Mennyi igazság van a Szendrey Júliához fűződő mítoszokban, sztereotípiákban?
A nadrágos, szivarozó, rövidhajú Júlia képe tévesen rögzült a köztudatban. Néhány eleme, mondjuk a szivarozás ugyan megjelent a kortársak visszaemlékezéseiben, de ezek egyfelől nagyon elfogultak, másfelől a nyugatosoknak kapóra jött egy olyan XIX. századi nőalak, akit modernként lehet mutogatni. A nadrágos Szendrey Júlia alakja olyan mítosz, ami az ő korukban erősödött föl.
Ez a könyv a megismerkedésüktől a koltói nászútig tart. A nyugatosok alapvetően befolyásolták a szerelmükről kialakult képet is, hiszen saját nőképüket és saját koruk szerelemfelfogását vetítették rá Petőfi Sándor és Szendrey Júlia alakjára. Így vált írásaikban a csábító femme fatale-ként hódító nő alakja és a nemek örök csatájaként aposztrofált szerelem képzete szinte egyeduralkodó vezérfonallá. „Örökzöld” kérdésként jelenik meg az is, hogy szerette-e a lány igazán Petőfit, az embert, vagy csak a költőért rajongott?
Ebben milyen álláspontot képviselsz a kutatás alapján?
Szendrey Júlia nem a „celebséget” látta a költői létben, sokkal inkább egy egészen speciális lelkialkatot és személyiségtípust. Nem rajongó volt, Petőfi szárnyaló szenvedélyessége sokáig visszatartó erőt jelentett számára.
Az vonzotta, hogy alkotó ember, akiről feltételezni lehetett, hogy nem lesz hétköznapi a vele kötött házasság, a közös élet sem. Inspirálták egymást, erős intellektuális és érzelmi kötődés volt köztük, mindketten a hétköznapitól merőben eltérő életre vágytak.
Petőfi önironikusan sokszor utalt arra az írásaiban, hogy fél a „filiszterségtől”, vagyis a nyárspolgársági attitűdtől. A házasság pedig gyakran nyárspolgári intézményként jelent meg a korábbi verseiben is, például a Javulási szándékban.
Büszkék lehettek arra, hogy ők még ezt az „intézményt” is „megreformálták”. Megmutatták, hogy nemcsak a regényekben lehet valóra váltani az ember vágyait. Ez elgondolkodtató lehetett, önreflexióra késztethette azokat az olvasókat, akik találkoztak a korabeli lapokban megjelenő írásaikkal.
Milyen szempontból volt különleges a házasságuk?
Szellemi pezsgés és felfokozott szenvedély jellemezte a kapcsolatukat, a kortársak számára pedig mindkettő szokatlannak tűnt, ahogyan önmagában a szerelmi házasság jelensége is, hiszen ezt többnyire még csak a regényekben tartották elképzelhetőnek, ha nem azonos társadalmi helyzetű felekről volt szó. Ezért szimbolikus erejű volt, hogy ők minden akadályt legyőzve összeházasodtak. Petőfi barátai az utolsó pillanatig nem hittek abban, hogy ez a házasság valóban létrejön.
Elemi hatása lehetett annak, amikor Szendrey Júlia arról publikált pár hónappal a esküvője után, hogy hiába bevett gyakorlat, hogy a rangot, a vagyont, a társadalmi presztízst választják az emberek, az az igazi bátorság, ha valaki meri a szívét követni. Ez felforgatónak tűnt a kortársak szemében.
Ez az aktuális történelmi hangulat miatt vált lehetővé?
Nyilván elsősorban a személyes bátorságuk, kitartásuk és akaraterejük révén vált lehetővé, hogy a saját útjukat járják, de mindez kétségtelenül jelzi azt a sokrétű változást, amely az 1840-es éveket jellemezte.
A reformkorral kapcsolatban a legtöbben a levert szabadságharcra asszociálnak. Pedig eredetileg az volt a cél, hogy mélyreható, belső társadalmi változásokat érjenek el, megtörténjen a polgári átalakulás, a közteherviselés bevezetése, a jobbágyfelszabadítás. Ebben a szereplők többségének egyezett a véleménye. Még a látszólag egymástól távol álló Szendrey Ignácé és Petőfié is.
