10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója, aki nemcsak az irodalom, hanem az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó jelenség volt. Az évforduló alkalmából teljes egészében közöljük az 5 évvel korábban megjelent Esterházy-különszám egyes írásait, amely a szerző életművébe, családi múltjába, irodalmi és baráti kapcsolataiba, szakmai jelentőségébe és hagyatékába enged betekintést.
Most Esterházy Mártonnal készített interjút közöljük, amelyben előkerülnek a meghatározó gyerekkori élmények, a kezdeti focizgatások és komolyabb egyesületi meccsek, Esterházy természete és játék, illetve a kötelék, ami a testvérek és a futball között született.
Esterházy Márton: „Péter zseni volt, én szakmunkás”
A fociláz kezdetektől jelen volt a négy Esterházy testvér életében. Egyöntetűen vallják, hogy Péter volt közülük a legtehetségesebb, de profiként Márton vitte a legtöbbre a Ferencváros, a Honvéd és az AEK Athén játékosaként. A Könyves Magazinnak utóbbi elmesélte, milyenek voltak a korai és a felnőttkori közös futballozások, és hogy EP hogyan viselkedett a pályán és azon kívül, ha labdarúgásról volt szó. Focis mondatok az Esterházy család életéből, avagy utazás a rómaifürdői és a csillaghegyi tizenhatos mélyére a 29-szeres válogatott labdarúgóval, Esterházy Mártonnal.
„A labdára emlékszem, nem a játékra. 1955 húsvétjára kaptunk apánktól egy igazi bőrlabdát. Fűzőst természetesen, akkor talán még ki sem találták a szelepest. A fűzőnél kellemetlenül ütött a labda, mezítláb emelgettem, költőien úgy mondanám: veresre dekáztam a rüsztöm. De ez nem focizás volt, csak labdázás, focizni nem lehet egyedül.” (Esterházy Péter: A karácsonyi okoskodás, avagy a teher)
Vissza tudsz emlékezni az első, focival kapcsolatos emlékedre?
Mivel négyen vagyunk testvérek, és én vagyok a legkisebb, mindig a levetett cuccok jutottak nekem, pláne hogy három bátyám van. Új labdát biztosan nem kaptam.
Péter jobbösszekötő, te csatár, Mihály kapus, György pedig hátvéd volt a négy Esterházy testvér közül. Miért pont a foci lett az egyik közös pont már gyerekkorotokban?
Már a papi is focizott, a Csákvárban. De a történelem elsodorta, és utána már nem futballozott.
De mivel mi fiúk voltunk és voltak grundok, nemcsak az összes nyarunk, hanem az egész életünk a fociról szólt, amikor nem volt félméteres hó, vagy nem állt víz a grundon.
Tényleg minden áldott nap fociztunk. Ha épp nem voltak ott a haverok, akkor négyen játszottunk, ketten-ketten egymás ellen. A Rómain laktunk, a stranddal szemben, csak átmásztunk a kerítésen, és éjjel-nappal fociztunk.
“Palánkbérlettel jártatok oda” - mondta erre Németh Gábor író.
Szóltunk többször a vezetőségnek, hogy a hozzánk közelebbi oldalra is helyezzenek el egy bejáratot, mert a szemközti oldalon volt a kapu, borzalmasan messze, úgy 800 méterre. A diákjegy 3 Ft volt, amikor 50 fillérbe került egy gombóc fagyi. A mami 30 alkalmas bérletével vagy 100-szor ment be az egész család. Hétvégente és nyáron ott ment a foci. A rendszer úgy működött, hogy szombaton és vasárnap mami megfőzte az ebédet, papi berakta azt egy négyemeletes ételhordóba, megbeszéltük, mikorra hozza el nekünk. Foci után fürdés, egy kóla vagy sör, fél 1 és 1 között papitól átvettük a kerítés fölött az ebédünket. Totál telt ház volt a strandon, az emberek meg nagyon szidtak minket, mert a büfében ők száraz zsömlét kaptak háromnapos rántott hússal vagy romlott parizerrel.
