Palotai Zója regényének (itt beleolvashatsz) főhőse, Monori Vivien teljesen átlagos budapesti lány, aki az érettségi után nem találja a helyét, mígnem szembejön vele egy álláshirdetés: masszázsszalonba keresnek munkatársat. Itt kezdődik a lány rögös útja a szexipar felé, és a helyzet egyre csak szorongatóbbá válik. Vajon lehet még szabad, vagy a múlt örökre rabul ejti?
A Szexmunkás utószavában azt írod, bizonyos szempontból a „könyv megírása egy kudarc története”. Mesélnél kicsit arról, hogyan született meg benned az ötlet?
Ez a könyv elsősorban a kiégésről, a gaslightingról és a magányról szól. Egy barátnőm ihlette, aki több évet lehúzott a „szakmában” – ahogy ő mondta –, és sokáig együtt kerestük a kiutat. Talán az olvasóval is megtörtént már, hogy valakivel talált egy közös pontot, és onnantól kezdve olyan volt, mintha ezer éve ismernék egymást, pedig gyökeresen különböző a hátterük, az életük.
Nekünk a kiégés volt a közös pont.
Eszembe jutott, mi lenne, ha megírnám az élete történetét – mintha minden esemény egy-egy pont lenne, melyekből végül egy jó irányba tartó egyenes születik. Motivációnak vagy inkább „meseterápiának” szántam, hátha a róla mintázott Vivienben magára ismerve rájön, az élete nem is annyira kiúttalan, illetve ő sem olyan értéktelen, mint amilyennek látja magát.
De végül nem így történt…
Sajnos a problémái bonyolultabbnak bizonyultak, minthogy ilyesmivel segíteni tudtam volna a megoldásban. Ebből a szempontból ez személyes kudarc. Vivien azonban addigra már önálló életre kelt bennem, és úgy éreztem, cserbenhagyás lenne félbehagyni a történetét. Megírni való élményanyag is akadt bőven.
Némi iróniával azt is mondhatnám, a Szexmunkás talán a magyar irodalom legdrágább háttérkutatásával íródott könyve.
„Szia, mit szeretnél a két órában?”; „Csak azt, hogy mesélj a munkádról...” – Volt, aki lecsapta a telefont, de szerencsére akadtak olyanok is, akik akár egy kávé mellett is vállalták az interjút. Néha csak elgondolkodtatott egy-egy mondatuk, máskor egész fejezetekre elég történeteket hallottam. Szívesen megköszönném itt a segítségüket, de nem hiszem, hogy örülnének, ha akár a „művésznevüket” megemlíteném. Inkább elnézést kérek tőlük a címért. A Szexmunkást mindegyikük utálta, mert megbélyegzőnek tartották, pedig pont azért választottam, mert a szakmát úgy ábrázolja, ahogy a barátnőm mindig is nevezte: munka.
Menjünk kicsit közelebb a történethez! A könyved lapjain betekintést nyújtasz a hazai szexipar kulisszái mögé: járunk erotikus masszázsszalonban, különféle kliensekről hallunk, de vannak itt egészen szívbe markoló szálak is – például amikor Vivien egy leukémiás fiúnak szerez örömet, akinek már nem sok van hátra. Mennyit merítettél a valóságból, és mennyit a fantáziádból?
Író ismerősének lenni kockázatos, mert sosem tudhatjuk, egyszer majd milyen karaktert farag belőlünk. Gábor személyében egy egykori osztálytársamra emlékeztem, akit a leukémia vitt el nem sokkal érettségi után. Sokat mégsem hazudtam, mert az eset megtörtént, annyi különbséggel, hogy a barátnőm egy keresztbénulásos fiút látogatott meg. Ez viszont nem szerepelhetett így, mert van egy kerekesszékes barátom, és kerülni akartam a félreértéseket. Jó is, hogy ezt felhoztad, mert amikor ezt a barátnőm elmesélte, talán akkor tudatosult bennem igazán, adott esetben mennyi empátia és lelkierő kell ehhez a munkához.
Elmondása szerint az ilyen esetek sokkal megterhelőbbek, mint a testi kapcsolat egy ápolatlan vagy más miatt taszító vendéggel.
A testi piszkot le lehet mosni, a lelki megterhelést nem.
Szerinted hogyan kell „jól írni” a szexről?
A mondás szerint a szex akkor jó, ha mocskos – csak hát nem mindig lehet mocskosan írni. A tortenetek.hu-n olvasható erotikus novellákba belefér a lucsok, de a nyomdafesték már sokkal kevesebbet bír el. A trágárság bizonyos helyzetekben nagyon is felszabadító tud lenni, de ha magáról a szexről kell írni, többnyire mégis a körülírás és a sejtetés a preferált megoldás íróknak is, olvasóknak is. A magam részéről például nagyon kedveltem Bartis Attila A nyugalom című könyvét. Abban sejtetve is elég nyilvánvaló, éppen mi folyik, de közben arra fókuszál, ami a lélekben történik. A rengeteg romantikus-erotikus és sexploitation-szerű könyv inkább az álomleírást és vágybeteljesítést szolgálja jól bejáratott klisék mentén, és szerintem írók és olvasók is tudják, hogy ez csak „szívpraliné”, és nem szellemi táplálék.