Utólag hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ezek az eredmények a szabadságharc bukásával sem vesztek kárba. A kortársak alapvető változásoknak tekintették, az 1860-as években már nem győzték hangsúlyozni a különböző társadalmi rétegeket egymástól elválasztó határvonalak lazulását, hangsúlyozva, hogy két évtizeddel korábban, az 1840-es években még sokkal merevebbek voltak ezek a bizonyos határvonalak. Nem véletlen, hogy a visszaemlékezésekben éppen Szendrey Júlia és Petőfi kapcsolata apropóján merült ez fel, hiszen ez a házasság tényleg szimbolikus erővel bírhatott sokak számára.
Volt igazi vetélytársa Petőfinek Szendrey Júlia udvarlói között?
Igen, 1847 tavaszán különösen sok udvarlója volt. A legjelentősebbnek azonban kétségtelenül Uray Endrét, a gazdag szatmári családból származó szolgabírót tekintették. Érdekes, hogy az ő alakját már az 1846 szeptemberében tartott nagykárolyi megyebál időszakára visszavetíti több visszaemlékezés, holott Szendrey Júlia naplójából tudható, hogy csak 1847 februárjában ismerkedtek meg.
A visszaemlékezők memóriája nagyon szimbolikusan helyezi szembe egymással Petőfit és a gazdag szolgabírót, Urayt, akinek híresen konzervatív családja akadályozta a reformtörekvéseket. A két férfi világképe tökéletesen ellentétes volt. Szendrey Júlia leveleiből tudható, hogy a külsejük, a személyiségük és az udvarlási stílusuk is gyökeresen különbözött. A szőke, kék szemű Uray igazi vidéki nemesifjú volt, a biztonságot, a nyugodt stabilitást, a szelíd, harmonikus házasélet lehetőségét kínálta, de nem tűnt izgalmas személyiségnek és nem is túl lázasan udvarolt.
Ami eléggé hasonlított Júlia otthon megszokott életéhez.
A család szempontjából nagy előrelépés lett volna, hogy egy régi szatmári nemesi család sarja veszi el. A szolgabírói pályája is tökéletes választás lett volna egy jószágigazgató lányának. Ehhez képest Petőfi a maga szenvedélyességével és merészségével gyökeresen eltérő utat villantott fel.
Szendrey Júlia naplójában megjelennek az ezzel kapcsolatos félelmek. Úgy gondolta, hogy aki nagyon szenvedélyes, az nehezen lesz igazán tartósan boldog. Aki nem szenvedélyes, az pedig belefásul az életbe. Állandóan visszatérő kérdést jelentett számára, hogy valójában milyen boldogság is az, amire ő vágyik: lágy és harmonikus vagy pedig elemi erejű és mindent felforgató?
Ő milyennek látta magát? Szenvedélyesnek vagy nyugodtnak?
Abszolút szenvedélyesnek. Félt is ettől a tulajdonságától, hiszen a neveltetése, a korszellem, minden azt kívánta a fiatal lányoktól, hogy szelídek, szerények, engedelmesek legyenek és állandó önkontrollt gyakoroljanak. A szenvedélyeiket, az ambícióikat fojtsák el, hiszen az kizökkenti és eltéríti őket a helyes útról. Éppen ezért a szenvedélyesség Szendrey Júlia szemében sokszor kifejezetten veszélyes, negatív tulajdonságnak tűnt.
Ez a gondolat sok kortárs naplójában is megjelenik. Széchenyinél, Wesselényinél is felmerül, hogy azért vezetnek naplót, hogy a szenvedélyeiket kordában tudják tartani. A korabeli felfogás szerint az ember attól ember, hogy önkontrollt gyakorol, nem adja át magát a szenvedélyeinek, hanem képes uralni őket.
Kockázatos balgaságnak tartották, ha valaki a racionalitás helyett a szenvedélyes életet választja.
Furcsa, hogy Júlia saját magát így látta, miközben a visszaemlékezésekben pont ez volt az ellene felhozott vád, hogy látszólag nem viszonozza Petőfi érzéseit, tartózkodónak tűnik.
Ebben mutatkozik meg az, hogy mennyire érdekes kombinációt hozott létre a neveltetésének és a személyiségének a kontrasztja. A neveltetésének köszönhetően mély reflexekké váltak benne a korabeli úrikisasszonyok társaséletét vezérlő illemtudó gesztusok. Tudta, hogyan gyakoroljon önkontrollt, hogy ne látsszanak rajta az érzései és ne szolgáltassa ki magát a külvilágnak, de belül egészen mást élt meg. Ez az erős kontraszt az élete során sokszor felmerült.
