Hodász András történetét sokan ismerhetik: az egykori katolikus pap az elmúlt években többször szólalt fel közéleti kérdésekben, 2023-ban saját kérésére felmentették hivatása alól. De mi vezet oda egy élethossziglanra felesküdött papot, hogy hátat fordítson az egyháznak és karrierjének? Hodász az utóbbi években rengeteg platformon szólalt meg, újságcikkekben, interjúkban vagy éppen a Papifrankó Youtube-csatornán volt látható, viszont a most megjelent Uram, te mindent tudsz című memoárjából a teljes történetet megismerhetjük. A szerzővel a kötet létrejöttéről, hivatásról, pszichológiáról és egyházról beszélgettünk (olvass bele!).
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy meg kell írnod ezt a könyvet?
Kamaszkorom óta él bennem a vágy, hogy könyveket akarok írni. A gimnázium alatt már írtam verseket, nyilván amatőr darabokat, sőt könyvkezdemények is születtek bennem, aztán később, ahogy minden magyar szakos bölcsész, én is arról álmodoztam, hogy saját könyvem lesz. Aztán ezt elengedtem egy idő után, mert nagyon másfelé sodort az élet.
Amikor kiléptem az egyházból és otthagytam a papi hivatásomat, több kiadó is felkeresett, hogy mondjam el a történetemet, végül az Agave Kiadó tűnt a legszimpatikusabbnak.
Főleg azért, mert elsőkönyves szerző vagyok, sok kétség volt bennem előzetesen, de felajánlották, hogy végig mellettem lesznek és segítenek a könyv létrejöttében. Mivel ADHD-s vagyok, meg elsőkönyves is, ezért ha azt mondták volna, hogy majd találkozunk, ha elkészültél vele, akkor valószínűleg soha nem készült volna el ez a könyv. Viszont az Agavéval hetente találkoztunk, leadtam adott mennyiségű oldalt, és átbeszéltük, hogy merre tart a szöveg, mit kell javítani vagy átdolgozni, hogyan haladjak előre. Gyakorlatilag szakmai támogatást nyújtottak, és ez nekem nagyon sokat jelentett. Tehát az ő ötletükön keresztül jöhetett létre az, hogy a történetemből önéletrajzi kötet születhetett.
Mi volt a legnagyobb kihívás a kötet megírása közben?
A legnagyobb kihívás maga az írás volt. Impulzív személyiség vagyok, nagyon nehezen kerülök flow-ba, és könnyen kiesek belőle. Nem vagyok alkalmas arra, hogy hosszú távú, kvázi monoton munkát csináljak. A könyvírás pedig munka, sokak számára egy szakma, ahol le kell tudni ülni, megírni a napi adagot. Ez nekem nagyon nem megy, az impulzív személyiségem miatt inkább szélsőséges esetek fordulnak elő, volt, hogy leültem és írtam 20 oldalt, aztán két hétig semmit.
Az írás problémája után az volt a fő kérdés, hogy mennyire menjek bele a részletekbe, mennyire legyek őszinte, mit teregessek ki. Nyilván a családom, az egyházam, a közösségem és a barátaim is feltették a kérdést, hogy akkor mi lesz benne, hogyan fogok róluk írni, meg fognak-e jelenni benne.
Sokan egy kicsit be is pánikoltak emiatt, hogy mit fogok elmesélni.
Az ember, amikor kamasz és csinálja a maga őrültségeit, nem gondolja, hogy 20 évvel később valaki ezt meg is fogja írni, amit aztán bárki elolvashat. Nyilvánvalóan ezek a dilemmák dolgoztak bennem, hogy egyszerre legyek őszinte, de tartsam meg a természetes intimitást, azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikről mesélek a könyvben. Az önéletírásnak ilyen sajátos izgalmai vannak, ha fikciós regényt írnék, akkor más dilemmákról beszélnénk.
Tartalomgyártással és újságírással foglalkozol, hogyhogy egy könyvön keresztül akartad elmesélni a történeted, és nem más formában?