Mindenesetre furcsa, hogy sokszor bántalmazó kapcsolatokat, toxikus partnereket ábrázolnak vonzóként.
Egyes olvasók részéről talán kielégít egy mélyen elnyomott hajlamot, de azért mégsem jó azt sugallni, hogy egy személyiségzavaron pusztán a romantikus vonzalom segíteni tud.
Hogy látod, a hazai könyvpiacon milyen pozíciót tölt be ez a téma?
Itthon kissé ellentmondásos a helyzet, például az LMBT-téma ábrázolását illetően. Vannak kiadók, akik – legalábbis régebben – szinte kötelező kellékké tették ezt a többnyire fiatal, ciszheteró, női íróik számára. A nyitottság és az elfogadás pozitív dolgok, és nem is az a baj, hogy emiatt a meleg szereplők már-már túlreprezentáltak a young adult irodalomban, hanem hogy sokszor olyanok írnak róluk, akiknek valójában fogalmuk sincs a meleg szubkultúráról. Azzal nem segítünk senkinek, ha a befogadás jegyében elárasztjuk az irodalmat felszínes, sokszor csak erotikus álomleírásokban szerepeltetett LMBT-karakterekkel.
Ennél a melegek jóval többet érdemelnek.
Például azt, hogy az írók úgy kezeljék őket, mint bárki mást: azaz ne a szexuális irányultságuk tegye őket érdekessé. Ami a szexmunkát illeti, sajnos a könyvpiac leginkább a bulváros szenzációhajhászás és giccses hatásvadászat felől közelíti meg a témát. A prostituált csakis dúsgazdag luxusescort vagy bántalmazott áldozat lehet, esetleg mindkettő egyszerre – mintha a két végleten kívül nem is létezne más. A gond ott kezdődik, amikor hitelesnek állítják be a túlzásokat, ezzel akaratlanul is ráerősítve a szexmunkások megbélyegzésére.
Vivien a békásmegyeri panelek világában nő fel egy igencsak diszfunkcionális családban. Egy ponton azt mondja, a szülei rajta „vezették le elbaszott kis életük minden konyhaszagú keservét”. Mit gondolsz, mennyiben függ a háttértől, hogy valakiből szexmunkás lesz?
A családon belüli minták nyilván mindenkinél sokat nyomnak a latban, szélsőséges eseteket kivéve mégsem mondhatni, hogy valakiből konkrétan a családi háttere miatt lesz szexmunkás. Inkább az a jellemző, hogy azért menekülnek a „szakmába”, mert – elsősorban, de nem kizárólag – anyagi krízishelyzetben hiányoznak a támogató (családi) kapcsolatok. Például a szülők nem tudnak, vagy nem akarnak segíteni a diákkori megélhetésben, esetleg a párjuk otthagyja őket egy gyerekkel és sokmilliós lakáshitellel. Ebből a szempontból a szexmunka egy csapda, mert rövid távon menekülési lehetőségnek tűnhet, de sokszor még annál is nehezebb kilépni belőle, mint magából a helyzetből, ami elől valaki belemenekült. Egyébként rengeteg oka lehet, hogy valaki kipróbálja magát a szakmában. Az anyagi oldal csak a közös nevező.
A munkahelyén a főhősöd új nevet kap: Viki lesz, és ahogy telnek az évek, mintha új identitás is kapcsolódna ehhez a névhez. Mennyiben különbözik a két lány?
Viki úgy érezheti, megkapja, amire Vivi vágyott: tartozik valahová, a férfiak díjazzák a nőiességét, a saját lábára áll, és anyagilag messze lekörözi a szüleit. Mégis tudja, hogy ennek súlyos ára van, mert Vivi jövőjével fizet Viki jelenéért.
Amikor Viki esténként az üveg és a fű után nyúl, csak Vivi kétségeit akarja elhallgattatni.
Addigra már nem önmagának, hanem a munkájának akar megfelelni. Belenyugszik, hogy csakis erről szólhat az élete. A valódi énjét mégsem tudja becsapni. Elég egy hétköznapi kérdés, hogy Vivi felülkerekedjen, és az utolsó utáni pillanatban Viki tapasztalatával a háta mögött kilépjen a felnőtt életbe – holott egy perccel azelőtt még Viki menekült volna önmaga elől a Vivi emlékeivel teli bőrönddel. Ha ez skizofrénnek tűnik, gondolj bele, milyen lehetett az, amikor ez a két nő a fejemben veszekedett egymással...
