Egy nő harminc után láthatatlanná válik – ennek az anyai mondatnak igencsak nagy szerepe lett Kemény Zsófi életében, aki most standup-előadás formájában gondolkodik el azon, hogy mi is történt vele az elmúlt bő harminc évben. Elkerülhetjük valahogy, hogy megbánjuk a döntéseinket, vagy a megbánás szükségszerűen bekövetkezik? És mennyiben határoznak meg minket az otthonról hozott mintáink? Ezekről beszélgettünk.
Ha szeretnéd látni az EgyÉletemet Kemény Zsófi előadásában, vedd meg a jegyed a Nyári Margóra, további részleteket pedig a Facebook-eseményben találsz.
Nagyon sokféle minőségben ismerhetnek téged az emberek: költő, író, slammer, rapper, forgatókönyvíró… Most mi van fókuszban az életedben?
Egy ideje rájöttem, hogy valószínűleg illene most már egy utat választanom, de azóta megint 600 új dologba belekezdtem. Jelenleg egyszerre akarok nagyjátékfilmet forgatni és regényt írni, de közben bejelentkeztem a Dumaszínház tehetségkutatójába is, mert azt gondoltam, hogy van még kedvem a standuppal foglalkozni, ha már elindultam ezen az úton.
Az EgyÉletem az első próbálkozásod ebben a műfajban. Mennyire komfortos neked a standup, mi a legnagyobb kihívás benne?
Azon gondolkodtam – attól függetlenül, hogy ez az előadás mennyire lett vicces –, hogy valójában minden, amit valaha csináltam, ide (is) vezetett. Nem értem, hogy miért nem jutott tíz évvel ezelőtt eszembe.
A slam poetry folyamatos poénkényszere megkeserítette az életemet a húszas éveim elején.
Állandóan vicces akartam lenni, szóval tényleg nem értem, miért nem gondoltam rá, hogy standup-formában legyek vicces.
Ami új volt a standupban, az talán a színészet – amit mindig ki akartam próbálni, de csak nagyon ritkán, amatőr módon csináltam. Most pedig itt van ez a másfél órás, teljesen betanult szövegen alapuló, imprómentes és színészi eszköztárat igénylő előadás, amit egy hónapon keresztül próbáltunk Horváth Pannával, a dramaturggal.
Színtiszta színészet.
Amúgy magamat is nagyon megleptem ezzel a vállalással, mert én a slamnél is mindig kibújtam az alól, hogy megtanuljam a szövegeimet. Én azt hozom otthonról, hogy aki a saját szövegeit kívülről tudja, az gyanús… Várj, ne beszéljünk a családomról, nem akarom kiteregetni a családi szennyest.
Olvastam a nővéred könyvét [Kemény Lili: Nem], szóval egész sokat tudok már a családodról…
Jó, ez úgyis megúszhatatlan. A lényeg, hogy én azt hozom otthonról, hogy ne legyek az a költő, aki feláll a kocsmaasztalra, és szavalja fejből a saját szövegeit, mert az a dilettantizmus legbiztosabb jele. Bocs, ne használjuk a dilettáns szót! Maradjunk a gyanúsnál.
Ha már mégis a családodról beszélünk: sokat kérdeznek téged arról, hogy mennyire vezetett számodra egyértelmű út az íráshoz, én viszont például nem tudtam rólad, hogy pszichológiát is tanultál. Volt ebben valamiféle lázadás is, hogy ne a művészpályán indulj el rögtön?
Abszolút. Sőt, igazából már a slam is lázadás volt. Szerettem írni, de nem akartam a „hivatalos” utat, nagyon nem akartam elmenni a bölcsészkarra, és irodalmár lenni. Most meg bár bánom, hogy nem végeztem el a bölcsészkart, sőt még az is lehet, hogy előbb-utóbb mégis megpróbálkozom vele.
A gimi után valami egzakt tudományt szerettem volna tanulni, ezért mentem a pszichóra. Ott aztán kiderült, hogy ugyan a pszichológia nagyon szeretne egzakt tudomány lenni, de nagyon nem az, és amennyire mégis, az a része engem pont nem érdekel. Igazából azért nem folytattam, mert azt éreztem, hogy a pszichológia mindig az emberek közös tulajdonságait akarja megtalálni, én meg rájöttem, hogy engem pont az foglalkoztat, amiben különböznek.
Nem akartam elfogadni, hogy márpedig ugyanolyanok vagyunk, és ugyanazokra a dolgokra ugyanazokat a reakciókat adjuk.