Nekem a bölcsészkarról és az irodalomból hozott alapvető hozzáállásom, hogy mégiscsak a könyvnek van nívója. Természetesen szeretek videókat készíteni és egy nagyon jó formátumnak tartom. De alapvetően én még abba nőttem fel, hogy amikor a 2000-es évek elején elkezdtem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a magyar szakot, akkor arra tanítottak minket a tanárok, akik még a korábbi generációból hozták magukkal az irodalom és a könyv szeretetét, és az irodalmi nagyjaink mellett nőttek fel, hogy a könyv a meghatározó. Ezért nekem teljesen más, ha van egy könyvem, mint hogyha van egy plusz videóm, amiben elmondom a történetemet.
Mi az, amit ki kellett hagyni a könyvből?
Nagyon sok mindent ki kellett hagyni, a kötet így is közel 400 oldalas. Rengeteget húztunk belőle, sok szerkesztésen és alakításon esett át. Nyilván ez nem olyan, hogy az ember leül és megírja, aztán kész, még sokat kellett dolgoznom rajta.
A gyerekkori történeteket nagyon jó volt újraélni, egy kicsit olyan volt mint egy önismereti utazás.
Az évek során sokat és sokszor kellett foglalkoznom pszichológiával és önismerettel, így miközben írtam, dolgoztam fel ezeket az eseményeket az életemből, rengeteg dolgot megértettem. Nyilván annak akartam utánajárni, hogy ki vagyok én, és miért történt velem mindez. De a végére úgy érzem, helyére kerültek a kirakós darabjai a sok visszaemlékezésen keresztül.
A könyvet olvasva úgy tűnik, nem volt egyszerű gyerekkorod. Te hogy élted meg, küzdelmes volt?
Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból pedig csodálatos volt. Alapvetően nagyon szerető családom van, a szüleim nagyon szerettek és támogattak, sőt egészen apám haláláig együtt voltak, amit azért kevesen mondhatnak el magukról. Viszont nem volt egyszerű megélnem azt, hogy nem minden szempontból illek bele a környezetem elvárásaiba. Nyilván kamaszként küzdöttem a saját szorongásaimmal, ki vagyok, mi vagyok, jogosan érzem-e azt, ami érzek.
Aztán nagyon korán megjelent az életemben az, hogy a saját vágyaimat és érzéseimet letagadom, szőnyeg alá söpröm.
Sokszor az volt az érzésem, mintha a Marsról származnék, és egyszerűen nem lenne helyem a világban. Úgy éreztem, egészen máshogy tapasztalom a dolgokat, mint általában körülöttem az emberek. De ez már felnőttkori narratíva, kamaszként egyáltalán nem tudtam, hogy mi történik. Nagyon sokáig próbáltam megfelelni az elvárásoknak, és ezt az is láthatta rajtam, aki valamennyire követte a történetemet, de esetleg nem olvasta a könyvet. Nagyon sokáig tudtam a közösség narratíváját képviseli, ezzel együtt pedig a magamét a háttérbe szorítani. Ebből fakadóan megvolt benne az akarat, hogy megfeleljek a felém támasztott elvárásoknak. Aztán végül mégsem sikerült.
Mit jelent neked a közösség?
Számomra mindig nagyon fontos volt a közösség, és főleg az, hogy tegyek valamit a közösségemért. Már tízévesen cserkész voltam, cserkészközösségbe jártam, tizennégy-tizenöt évesen közösségi programokat szerveztem, és teljesen egyértelmű volt, amikor 26 évesen bekerültem a papokat képző szemináriumba, rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehet jobbá, élhetőbbé tenni az ottani közösségi életet, és összeségében mit lehet tenni azért, hogy jobban érezzük magunkat együtt. Azóta az összes papi állomáshelyemen, illetve jelenleg is a cégeknek tartott tréningeken azon dolgozom, hogy hogyan lehet fejleszteni a csapatot, miképp lehet elkerülni a konfliktusokat, hogyan működjön együtt hatékonyan. Közösségben lenni számomra az életet jelenti.
Szerintem egy nagyon alapvető emberi vágyról van szó. Mi keresztények azt mondjuk, hogy Isten maga a közösség. Atya, Fiú, Szentlélek, ez a Szentháromság közössége. És mikor Isten megteremti az embert a saját képmására, akkor ezt a közösségi igényt is átadja neki. Egyébként ezt a tudomány is igazolja abból a szempontból, hogy a magánynak kimutatható káros hatásai vannak. Mi a teológia nyelvén így fogalmazzuk meg, a tudomány pedig másképp, de ugyanarról beszélünk.
