Fehér Gáspár több mint 10 éve dolgozik forgatókönyvíróként – az ő nevéhez fűződik többek között a Nagykarácsony vagy a Mellékhatás –, továbbá ír színpadi műveket, és a Dumaszínházban is fellép. Bár regényszerzőként most mutatkozott be először, rögtön teltház fogadta a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál Hajó színpadán, ahol Ott Anna kérdezte Fillenbaum néni hosszú árnyéka című frissen megjelent kötetéről.
„A legjobbakat nevettem ebben a nagyon nehéz időszakban” – kezdte Ott Anna a személyes olvasmányélményével, a beszélgetés alatt pedig mi is megbizonyosodhattunk róla, hogy nemcsak ígéretes, hanem tényleg vicces szöveggel van dolgunk.
Majdnem eltette láb alól a szomszéd nénit
Fehér Gáspár a Scolar Kiadó oldalán már elmesélte egy rövid videóban, hogyan pattant ki a fejéből a regény ötlete, de Ott Anna a bemutatót is innen indította – ilyen írói ihletforrásról ugyanis ritkán hallani. A szerző elmesélte, hogy a Covid idején kaptak ajándékba egy rakat csokimikulást, de annyit, hogy lehetetlenség volt megenni, így elhatározták, hogy sütit készítenek belőle.
Azonban a süti is túl sok lett, ezért úgy döntöttek, körbekínálják a házban.
Itt kezdődött a bonyodalom: a szomszéd néni beinvitálta őket, aminek következtében rájöttek, hogy az ő lakása sokkal jobb és nagyobb.
„De miért nem látja be, hogy neki erre nincs is szüksége?” – fogalmazódott meg a gondolat a Covid miatt kissé amúgy is beszűkült tudatállapotban lévő írónk fejében. És innen már csak egy lépés volt a következő izgalmas ötlet.
Mi lenne, ha megölném ezt a nénit a lakásáért?” – tette fel magának a kérdést.
Végül aztán – ahogy ő fogalmazott – „emberi nagyságról tett tanúbizonyságot”, és nem tette el láb alól, hanem inkább megírta a sztorit. Így született meg Fillenbaum néni.
Forgatókönyvtől a regényig
A morbid humor kiválóan megalapozta a hangulatot, így jöhettek a komolyabb kérdések: mire jó az írás, és hogyan kezdődött az alkotói pálya?
„Nem sikerült meggyőznöm egy lányt, hogy járjon velem, ezért írtam egy színdarabot, hogy meglássa, mit veszített” – mesélte Fehér, de rögtön hozzátette azt is, hogy nem sikerült a mesterterv, és nem is lett jó a darab.
Elmondása szerint ő nem az a típus, akinek „muszáj” írnia.
„Én vagy akkor írok, ha fizetnek érte, vagy akkor, ha van egy jó ötletem, amivel szívesen eljátszom” – fejtette ki.
Ott Anna arra is kíváncsi volt, hogy mennyiben más regényt írni, mint filmet, ami azért sokkal inkább csapatmunka. Fehér szerint amikor forgatókönyvet ír, a végeredmény szükségszerűen mindig más lesz, mint amit az egyes alkotók külön-külön megálmodtak, hiszen kollaboratív műfajról van szó. Éppen ezért felszabadító volt végre tényleg azt megcsinálni egyedül, amit ő szeretett volna.
A szomszéd néni esete ugyan a Covid idejére vezethető vissza, azóta viszont még sok mindennek történnie kellett, hogy az olvasó a kezében tarthassa ezt a regényt. Eredetileg nem is próza, hanem film formájában képzelte el Fehér a sztorit, a járvány alatt leállt támogatások újraindulását azonban rengetegen ki akarták használni.
Mindenki és mindenkinek a macskája is beadott egy filmötletet” – foglalta össze.
Mivel forgatókönyvnek – pláne magyar támogatásra szabva – már amúgy is túl hosszú volt a történet, elkezdte bepötyögni írógépbe, mondván, hogy így majd biztos alaposan átnézi, és szerkeszt rajta. Ezzel persze csak csinált magának egy csomó plusz munkát, de végül szerencsésen eljutott a könyv a Scolar Kiadóhoz.
„Vágd le az ujjamat!”
Fehér Gáspár elárulta azt is, hogy valójában írás közben érzett rá, miben más a próza, mint egy forgatókönyv, amelyben csak az van leírva, amit látunk és hallunk – bár ehhez kellett az öccse is (a szintén író Fehér Boldizsár), aki megmondta neki, hogy a szövegéből pont az hiányzik, amitől jó egy regény.
Így jutott el a szereplők belső világának feltérképezéséig, és születtek meg a kötet jellegzetes antihősei.
Dér Zsolt felolvasásának köszönhetően mi is kaphattunk belőlük egy kis ízelítőt. Az elhangzott jelenetben két szakácsot ismerhettünk meg, akik közül az egyik rájön, hogy nem is rossz a munkahelyi balesetbiztosítás, ezért megkéri a munkatársát, hogy csapja le a kisujját egy kis részesedésért cserébe.
A közönség reakciója nem hagyott kétséget afelől, hogy a szerző jól bánik a humorral, így Ott Anna következő kérdése arra vonatkozott, hogy mi a titka a tökéletesen eltalált komikumnak. „Én is nagyon jókat nevettem saját magamon” – mondta Fehér, de komolyra fordítva a szót hozzátette, hogy sajnos ez esetben tényleg csak akkor derül ki, hogy valóban vicces-e a szöveg, amikor az emberek már olvassák.
Ahogy ő fogalmazott, az általa művelt alkotási formák közül az irodalomnak van a „leghervatagabb” visszajelzése.
Mielőtt még megsértődnének a könyvrajongók, itt elsősorban arra célzott, hogy a reakciókra szomjazó szerző nyilvánvalóan nem lehet ott mindenkivel, hogy nézze az arcát, miközben olvas, míg egy moziterembe simán beülhet figyelni a nézőket.
A visszajelzés helyes módja
A beszélgetés végéhez érve a szerző bevallotta, hogy rendkívül bizalmatlan, tehát ha már 1 százalék esély van arra, hogy valaki csak kedvességből dicséri a könyvét, akkor ő kételkedni fog.
Legyen az a rendszer, hogy csak akkor jön oda valaki hozzám, ha tényleg tetszett a regény” – javasolta Fehér, és ebben hallgatólagosan megegyeztünk.
Zárásként azért leszögezte, hogy jobban élvezte a regényírást, mint gondolta, és már van is egy következő ötlete, méghozzá egy krimiterv egy nem túl szociális magánnyomozóról, aki síelni viszi a barátnőjét.
Ami engem illet, a bemutató után meggyőződésem, hogy nem lesz „hervatag” a könyv fogadtatása, de lássuk, mit hoz a jövő!
Fotók: Kováts Zsófia, Benkó Bernadett
