December 10-én Krasznahorkai László hivatalosan is a második magyar irodalmi Nobel-díjas szerzőnk lett. A díjátadót követő impozáns gálavacsorán, ahol az író Angela Merkel egykori német kancellár asztalszomszédságában ült, köszönőbeszédében hálát adott egykori szerelmeinek, a családjának, szakmai elődjeinek, sőt még Gyula ismeretlen költőinek is.
Krasznahorkai Lászlónak október elején ítélték oda a rangos elismerést, ebben a cikkben összeszedtük, mi történt azóta. Szokás szerint a Nobel-díjasoknak mindig két beszédet kell mondaniuk, egyet, hogy átvehessék az elismerést (Krasznahorkai december 7-ei felszólalásáról itt írtunk), illetve egy másikat a díszvacsorán.
Utóbbiban több közeli barátjának és sok más írónak köszönetet mondott: például megemlítette Franz Kafka, Thomas Pynchon (aki egyébként, mint kiderült, jó barátja a szerzőnek), Hajnóczy Péter, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Tarr Béla munkásságát, de Gyula íróiról és egykori sekrestyéséről is megemlékezett.
A szerző beszédét a Nobel-díj weboldalán tettek közzé angolul, amit Nyáry Krisztián fordított le magyarra, és posztolt ki a Facebook-oldalára.
„Királyi Fenségek, Excellenciás Hölgyek és Urak, Kedves Díjazottak, Hölgyeim és Uraim!
Szeretnék köszönetet mondani a Svéd Akadémiának és a Nobel Alapítványnak! Köszönöm!
Köszönöm minden kiadómnak és fordítómnak, köszönöm a Svéd Akadémia épületének és a kedves fénynek, amely beáramlott a terembe, amikor a végső döntés megszületett az idei irodalmi Nobel-díj odaítéléséről.
Köszönöm Kerekes bácsinak, a gyulai román ortodox templom sekrestyésének és cipésznek, aki már nem él, mert eljött a halálának ideje.
Köszönöm barátomnak, Pálnik Jóskának, aki 1960-ban a vízi csúszda medence második lépcsőjén elárulta nekem, hogyan születnek a kisbabák, és ennek a felfedezésnek a súlya alatt meg akartam halni.
Köszönetet mondok Franz Kafkának, akinek a regényét, A kastélyt tizenkét évesen olvastam, hogy befogadjanak a nálam hat évvel idősebb bátyám baráti körébe; és ezzel megpecsételődött a sorsom.
Köszönetet mondok az első harmincegy lánynak, akikbe végzetesen szerelmes lettem, de különösen Klinkovics Mártinak.
Szabó Ernőnek és Simonyi Imrének, Gyula ismeretlen költőinek, akiket mindig is csodáltam, és akik férfiasan elviselték csodálatomat,
Hajnóczy Péternek, a legmegrázóbb magyar novellistának, aki elbukott a fantomjaival való küzdelemben, és így már nincs az élők sorában,
Hálát adok a klasszikus görög művészeknek,
az olasz reneszánsznak,
József Attilának, a magyar költőnek, aki megmutatta a szavak varázserejét,
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek,
a bátyámnak, aki gyakran cipelt haza az óvodából, amiért végtelenül hálás vagyok neki, mert megmutatta, hogy lehet másképp is nézni a világot, nem csak úgy, ahogy van,
William Faulknernek,
Kiotó városának,
Thomas Pynchonnak, szeretett barátomnak, akinek mély hálával tartozom,
Johann Sebastian Bachnak, az Isteniért,
Patti Smithnek, mert ő az örök figyelmeztetés: soha ne engedelmeskedj senkinek,
Agnes Baltsa, Natalie Dessay, Jennifer Larmore, Monserrat Caballe, Teresa Berganza és Emma Kirkby hangjának,
Tarr Bélának, aki azzal teremtett színeket, hogy eltüntette őket, mert nagyszerű filmjeiben megpróbált úgy beszélni, mint a bűnös, akit minden bűnével együtt mégis szeretni kell,
Allen Ginsbergnek, a barátnak, aki már nincs az élők sorában, mert eljött a halála ideje,
a császári Kína írástudóinak,
Max Sebaldnak, a csodálatos írónak és barátnak, aki már nem él, mert túl sokáig nézett a réten egyetlen fűszálat,
Extremadura utolsó farkasának,
a teremtett természetnek,
Sziddhárta hercegnek,
a magyar nyelvnek,
Istennek.”
- olvasható a posztban.
A szerzőt egyébként több helyen is ünnepelték, tiszteletére december 10-én egész nap Budapest utcáit járta a NobelMobil, aznap pedig Szentendrén, ahol sok évet élt, egykori barátai meséltek közös élményeikről az íróval.
Fotó: © Nobel Prize Outreach / Anna Svanberg