Mindig is tudtam, hogy közösségben akarok lenni, de a homoszeuxalitás miatt sosem érzeztem igazán, hogy oda tartozom.
És ez nem a közösségek hibája, hanem egyszerűen arról van szó, hogy ilyen jelentős dolgokat az embernek takargatnia kell, és ha ezt a jelentős, személyiségemet meghatározó dolgot nem tudják rólam, akkor sosem lehetek biztos abban, hogy azért szeretnek, aki vagyok – ez a gondolat határozta meg a közösségi jelenlétemet.
Ez aztán be is igazolódott, amikor coming out-oltam, akkor a közösségnek és a barátaimnak is egy jó része azt mondta, hogy akkor ezt az András már nem szeretnénk. Valójában ez arról szól, hogy el tudod-e fogadni azt, aki vagyok, úgy is tudsz-e szeretni, tudunk-e kapcsolódni, ha ezt tudod rólam, vagy csak ahhoz az emberhez tudsz kapcsolódni, akinek képzelsz.
Amíg nem coming outoltam, sosem lehettem biztos, hogy ki az, aki valójában szeret, és ki az, aki csak a sztárpapot látja bennem.
Kihívást jelentett „sztárpapnak” lenni?
Inkább jó volt, mint nehéz. Vannak ennek nehéz részei is természetesen, nem egyszer éreztem azt, hogy akár mások is be tudják tölteni ezt a szerepet, tehát beszéljen más. De általában a katolikus papok nagy része elhúzódik a médiától, többen félnek, hogy mit kérdeznek majd tőle, hogyan forgatják ki a szavait, sokan egyszerűen nem szeretnek reflektorfényben lenni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, de egy idő után kezdett bosszantóvá válni, hogy mindenki engem talál meg. Szerettem és ma is szeretek interjúkat adni, videóban szerepelni, sőt azt is, ha aztán rólam beszélnek az emberek az utcán.
A kötet elején, a kamaszkori történeteknél fogalmazol úgy, hogy azt érezted az „irodalom maga az élet”. Még mindig él benne ez az elhivatottság az irodalom iránt? Mit gondolsz most az irodalomról?
Mai napig azt gondolom, hogy az irodalom és a művészet az élet. Bizonyos értelemben a művészet, a tudomány és a teológia ugyanazt csinálja, a maga nyelvén fogalmazza meg a valóságot. De amíg a tudomány mérhető adatok alapján teszi ezt, úgy az irodalom inkább szimbólumokon, történeteken és érzéseken keresztül alkotja meg a valóságot. Számomra az irodalom mindig is azért volt vonzó, mert arról szól, hogy meghatározzuk önmagunkat. A mai napig én vagyok az az ember, aki csak azért besétál egy könyvesboltba, hogy megnézzem, mik a legfrissebb megjelenések, vadászom a kortárs magyar regényeket, főleg azokat, amik szülő-gyerek kapcsolatról szólnak.
De azért is érdekelnek kifejezetten most ezek, mert ott tartok az önismereti utamban, hogy ezeken a történeteken keresztül tudom jobban megérteni a múltamat.
Mondasz pár példát, hogy mik tetszettek a legjobban mostanában?
Nekem nagy kedvencem volt Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regénye, de szintén tetszett Pion István A Búbánat-völgyön át és Nagy Gerzson Délután apámmal című regénye, illetve Ongjerth Hanna Fecskefészek című kötete is bejött.
A könyved közepétől nagy hangsúllyal van jelen a politika, szinte az egyik legmeghatározóbb eleme lesz az egyes történeteknek, visszaemlékezéseknek. Ilyen nagy hatással volt rád a politika?
Nagyon meghatározta az életemet, főleg 2022 körül, amikor a közeledő választások miatt egyre jobban kiéleződött a közélet és a politika, a hangnem pedig egyre jobban eldurvult. Úgy éreztem, hogy a kormánypártnak egyre inkább elmérgesedik a gyűlöletkampánya, én is egyre többször kerültem összetűzésbe, aztán közellenséggé váltam a kormánypárt szemében.
Természetesen több közellenség is volt az egyházon belül, voltunk néhányan papok, akik belső kritikusok voltunk, és aztán kikiáltottak minket liberális meg baloldali papoknak.
Az egyház ezt elég rosszul kezelte.