A visszaemlékezők megbízhatatlanságára külön ki is térsz a kötetben. Laikusként izgalmas volt arról olvasni, milyen problémák merülnek fel mondjuk a Petőfi és Szendrey Júlia megismerkedéséről szóló beszámolókkal kapcsolatban, hogyan kell kritikával kezelni a forrásokat.
Igen, fontosnak tartottam, hogy az olvasók bepillanthassanak a kutatás „kulisszatitkaiba”, ezért született meg a könyv elején olvasható Hogyan lehet megírni egy szerelem történetét? A történész és az érzelmek című fejezet. Nagyon szerettem volna érzékeltetni, hogyan dolgozik egy kutató, mert így lehet igazán megérteni, mire van szükség ahhoz, hogy a fennmaradt források mozaikjaiból „összeálljon” ez a filmszerű történet.
Ennek fényében: milyen forrásokra támaszkodtál? Mennyire megbízhatóak ezek?
A két főszereplő rengeteg forrást hagyott maga után, hiszen mindketten nagyon szerettek írni. Szendrey Júlia esetében a naplófeljegyzések érdekes kontrasztban állnak a leveleivel – egyben ki is egészítik egymást. A naplóban mély önelemzések, összetett eszmefuttatások olvashatóak, a levelei viszont kifejezetten játékosak, finom iróniával és humorral ír a nagykárolyi barátnőjének, Térey Máriának. A két lány levelezése alapján a szatmári társaséletről, a bálok világáról, az udvarlókról, a családi viszonyokról, a cselédekről, a korabeli életmód sajátosságairól is eleven képet kapunk, míg a napló szinte kizárólag Szendrey Júlia belső világára fókuszál.
Petőfi magánlevelei és az 1847-es Úti levelei is nélkülözhetetlenek voltak a kutatásaim során, de olyan kérdésekkel is szembesültem vele kapcsolatban, hogy a versei használhatóak-e forrásként, s ha igen, hogyan és milyen mértékben.
Fontosak az őket körülvevő személyek visszaemlékezései is, itt azonban figyelembe kellett venni, hogy ezek évtizedekkel később keletkeztek. A szerzőik 30-40 évvel az események után idézték fel, mi hogyan történt, ezért sok mindenre tévesen emlékeztek vissza. Mégis rendkívül értékes forráscsoportként tekintettem ezekre a memoárokra is, hiszen az vizsgálható általuk, hogy milyen kép élt a közös ismerősökben a pár két tagjáról, hogyan ábrázolják azt a társadalmi közeget, amelyben kibontakozott ez a szerelem, miként jellemzik a reformkori életmódot, és milyennek látják a 19. század második feléből visszatekintve az 1840-es éveket.
Mindezt pedig a korabeli társadalmi közeg kontextusába helyezve értelmezed?
Igen. Ennyi újdonság derülhet ki pusztán azáltal, hogy a korabeli társadalmi gyakorlatok és normák világába helyezem bele a történetüket, a döntéseiket, figyelembe véve azt, hogy milyen életmód jellemezte azokat a vidéki és városi közegeket, amelyekben mozogtak. Ez a megközelítés eddig égetően hiányzott.
Más megvilágításba kerültek maguk a szerelmesek?
Bízom abban, hogy az olvasók igazán közel fogják érezni magukhoz őket, éppen amiatt, mert ezúttal nem tankönyvízű, patetikus magasságokban találkoznak velük, ugyanakkor nem is egy bulvárlap főszereplőiként. Láthatjuk őket a barátaik, a közös ismerőseik szemén keresztül, felfedezhetjük, hogy milyen szempontból volt formabontó a viselkedésük és milyen tekintetben követték mégis a korabeli normákat. A szemünk előtt bontakozik ki a személyiségük, a történet sodrásával párhuzamosan az is érzékelhető, ahogyan a gondolkodásmódjuk formálódik, ahogyan hatnak egymásra.