Mi meg a porcelán étkészlettel, ezüst evőeszközzel, valamint monogramos vászonszalvétával megterítettünk magunknak és megettük a levest, a főételt és a desszertet.
Mindenki csak úgy nézett és csorgott a nyáluk, ezt sosem felejtem el.
Tényleg ennyire természetes volt, hogy szinte mindannyian – az egy szem György bátyádon kívül, aki honvédos volt – a Ferencvárosnak drukkoltatok?
Az elején György is Fradi-drukker volt, de egy Tichy Lajossal kapcsolatos személyes élmény miatt – aki aztán az edzőm lett –, váltott. A bátyám a Kolosy térre járt dolgozni, Lajos bá ott lakott, összebarátkoztak, onnantól kezdve Honvéd-drukker lett. Ami aztán jól jött nekem, amikor a Honvédba igazoltam. A papi bérletes volt a Fradinál, amikor leégett a falelátó, akkor is ott volt. Ha a Vasas-pályára járt volna, Farkas Jancsiék vagy Mészölyék miatt, akkor egy ideig talán Vasas-szurkolók lettünk volna, de ezt az ember nem tudja megmondani. Természetes volt, hogy a Fradinak drukkoltunk.
Többször nyilatkoztad, hogy „mi voltunk a Yorke meg a Cole, a legendás Manchester United álompárosa Csillaghegyen”. Milyen volt együtt focizni Péterrel?
Amikor gyerekek voltunk, akkor még nagy volt a különbség a hat év korkülönbség miatt. Amikor 18 éves lettem, 1974-ben, akkor ez a fizikális hátrány már nem volt számottevő. A Csillaghegyi Munkás Torna Egylet előtt nekünk volt egy kispályás csapatunk a Tanuló utcában, a Galambom. Ott egy-két haverom és Péter egyetemista társai játszottak velünk.
Nagyon utáltak minket, mert fiatalok, szemtelenek és sikeresek voltunk.
Hamar felkerültünk a legmagasabb csoportba, kvázi osztályok voltak ott is. Jó meccseket játszottunk, Péter meg állandóan fűzött engem: miért nem megyek Csillaghegyre focizni?
16 éves koromig a KSI-ben játszottam, akkor abbahagytam, mert nagyon kicsi voltam, és nem akadt sikerélményem. Sokat is kellett utazni a Rómairól a Fehér útra, még metró sem volt az elején. 17 esztendősen elkezdtem focizgatni megint, jött a kispályás időszak, aztán 18 évesen mégiscsak elmentem Csillaghegyre. Nagyon komoly volt a helyzet ott heti két edzéssel meg egy hétvégi meccsel. Utólag én találtam ki poénból, hogy mi voltunk Yorke meg a Cole. Ő jobbösszekötő volt, én meg csatár.
Péterrel jó volt együtt játszani, nagyon értette a futballt. Technikás volt, de nem rúgott jól, nem volt eléggé lefeszítve a lábfeje. Penge volt, akkor így mondták.
Több helyen is említetted, hogy Péter volt négyőtök közül a legtehetségesebb. Ez miben mutatkozott meg?
Mindig elmondom, hogy tehetségesebb volt az effektív futballtudást, az alapokat tekintve, mint én. De nem ment el már se harmad-, se másodosztályba játszani, így sose tudhattuk meg, hogy mennyire bírta volna a terhelést, milyen gyors és dinamikus lett volna más közegben és szinten. A felépítését tekintve megállta volna a helyét magasabb osztályban is. Nagyon sok múlt a szerencsén. Engem egy év után elvitt a III. Kerület, ahol 10 meccsen rúgtam 21 gólt. Aztán jött a Budafok, ott kaptam először igazából pénzt azért, mert futballozok. A mami volt bejelentve takarítónőnek valamelyik budafoki borpincébe, akkor így mentek a dolgok.