Nem tartottuk a kapcsolatot ezekkel a papokkal, nem hívtuk fel egymást, nem voltak titkos liberális papi gyűlések, de egyre többet hallottuk, hogy hát valakit megint kirúgtak. Belülről jól lehetett látni, hogyha egy pap ír egy bíráló cikket, egyébként jogosan és az egyház tételes tanításait követve, akkor utána váratlanul nagyon elcsendesedett, nem posztolt többet, nem hallatta a hangját. És persze meg lehetett kérdezni tőle, hogy mi történt, de ugyanaz a történet volt, hogy elment a megfelelő emberekhez, akik azt mondták neki vagy ez, vagy távozzon.
Nekem is többször mondták, hogy maradjak csendben.
Érezted annak a nyomását, hogy neked kell elhoznod a változást? Valakik bíztattak arra, hogy vállald ezt a feladatot vagy magadtól döntöttél úgy, hogy mégis szembeszállsz az egyházzal és kormánnyal?
Senki nem tett rám nyomást, de éreztem magamtól is. És sokak szerint ez az egész az én hibám és gőgösségem miatt történt. De én inkább úgy gondolok erre, hogy az 1956-os hős nagyapám génjei dolgoznak bennem, és egy ponton tényleg azt gondoltam, alakíthatom az egyház álláspontját bizonyos kérdésekben.
Az egyház a mai napig, a választásokat követően néhány héttel sem nézett szembe igazán azzal, hogy mi történt az elmúlt 16 évben.
Megy minden tovább, mintha mi sem történt volna, és nem úgy tűnik, hogy az egyházi vezetés bármit is rendbe akarna tenni a múlttal kapcsolatban. Mintha nem is látnák a problémát. Így két lehetőség adódik, vagy én tévedtem, vagy egy fecske nem csinál nyarat.
Mit jelentene szerinted ez a szembenézés?
Először is az elismerését annak, hogy mi történt, hogy olykor túlzottan behódoltunk a hatalomnak félelemből vagy éppen pénzéhségből, és cserébe tettünk olyan dolgokat, amiket elvártak tőlünk, szembementünk a saját értékeinkkel, vagy egyáltalán nem álltunk ki mellettük, amikor szükség lett volna rá.
Gyakran emlegetem, amikor a 2022-es választások előtt kiadták a közleményt a püspökök, miszerint az emberi méltóság alapja a férfi és a nő közötti házasság. Ez teljesen világosan a meleg közösséggel szembeni támadás volt, ráadásul se filozófiailag, se teológiailag nem állja meg a helyét, az egyház tanítása szerint az emberi méltóság alapja az Isten általi teremtettségünk.
Nem az az alapja, hogy egy férfi és nő összeházasodik, hanem az, hogy az Isten képmására teremtett emberek vagyunk, függetlenül attól, hogy összeházasodunk vagy sem.
De ez csak egy példa, sok másikat is lehetne említeni. Amikor egy püspök megjelenik Kötcsén, egy Digitális Polgári Kör-gyűlésen, vagy aláír egy nemzeti konzultációt, amely egyébként az egykori miniszterelnök által is elismert kampányeszköz, akkor az egyértelműen egy politikai párt melletti kiállást jelent. Szerintem ezek problémát jelentenek, de a püspököknek minden szabadságuk megvan ahhoz, hogy így döntsenek, cserébe egyre több ember tűnik el a templomokból.
Mit vársz a kormányváltástól, akár személyesen, akár egyházi szempontból?
Először is nagyon remélem, hogy az új kormány nem fogja üldözni a másképp gondolkodókat, és egyelőre ez beigazolódni látszik. Én a demokráciában hiszek, és a választások előtt is kihangsúlyoztam, hogyha demokrácia van, akkor én szabadon elmondhatom a politikai véleményemet, anélkül, hogy attól kéne félnem, hogy kirúgnak vagy bármilyen megtorlásban részesülök. Ez a demokrácia lényege. Most a fideszesek mennek tüntetni a Sándor-palota elé, hát menjenek, ámen. Ezzel lehet egyetérteni vagy elutasítani, de ez a demokrácia. Nekik ez a véleményük, amit egy tüntetés keretében demonstrálni akarnak, és remélem, hogy az új kormány ezeket a dolgokat hagyni fogja, másképp abba a hibába esnek, mint az előzőek.
