán kapunk egy gyomrost, az arcunkra fagy a mosoly, hogy a következő bekezdésben megint visítani kezdjünk. És ez így megy végig, sok száz oldalon keresztül.”
Totth a Könyves Magazinba akkor interjút is készített Irvine Welsh-sel, aki a regényt övező felhajtásról a következőket mondta:
„Óriási volt ez az egész. Minden író hatást akart kiváltani a könyvével, vagy a könyveivel, vagy a filmmel. És ha hatást váltasz ki, akkor hagyd a kibaszott nyavalygást, senkit nem érdekel a siker "problémás oldala".”
Az igazi nagy áttörést vitán felül Danny Boyle 1996-os filmje hozta el, ami olyan emberekhez is eljuttatta a könyvet, akik amúgy valószínűleg le sem emelték volna azt a polcról. A film 35 napig forgott, világsztárrá tette Ewan McGregort, és örök időkre a retinánkba égette Robert Carlyle bajuszát. A produkció 1,5 millió fontba került – majd világszerte 48 millió fontot kaszált.Welsh ezt mondta az adaptációról:
A könyv és a film teljesen más, ahogy az a könyveknél és a filmeknél lenni szokott. Nem változtatnék meg egyetlen szót vagy képkockát sem.
És ezt is:
Igen, az írás tényleg nagy fless. A filmkészítés együttműködés: egy csomó ember részt vesz benne, és én egy voltam közülük. De fel kell ismerned a határaidat, ez ugyanis nem rólad szól, és tiszteletben kell tartanod a többiek munkáját.
Irvine Welsh regénye az elmúlt években hivatkozási alappá és a popkultúra kitörölhetetlen részévé vált. Vicces egyébként, hogy a producer Andrew Macdonaldnak győzködnie kellett a stábtagokat, hogy a párbeszédek bizonyos részeit utószinkronnal tegyék érthetőbbé (különös tekintettel az amerikai mozinézőkre, akik, Macdonald legalábbis ettől félt, alig fognak érteni belőle valamit). Itt kell visszakanyarodnunk a regény nyelvezetére, mely az angol nyelvű olvasóknak is a megértés nehézségét és egyben élvezetét is jelenti – nevezetesen, hogy kitalálják, mit is akarnak mondani Rentonék. Csak egy példa:
"Thuv goat tae dae it aw fir thumsells."
"They've got to do it all for themselves".
Azaz: Mindent maguknak kellett elintézniük. Welsh egyébként a fent már idézett interjúnkban arra kérdésre, hogy tudatosan gyűjti-e a szlenget, azt felelte:
Tudatosan nem törekszem erre. egyszerűen úgy írom meg a szereplőket, ahogyan megszólalnak bennem.
Welsh a skót, azon belül is az edinburg-i dialektus, valamint a szleng olyan elegyét robbantotta be a Trainspottingban, ami a műfordítóknak is okozhatott pár vidám percet. Az író-műfordító Totth Benedek ezt így fogalmazta meg:
Abban, hogy a regény annyira odabaszott, komoly szerepe volt a magyar kiadásnak (Dragomán György és Polyák Béla kiváló négykezese), már csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy amikor először került a kezembe, még nem tudtam elég jól angolul (skótul?) ahhoz, hogy eredetiben elolvassam. Ami azt illeti, még most is össze kell kapnom magam, hogy követni tudjam. Ha már irodalmi nyelvről van szó, nagyba’. Valószínű ezért van az, hogy nekem a regény még mindig magyarul szól. (Van még pár ilyen, pl. a 22-es csapdája, Papp Zoltán fordításában.) Az eredeti Trainspotting, amit jóval később sikerült letudni, persze egészen más, azt magyar nyelven nem lehetett megcsinálni (itt most kihagyom a helyet egy hosszabb esszének a két-három (?) nyelv különbségéről, a skót dialektus fonetikus átírásáról, a bazdmegről és a fuckról, meg a szép, irodalmi nyelvezetről).
Welsh egy másik interjúnkban általánosságban olyan karakterekként jellemezte könyveinek szereplőit, akik „igazából szarnak mindenre”, hősei pedig olyannak mutatnak minket, amilyenek valójában vagyunk: „Sajnos, ez nem tart sokáig, hiszen a szabályok megszegése mindig büntetéssel jár” – hangsúlyozza. Rentonnak, Betegfiúnak, Spudnak és Begbie-nek ehhez nyilván lenne egy-két szava. Abban az interjúban amúgy szembesítettük azzal a pletykával, miszerint az első regényét akkor vetette papírra, amikor szakdolgozatírás közben szüneteket tartott a Heriot-Watt Egyetem könyvtárában. „Ez részben igaz. Akkor éppen az MBA-met írtam, ami eléggé száraz és unalmas volt” – mesélte.
Márciusban megjelent angolul a Dead Men's Trousers című könyve, ami állítólag a Trainspotting-univerzum utolsó kötete lesz: ebben Rentonnak és Begbie-nak hatalmasat fordult az élete, a sors pedig megint összehozza őket Betegfiúval és Spuddal – ám a négyesből egyvalaki már nem fogja megérni a könyv végét. A kérdés már csak az, hogy ki fogja viselni végül a címbe is beemelt „halott ember nadrágját”?