Amikor a Fradihoz kerültem, egy csokigyárba voltam bejelentve, mondták, hogy csak be ne járjak a gyárba, mert megzavarnám az embereket.
Péter nagyobbik fia, Marcell azt mesélte egy interjúban, hogy „a papám nagyon durván játszott igazából. Penge volt, de kemény is. Simán odalépett, lepattantak róla az emberek.” A már említett Németh Gábor pedig úgy fogalmazott, hogy „Esterházy igazi, gonosz külvárosi futballista, zseniális csibész volt a pályán”. Te találkoztál ezzel a durvaságával?
Nem. Mindig irigykedtem rá valamiért. Élete utolsó 30 évét a székében ülve töltötte az íróasztalánál. Más olyan izomsorvadást kap ettől, hogy nem igaz. Neki viszont még a végén is olyan combja volt! Kérdeztem tőle mindig, hogy van ez. Olyan farizma meg combizma volt, hogy nem igaz! Mondtam neki, hogy „nézd meg, nekem olyan vékony a lábam, mint a pók lábán az ütőér”. Ő meg ült a székében, és még akkor is kidagadt a combja a térdénél.
A városi legenda kategóriájába tartozó durvaságáról azt tudom mondani, hogy sose állították ki, miközben minket külvárosinak hívtak. Pedig az igazi külvárosiak nem mi, rómaifürdőiek voltunk, hanem az óbudaiak. Ez olyan, mint Bronx és Manhattan. Mindig kérdezték tőlem, hogy „te csillaghegyi vagy?”, mondtam, hogy „nem, rómaifürdői”. Bronx és Manhattan, óriási különbség, pedig mind a kettő New York.
Az egy másik dolog, hogy lepattantak róla, a testalkatát kihasználva be tudott állni. Ő nem a György volt, aki agyonrúgta a csatárokat.
Péter az volt, aki kiszúrt a védőkkel. Sose felejtem el, hogy ő irodalmi stílusban beszélgetett a bírókkal.
Ötödosztályban jártunk, el lehet képzelni, a BLSZ II.-be milyen bírókat küldtek, kezdőket meg hozzá nem értőket, partjelző nem volt. Valami hülyeséget fújt a bíró, mire Péter odament, és így szólt hozzá: „Bíró sporttárs! Mi lenne, ha a több szem többet lát elvét használná ezekben a helyzetekben?” Mi, többiek meg sírtunk a röhögéstől. Senki más nem beszélt így a focipályán.
A családban hogyan csapódtak le a futballsikereid Péter írásain kívül?
Már Budafokra is rendszeresen kijárt a család. Nagyon jó meccseket játszottunk, és 5-6000 ember volt a budafoki pálya mérkőzésein. Akkor az NB II. is nagyon jó volt. 77-ben kerültem a Fradiba, ha játszottam, akkor oda is jöttek, de mivel mindenki Fradi-drukker volt, úgyis kimentek volna a meccsre. Bár ott elég kevés sikerem volt.
Az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvben Péter elmesél egy esetet, amikor a három testvér 1985-ben Athénba utazik meglátogatni téged, meccsekre is elmentek, a PAOK-kal és a Real Madriddal játszott akkor az AEK Athén. Az az eset milyen élményt jelentett a családnak?
Fantasztikus volt. Szombaton volt a PAOK elleni meccs, 60 ezer ember a lelátón, Péterék el voltak ájulva. Vasárnap kocsiba pattantunk, és Pétert kérdeztük – mert ő volt a gourmand –, hogy mit enne. „Valami halat” – felelte, elmentünk Pireuszba, ami az Olympiakosz hazája, ez olyan, mintha egy fradista Újpestre látogatna.
Ahogy ott sétáltunk, a pincérek elkezdtek nekem kiabálni, hogy „Eszte, Eszte!”, ez volt ott a becenevem.
Találtunk egy szimpatikus helyet, és fantasztikusat ettünk. Szerdán a Real Madrid volt a következő ellenfelünk, ott is telt ház volt, 1-0-ra megvertük őket. Nagy élmény volt az a néhány nap, szenzációsan éreztük magunkat mindannyian.