Másrészt az új kormány nagyon is pozitívan beszél az egyházakról. Nagyon fontos, hogy az államnak pragmatikus kapcsolata legyen az egyházzal, hiszen rengeteg iskolát, óvodát, kórházat, öregotthonokat és más szociális intézményeket tartanak fenn az egyházak, amikre természetesen állami támogatást kell, hogy kapjanak, de ugyanannyit, mint bárki más, aki hasonló feladatot lát el. Fontos, hogy ne legyen az egyházaknak kitüntetett szerepe.
Nekem pont az volt a legnagyobb problémám az elmúlt 16 évben, hogy ha egy egyházi vezető jóban volt valamelyik államtitkárral, akkor máris jött pár milliárd.
Én évekig kilincselhettem egy kis felújítási pénzért a templomomnak, hogy az omladozó téglákat rendbe lehessen hozni, nagyjából 30 millió forintból ez ki is jött volna. Körülbelül annyi, amit Tóth Gabi is kapott a fellépéseiért. Közben pedig esik szét a templom, majdnem a hívek fejére zuhannak a téglák, és hát nem történik semmi, mert nem vagyok bekötve a megfelelő emberhez. Bújtatott egyházüldözés volt az elmúlt 16 évben, a kormány éreztette, hogy kikkel nem ért egyet.
Az világos, hogy többen szóltak neked, hogy hagyd abba az ellenállást, mert ezzel az egyház pályázatokat és pénzeket bukik el. De felmerült valaha, hogy az ellenkezőjére kérnek, menj és fogj kezet valakivel a pénz érdekében?
Nem volt ilyen. Szerintem pontosan tudták rólam, hogy ezt nem tudnám megcsinálni. Néha viccelődtem is ezzel, hogy engem sosem próbált megkenni a Fidesz, pedig már megvolt a fejemben, hogy melyik Harley Davidsont venném meg.
De pontosan tudták, hogy nálam ez nem menne át, egyszerűen szembement volna mindazzal, amit gondoltam, ahogy működtem.
A nagyapád 1956-os története és a te kiállásod az egyházzal szemben párhuzamba kerül a kötetben. Ez a párhuzam már megvolt benne a kötet írása előtt is, vagy közben találtál rá erre a hasonlóságra közted és a nagyapád között?
Valószínűleg már a kötet előtt is kialakult bennem ez az érzés. Amikor 2016-2017 környékén elkezdtem nagyon ellenzéki lenni, éppen akkor utaztam vissza Rómából, és akkoriban voltak a nagyobb politikai megnyilvánulásaim is. A családi beszélgetésekben ezt követően sokszor felmerült a kérdés, hogy honnan van bennem ez a nagy forradalmi lendület, de nekem már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a nagyapámtól örököltem ezt. Mindig is előttem volt a példa, hogy a nagyapám gerincét nem tudják meghajlítani, csak megtörni. Édesanyám természetesen ezt végignézte és végig aggódott, mert ott volt benne az az emlék, hogy az apját halálra verik.
Ezt természetesen értem, de én úgy éreztem, hogy szembeköpném a nagyapai örökséget, ha behódolnék ennek a rendszernek.
Nagyapám azért harcolt 1956-ban hogy szabadság, demokrácia és sajtószabadság legyen, minden, amit az Orbán-rendszer a földbe tiport. Mindig nagyon felnéztem ezért a nagyapámra, még úgy is, hogy sose találkozhattam vele, mert 3-4 évvel korábban meghalt, minthogy én megszülettem, de a családi legendáriumban sokat meséltek róla. Mindig mintaként volt előttem az alakja.
A könyvben jól kirajzolódik, mennyi minden nehézséggel néztél szembe az elmúlt években, legyen szó politikáról, egyházi kérdésekről vagy a saját identitásod megtalálásáról. Hogy bír el ennyi mindent egy ember?
Egyrészt ez nagyon sok érzelmi munka és komoly teher, másrészt nekem sokat segített egy kiváló pszichológus, akihez az elmúlt években intenzíven jártam, volt hogy heti három alkalommal is, ami szuperintenzívnek számít. Volt egyébként időszak, amikor antidepresszánst kellett szednem, mert komolyan felmerült az a lehetőség, hogy nem fogok tudni a felszín fölött maradni.
De azt is ki kell hangsúlyoznom, hogy nem voltam egyedül, maradtak mellettem barátok, és leginkább ott volt mellettem a párom, aki a legnehezebb pillanataimnak is szemtanúja volt.