Írás közben sokszor filmforgatókönyvként képzeltem el a történetet, hiszen az egész történet „dramaturgiája” annyira lendületes, feszes és izgalmas, mintha valaki megkomponálta volna. Ugyanakkor legalább ennyire izgalmas az a lelki folyamat is, ami kívülről láthatatlan, vagyis az, hogy Szendrey Júlia írásain keresztül közvetlen közelről megfigyelhetjük, miként küzdött a belső világában egymással az önkontroll és a szenvedély.
Júlia fenntartásai azért nem voltak alaptalanok figyelembe véve Petőfi hírnevét és mondjuk a Prielle Kornélia-epizódot. Ez viharos udvarlási időszakot sejtet…
A Prielle Kornélia-epizód egy félreértésnek az eredménye. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor 1846 októberének végén megegyezett abban, hogy fél év próbaidőt tűznek ki maguk elé a lány kérésére. Ennek célja az volt, hogy meggyőződjenek arról, tényleg annyira mélyek-e az érzelmeik, hogy érdemes mindent feladva küzdeniük egymásért.
Miután elköszöntek egymástól, Petőfi alig hagyta el Erdődöt, hallott egy pletykát, hogy egy osztrák dzsidás hadnagy udvarol Szendrey Júliának. Bosszúból az első adandó alkalommal – amire csak Debrecenig kellett várni – megkérte az első „szembejövő” érdekes nő kezét, aki történetesen Prielle Kornélia színésznő volt.
Petőfire olyan bizsergető hatással volt az, hogy Prielle Kornélia a színházban az éppen játszott darab betétdala helyett az ő egyik versét (A virágnak megtiltani nem lehet) énekelte el a színpadon, hogy másnap azonnal feleségül akarta venni,
ami természetesen meghiúsult, hiszen a vegyes házassággal együttjáró hosszú procedúrához már nem volt türelme. Ebben a fejezetben éppen az volt a legizgalmasabb számomra, hogy ezen az eseten keresztül rendkívül plasztikusan kirajzolódott, mit jelentett vegyes házasságot kötni ebben a korszakban.
A debreceni botrány nem meglepő módon még egy sor további félreértést generált. Petőfi gyorsan túllépett a közjátékon, és azt hitte, minden a legnagyobb rendben van. Közben Szendrey Júlia tudomást szerzett a dologról, ekkor ő került meglehetősen letargikus állapotba.
Ebben az időszakban olyan volt, mintha párhuzamos univerzumokban éltek volna. Szendrey Júlia éppen a 18. születésnapján, 1846. december 29-én írt arról, hogy a Petőfi semmivé tette minden reményét, hogy őt még valaha szerethesse. Mindeközben a költő arról álmodozott az Orlay Petrics Somának írott levelében, hogy 1847-ben össze fognak házasodni.
A következő hónapokban ehhez más téves információk is csatlakoztak. Petőfinek azt pletykálták, hogy a lány Uray Endréhez fog férjhez menni. Ekkor küldte Térey Máriának Nagykárolyba a frissen megjelent összes költeményei kíséretében azt a hetyke levelet, amelyben boldog házaséletet kívánt Szendrey Júliának. A drámai csúcsponton érkezett a válasz, Térey Mária levelében, ami végül elhozta a megoldást.
Az egyetlen szó?
Nem, a híres „1000-szer Júlia” üzenetet korábban az erdődi vár írnoka, Sass Károly közvetítette. A köztudatban tévesen rögzült az, hogy ezzel az üzenettel minden megoldódott. Valójában a források alapján nem ez volt az igazi fordulópont a kapcsolatban, hiszen ezután még nagyon sok félreértésre okot adó pletyka terjengett. Az tett pontot a tévedések és félreértések végére, amikor Térey Mária Szendrey Júlia kérésére megírta Petőfinek, hogy barátnője mindennél jobban szereti őt és gyakorlatilag felszólította arra, hogy most már jöjjön megkérni a kezét...
Petőfi mennyire támogatta Júlia irodalmi törekvéseit? Az ifjú feleség hogyan illeszkedett be Petőfi irodalmi közegében?
Ez érdekes és komplex folyamat volt. Az eljegyzés időszakában Petőfi már biztosan tudott arról, hogy a menyasszonya ír, és ezt el is árulta Jókainak. A huszonkét éves író, aki éppen ekkoriban lett az Életképek főszerkesztője, a Hölgyszalon című rovatában kikotyogta a várható házasság hírét, és még azt is belengette, hogy az olvasók az ifjú menyasszonytól is várhatnak majd írásokat.