„Napközben hajtasz, este leszedálod magad fűvel, nem beszélve arról a négy üres piásüvegről a hűtő mellett, és közben azzal jössz, hogy neked ez így jó” – mondja a főszereplődnek egykori osztálytársa, és te is utaltál az imént erre a témára. Mit tapasztaltál a kutatás során, a tudatmódosító szerek fogyasztása tényleg szükségszerűen összekapcsolható ezzel a munkával?
Nyilvánvaló, de nem szükségszerű. A sebezhetőbb, kiszolgáltatottabb társadalmi csoportokban a prostitúció kitartói oldala nagyon is összemosódik a kábítószeres bűnözéssel, de ez a könyv nem erről a közegről szól – és Vivien szalonja sem úgy működik, mint például a night clubok, ahol a konzumlányok gyakran kokainnal vagy speeddel tartják magukat „munkaképes” állapotban. Az olyan szalonokban, mint Vivien munkahelye – ahol a lányok egymásra utalva, rendezetten, pontos beosztás szerint dolgoznak –, nem jellemző, mert a megbízhatóság rovására megy.
Más kérdés, hogy a droghasználat már eleve mennyire elterjedt.
Aki húszéves kora körül bekerül a szakmába, szinte száz százalék, hogy addigra már kipróbált ezt-azt, esetleg rá is szokott. Rengeteg szexmunkás használja a „cigis” cuccokat feszültségoldásra, esetleg a kokaint, ha jól megy az üzlet, de álszentség feltételezni, hogy ez csak rájuk igaz.
Szerinted mi kell ahhoz, hogy a „lányok” Vivienhez hasonlóan szembe tudjanak szállni a démonaikkal, és képesek legyenek változtatni? Lehetséges ez külső segítség nélkül?
Sokuknak olyan a prostitúció, mint egy drog. A „high” az, amikor az így keresett pénzből megszereznek valamit, és mert mindig kell valami új és még drágább, a pénzből sosem elég. Mint minden kábítószerre, erre is jobb eleve nem rászokni. Ha a jó kereset egyik napról a másikra megszűnik, ennek a hatása is olyan, mint egy elvonási tünet. Elég, hogy az egyik hónapban még gond nélkül ki tudjuk fizetni az albérletet, aztán egyik napról a másikra filléres gondjaink lesznek. A hirtelen pénztelenségtől való félelem is egy démon, amitől nehéz szabadulni – de hát ehhez nem is kell a szexiparban dolgozni.
Elég sokan vagyunk, akik azért nem tudunk kitörni a mókuskerékből, mert valamiből mégiscsak fizetni kell a számláinkat, nem igaz?
Azoknak a legnehezebb, akik nem gondoskodtak előre a munka utáni éveikről. Sokan lecsúsznak a szakma sötétebb bugyraiba, mint az egyre bevállalósabb prostitúció vagy az alsó kategóriás pornózás. A konkrét külső segítséget legtöbbször egy rendezett párkapcsolat jelenti, de minden támogató kapcsolat segíthet a barátok és a család részéről – már ha az illető hajlandó elfogadni. A legtöbb, amit a társadalom tehet, hogy ítélkezés és megvetés nélkül kezeli ezeket a nőket, nem azonosítva őket a munkájukról elterjedt pejoratív előítéletekkel. Ahogy egyikük mondta: a munkáját nem tartja szégyellnivalónak, inkább mások véleménye kelt benne szégyenérzetet.
Ha elképzelsz egy ideális forgatókönyvet a kötet fogadtatásáról, milyen hatást szeretnél kiváltani az olvasókból Vivien történetével?
Az egyik interjúalany saját szavaival: aki elolvassa ezt a könyvet, remélhetőleg kicsit visszavesz az ítélkezésből mind a szexmunkások, mind a vendégeik irányában. És ami a kiégést és a magányt illeti, az érzékeny olvasó talán azt is felismeri, hogy emberként mind ugyanabban a cipőben járunk.
Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy álnéven írtad ezt a könyvet. Milyen célból született meg Palotai Zója? Tervezel még ezen a néven alkotni?
Eddig egy neo-noirt és egy pszichothrillert írtam Szerencsés Dánielként. Féltem, hogy a korábbi olvasóim nem díjaznák a műfajváltást – bár bizonyos szempontból a Szexmunkás is bűnregény, hiszen jogi és morális szürkezónában játszódik. Az E/1. női narrátorhoz is jobban illett egy női név. Ha ezt olvassák, remélem, az eddigi olvasóim elnézik ezt a metamorfózist.
Zója bőrében maradva szívesen megírnám a barátnőm további életét, ha egyszer tudni fogom, mi lett vele.
Jó volna a végére egy happy end, amikor a zűrös évek már csak távoli álomnak tűnnek.