Nem akarom megszólni az egyházat a cölibátus miatt, de a hívő melegek esetében is elvárják, hogy cölibátust fogadjanak, mintegy örökölt sorsként viseljék magukon. Én ezt ilyen szempontból nagyon ellenzem, mert ha nekem nem lett volna ott a párom, és melegként betartom a rám vonatkozó cölibátust, akkor lehet, hogy most nem vagyok itt.
Mi vezet oda egy papot, aki élethosszig tartó szolgálatra esküdött fel, hogy belássa, egyszerűen nincs tovább?
Az egyház lényegében teljesen elfordult tőled, sőt ahogy mondtad is, egyfajta ellenségként kezeltek. Elképzelhető lett volna olyan opció, hogy képes védelmet nyújtani az egyház neked?
Igen, sőt az egyháznak feladata is, hogy a papjaira gondot viseljen. De fontos látni, hogy itt nemcsak rólam van szó, hanem egy nagyobb probléma van a háttérben. Amikor kiléptem, coming out-oltam, elkezdtem beszélni a papi élet nehézségeiről, akkor rengeteg pap keresett fel, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel találkoznak mint én. És azzal szembesülnek, hogy a püspökök, nem foglalkoznak velük, pedig ez lenne a feladatuk.
Az egyházi híreket olvasva gyakran látom, hogy egyik pap alkoholista lett, másik öngyilkos, a harmadik kilépett, másvalaki mentálisan teljesen tönkrement, és így tovább.
Az egyház nyilván nem egy cég, hogy formálisan figyeljen a dolgozóira, hanem annál több, egy család és egy közösség. A mi értelmezésünk szerint a püspök egy pásztor, aki gondját viseli a nyájának, az egyház pedig az édesanya, aki táplálja a gyermekeit és védelmet nyújt nekik.
Hát ma nem ezt tapasztalja az ember. Főleg, amikor azzal találkozik, hogy egy problémára csak annyit reagál a püspök, hogy oldd meg magad. Ilyen volt például nekünk is a Covid, amikor támogatásért fordultunk a püspökhöz, de nem kaptunk semmit.
Nem csoda tehát, hogy annyi fiatal pap ilyen gyorsan kiég vagy teljesen elfordul az egyháztól, mert a püspökök nem látják el a feladataikat.
Mit jelent ez a papok szempontjából? Hogyan birkóznak meg a kihívásokkal, ha magukra vannak hagyva?
Én azt látom, hogy minden pap máshogy küzd meg ezzel. Gyakori, hogy az adott pap érzelmileg teljesen elszigetelődik, a hívek pedig panaszkodnak, hogy elérhetetlen, megközelíthetetlen, morcos, elutasító a pap. Ez érthetően rosszul esik a híveknek, főleg, ha azért megy be a templomba, mert valami nehézség miatt segítséget akar kérni. De közben a papot is meg lehet érteni, hogy számára ez védekező mechanizmust jelent.
Aztán vannak olyan papok is, akik alkoholisták lesznek, vagy esetleg találnak maguknak egy hobbit, amiben el tudnak merülni. Van, akinek titokban párkapcsolata van, az már másik kérdés, hogy ez mennyire egészséges.
Nagyon ritkák az ép, mentálisan egészséges papok.
Sose volt még ennyire kevés pap az egyházban. A plébánián, ahova én 2016-ban egyedül odakerültem, 30 évvel ezelőtt 5 pap szolgált egyszerre. Ez a mai napig látszódik, hogy a plébánia úgy van kialakítva, hogy öt egymástól leválasztott szoba van egymás mellett, hogy esténként könnyedén össze tudjon jönni egy közösség beszélgeti, kártyázni vagy meginni egy sört. Az ember nem érzi magát magányosan, mert ki tudja beszélni a problémáit valakinek, vagy csak tud valakivel együtt röhögni. A Covid alatt például én teljesen egyedül voltam egy háromemeletes épületben, néha csak Zoomon keresztül találkoztam valakivel.
Az elmúlt 30-40 évben zuhanásszerűen csökkent a papok száma.
Technikailag magányosabbak lettünk. Számos vidéki pap barátom van, akik egyedül fedik le a környező 8-10-15 falut. Ahhoz hogy egy másik pappal találkozzon mondjuk 100 kilométert kell utaznia, ami természetesen megoldható, de nem ideális.