Mennyiben volt jelen közöttetek a „rivalizálás”, az állandó froclizás az eltérő közegben aratott sikereitek, az újságcikkek, a szalagcímek miatt?
Ez nem rivalizálás volt, inkább poénkodás. Mindig mondtam neki, hogy mennyivel jobb melót választott magának, még 60 évesen is tudja írni a marhaságokat, én meg 36 esztendősen nem tudom bekötni a cipőmet. Állandóan zrikáltuk egymást. Athénban négy sportújság is létezett, olyan, mint nálunk a Nemzeti Sport, csak háromszor akkora terjedelműek. Ha jól játszottam, vagy ötször olyan nagyban szerepelt a nevem a címlapon, fotóval, mint a lap neve.
Péternek mondogattam, hogy „maradjál már, sokkal nagyobb betűkkel írják az én nevemet az újságokban”.
De nem volt köztünk rivalizálás. Péter zseni volt, én szakmunkás, ez egy óriási különbség.
Ahogy Péter gyerekei mesélték, otthon rémes volt a meccsnézés időszaka, osonnia kellett a családnak a meg nem zavarás érdekében. Testvérekként milyen emlékeket őrzöl a focimeccsek közös nézéséről?
Sokszor kértük egymást, főleg a vége felé, hogy menjünk át egymáshoz meccset nézni. Ő ilyenkor átment szurkolóba vagy épp riporterbe. Ilyenkor kérdezett, hogy mi miért történt, vagy hogy miért fogom a fejem egy-egy jelenet láttán. 2014-ben Rovinjba utaztunk, mi négyen, testvérek. Rövid volt, négy nap, de fantasztikusan sikerült. Akkor volt a foci-vb, együtt néztük a meccseket. A délutániakat még a szállásunkon, este, a városban pedig mindig Péter választott ki egy éttermet, ahol jókat ettünk, és az esti mérkőzést már ott néztük. 2015-ben pedig egy Hévíz–Badacsony-túrát szerveztem meg, akkor már meg kellett kérdezni tőle, hogy tudja-e vállalni a betegsége miatt.
Péter nem tudta kívülről nézni a labdarúgást, hiszen szügyig benne volt élete nagy részében. Te hogyan tudtad olvasni a bátyád focis szövegeit úgy, hogy még inkább benne voltál a sportági közegben?
Minden nézőpont kérdése. Amikor valaki elmegy megnézni egy alacsonyabb osztályú meccset, kérdés, hogy mit tud elmondani a látottakból otthon vagy a kocsmában. És van, amikor egy zseni látja ugyanazt, és abból csinál egy könyvet, mint az Utazás. Mondtuk neki, hogy „Péter, figyelj, tudsz te rendes könyvet írni, ha akarsz! Amit mások is elolvasnak, nem csak az a néhány rajongód.”
Az első 10-15 oldalt tényleg mi „diktáltuk” neki Györggyel, csüngött a szavainkon.
Írta ezeket a fantasztikus könyveket, 20 nyelvre lefordították ezeket, de mégis csak egy kisebb rétegnek szólnak, a stílusuk, a nyelvezetük miatt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy: „Te, Péter, miért nem írsz bestsellert?” Azt mondta: „Azért, mert nem tudok, az egy másik műfaj.”
Nagyon jó volt vele beszélgetni is, vagy csak úgy üldögélni. Borzasztóan hiányzik. A születésnapján eszembe jutott, amikor 2016 nyarán jött György telefonja, hogy Péterke elaludt.
Amire lehetett számítani, mert a halála előtt pár nappal voltunk bent nála a kórházban, és integetett nekünk, hogy ő elmegy.
Felfoghatatlan, hogy már öt éve nincs velünk.
(A szöveg eredetileg Az Esterházy-szám című kiadványunkban jelent meg 2021-ben.)
Fotó: Képes Sport 1988 / Farkas József