Petőfi nagyon dühös lett, Jókai nem győzött bocsánatot kérni.
Petőfi feltehetően ennek hatására írta meg a Válasz kedvesem levelére című versét. Ebben kifejti, hogy bár tisztában van azzal, hogy Szendrey Júliát is „a múzsa ringatta”, mégsem tartja helyesnek, hogy nyilvánosság elé lépjen, mert az ő szemében az maga a csatatér, a férfiak terepe. Nem akarta, hogy Júlia kitegye magát annak, amivel a nyilvános szereplés jár.
Jókai egyébként jónak tartotta Júlia írásait?
Ekkor még feltehetően nem olvasta ezeket a naplófeljegyzéseket, csak tudott a létezésükről. Amikor aztán megjelentek, ő írt hozzá előszót, amelyben azt hangsúlyozta, hogy Szendrey Júlia írásainak az értéke abban áll, hogy olyan szemszögből fogalmazza meg az érzéseit, a gondolatait, amire egy férfi író nem volna képes. Ez szimbolikus gesztus volt abból a szempontból is, hogy Jókai később is mindig így érvelt a női szerzők fellépése mellett.
Bár később Jókai és Szendrey Júlia nem voltak jó viszonyban, közvetlenül a házasságkötés után aktív szerepe volt abban, hogy Petőfi felesége írónőként is ismertté váljon. Jó „marketingérzéke” volt, így sejthette, hogy milyen óriási figyelmet fog kiváltani az, ha Petőfi írásaival párhuzamosan Szendrey Júlia írásai is megjelennek, vagyis addig egészen példátlan módon megszólal az a „múzsa”, akihez a költő szerelmes versei szólnak.
Milyen kép alakult ki ez alapján az ifjú feleségről?
Mindenki a saját vérmérséklete szerint reagált: sokan ünnepelték a bátorságát, sokan viszont megbotránkoztak azon, hogy az érzéseit a nyilvánosság elé viszi. A konzervatív világképű nők – mint például Vachott Sándorné Csapó Mária és Kánya Emília – nem tudták tolerálni azt, hogy valaki átlépte azokat a határokat, amelyeket ők sosem mernének átlépni. Még a legjobb barátnő, Térey Mária is a megdöbbenését fejezte ki. Számukra felfoghatatlanul abszurdnak tűnt önmagában az, hogy egy nő nyilvánosan szerelmet vall.
Jól érezte magát az új pesti, irodalmi közegben?
Ebben az időszakban nem írt naplót, így csak következtetni lehet, de a visszaemlékezésekből úgy tűnik, hogy nagyon felszabadultan viselkedett a férje társaságában. Sokaknak meghökkentő volt az a fokú szabadság, amivel részt vett a férfiak beszélgetéseiben, vitáiban, ahogyan az is, hogy szerette önállóan kifejteni a gondolatait, és Petőfi nem is akadályozta ebben.
A kötet vizuálisan is impozáns, egyrészt az illusztrációk, másrészt a tördelés miatt, ugyanakkor a lábjegyzetek és hivatkozások szakkönyvet sejtetnek. A szakmának szántad vagy ismeretterjesztőnek?
Tudományos könyv, hiszen a saját kutatásaim alapján írtam meg, nem mások eredményeit összegeztem, mint az ismeretterjesztő könyvek többsége. Ugyanakkor hangsúlyozottan nemcsak a szakmának szántam, hanem éppen azt akartam megmutatni, hogy közérthetően, olvasóbarát formában is lehet tudományos tartalmat közvetíteni. Nagyon komoly előrelépést jelentene, ha ez a két műfaj nem válna ennyire drasztikusan szét egymástól. Az volt a célom, hogy ezzel a könyvvel erre is felhívjam a figyelmet. Bármilyen témáról legyen is szó, az olvasók akkor kaphatnának igazán hiteles képet, ha maguk a kutatók írnák meg közérthető formában az eredményeiket. Nagyon örülök, hogy a borító és a belív tervezőjének, Tóth Tamás grafikusművésznek köszönhetően a könyv arculata is formabontó lett. Izgalmas kísérletként tekintettem erre a könyvre, ami külalakjában is tükrözi azt, amire a tartalom szempontjából törekedtem.