A másik nagy kérdés a pszichológia. Sokan azért ellenzik, mert egy nagyjából 100 éves tudományról van szó. De hát kérdés, hogy előtte nem voltak mentális betegségek vagy csak nem volt tudomásunk róluk. Ezzel akár vissza is dobhatnám az alapkérdést, hogy most lettünk ilyen rosszul, vagy eddig is rosszul voltunk, csak nem láttuk. Volt olyan, hogy beszélgettem valakivel, aki szerint régen nem volt szükség pszichológiára, hiszen kiment az ember kapálni, aztán rendbe jött, de miután kicsit beszélgettem vele, kiderült hogy mondjuk az összes férfi alkoholista a faluban, az összes nő pedig magányos. És hiába voltak házasságban, a férfiak verték a feleségüket. Ma már azt mondjuk, hogy ez nem egészséges, régen ez volt a norma. És ha megkérdezted tőle, hogy jól vagytok-e, akkor azt válaszolták, hogy persze, jól vannak.
Mit gondol az egyház a pszichológiáról?
Nincs általános megegyezés, a hivatalos Vatikáni álláspont inkább megengedő, de Magyarországon a gyakorlati életben az egyház inkább pszichológia ellenes. Én nagyon sok ilyen véleménnyel találkoztam korábban.
A könyvben írok is róla, hogy a papi képzés alatt akartunk szervezni egy önismereti csoportot, de nem hagyták. És amikor elmentem először pszichológushoz, akkor többen is mondták, hogy ne tegyem, mert ki fogok lépni, és technikailag igazuk volt, de nem gondolom, hogy ez ennyire összefügg. A pszichológiával kapcsolatban mindig idegenkedés van az egyházon belül, mintha ellentmondana a hit igazságainak, pedig nem.
Ha elolvassuk az evangéliumokat, látjuk, hogy Jézus a legzseniálisabb terapeuta.
Csak ő nem kliensekkel foglalkozik, hanem a leprással, a vámszedővel, a bűnösökkel stb. Tanítani kéne, hogy Jézus hogyan tud azonnal kapcsolódni az emberekhez, akik éppen az életük egy nehéz szakaszában tartanak, meg vannak törve és empátiára, figyelemre szorulnak.
A könyv végén felmerül, hogy nem lehet konkrét bűnöst kikiáltani, mert mindenki hibázott valahol, akár a politika, az egyház, vagy te magad. Volt benned korábban harag vagy igény, hogy megnevezz egy bűnöst?
Szerintem Magyarországon sokan úgy gondolkoznak, hogy ki lehet jelölni egy bűnöst. Nem véletlen, hogy a Fidesz politikája is arra épült, hogy folyamatosan ellenségeket kerestek, mint például Soros György, migránsok, vagy Brüsszel.
A magyar ember nagyon fogékony arra, hogy kijelöljön egy bűnöst, akit aztán utálni és hibáztatni lehet.
Én ezt személyesen is nagyon sokszor megkaptam a saját történetemmel kapcsolatban.
Én alapvetően két narratívát látok, ami velem kapcsolatban felmerülhet. Az első, hogy én vagyok a hibás mindenben, és a püspökök és az egyház nem szolgáltak rá, hogy bántsam őket, a második természetesen ennek a fordítottja, az egyház és a püspökök hibásak, és én szenvedtem. Ez egy fekete-fehér gondolkodás, amit én mindenképp fel szerettem volna oldani. Az emberi élet nem ilyen.
Nem gondolom, hogy a püspök vagy az egyház lenne a hibás, azt sem gondolom, hogy én vagyok a hibás.
Mindannyian követtünk el hibákat, és ezeknek a hibáknak a láncolata az, ami eljuttatott minket végül ide.
Persze ezzel nem felmenteni akarok senkit, a püspök például rengeteg mindent rosszul csinált, de cserébe nagyon sok minden mást pedig jól, amiért nem mellesleg hálás vagyok neki. Ez rólam is elmondható, van, amit jól, és van, amit rosszul csináltam. A kötettel el akartam mesélni a történetem, és megmutatni, hogy nem olyan fekete-fehér az egész, ahogyan az kívülről látszik.
Fotó: Agave Kiadó / Bolega Niki