Ez valahogy nekem akkor nagyon ijesztőnek és unalmasnak tűnt. Pont az a kis maradék egzaktsága tette az én szememben hamissá és monotonná ezt a szakot, úgyhogy a BA-t elvégeztem, de nem mentem tovább. Aztán persze ezt is megbántam. De most már mindent megbántam.
Miért?
Annyifelé lehet menni, amikor tizennyolc éves az ember, aztán valahogy választ egy utat, de az sose elég – pedig én a választott úton belül is csináltam ezerféle dolgot. Nem tudtam leragadni egynél, mert mindig valamiféle hódítási kényszerem volt.
Külső szemlélőként úgy tűnik, ez nem múlt el. Újabb és újabb dolgokat próbálsz ki most is, láthatóan szereted a kihívásokat.
Ez így van, de ez egy olyan dolog, amivel terápiára kéne menni.
Van az a szintje a kihíváskeresésnek, ami már nem egészséges, és semminek nem tesz jót.
Sem az én lelkemnek, sem a külső megítélésemnek, sem pedig a munkámnak. Az egyetlen jó benne, hogy szórakoztat.
Nem ez a lényeg?
Nem tudom, hogy az életnek az-e a lényege, hogy az ember jól szórakozzon, de hogyha az, az elég szomorú.
Lépjünk egyet az előadás felé, hiszen hasonlóan fontos kérdésekkel nézel szembe ott is. Mesélsz kicsit arról, honnan indult az EgyÉletem ötlete?
A koncepciót Lévai Balázs találta ki, aki szerintem ismeri a magyar standupot, és rájött, hogy van egy ága, ami itthon hiánycikk. Az, amelyik nem a gyors, hangosan röhögős poénra hajt, hanem inkább storytellingre épül. Nem annyira vicces, mint inkább igaz.
Az sem baj, ha egyenesen tragikus.
Ha megnézel egy csomó külföldi standupot a Netflixen, nem mindig azt látod, hogy nagyon vicces emberek nagyon vicceseket mondanak, hanem tanulsz valamit a világról, a társadalmi nehézségekről, a mérhetetlen diszkriminációról, ami körülvesz minket. Bár – csak hogy gyorsan ellentmondjak magamnak –, ha megnézel egy csomó standupot a Netflixen, azt látod, hogy a külföldi standup is egyre olcsóbb. Ha megnézed például a Kill Tony epizódjait, gyakorlatilag mindenki szopásról és rasszizmusról beszél, mert ez az, amit mindenki ért.
Egyre alacsonyabb az alapműveltségi küszöb.
Szűkül a tér, amiben viccelni lehet.
Te mennyire tartottad szem előtt a közönség (vélt) igényeit, amikor összeraktad az előadást?
Balázs azzal keresett meg, hogy szeretné valahogy niche-ebbé tenni az EgyÉletemet, vagyis szeretne olyan valakit is az előadók közé, akit nem ismer az egész ország. A többieket, Csákányi Esztert, Csuja Imrét, Mucsit, Thúróczyt, Rakonczayt, Grecsót, Borbély Szandrát és Nagy Ervint tényleg mindenki ismeri.
Én vagyok az egyetlen, aki nem ennyire népszerű arc.
Szóval bátor húzás volt engem választani, de én az életemért küzdöttem közben, szóval – hogy válaszoljak a kérdésedre – nem értem rá azon gondolkodni, hogy milyen közönségem lesz, ki fog erre beülni.
Nekem az, hogy megtanuljak 26 oldalt fejből, hatalmas kihívás volt. Meg az is, hogy eljátsszak jeleneteket, elváltoztassam a hangom – ezek annyira új dolgok voltak, hogy féltem, hogy nem fog menni, vagy ha mégis, akkor majd a színpadon folyton leblokkolok. Mert azért történt már olyan, hogy megpróbáltam megtanulni fejből a szövegemet…
Mik derülnek ki ma! Leblokkoltál?
Igen, mindig. A legrosszabb akkor volt, amikor tizenhét évesen írtam egy slamet egy fiúnak, és váratlanul eljött a slam-estre. Amikor megláttam a tömegben, persze teljesen leblokkoltam – ez a trauma egy életre bennem maradt. Szóval most rá kell fognom a családomra, hogy szerintük fejből tudni a szöveget a kocsmaasztalra felállós arcok sajátja, de erről már beszéltünk.
A lényeg az, hogy nincs olyan memóriám, mint egy színésznek. Tényleg egy hónapig próbáltunk Pannával, aki sokat segített, hogy milyen ritmusban, milyen hangszínnel beszéljek, hogyan nyúljak a kellékekhez. Muszáj volt felkészülnöm, mert itt minden este el kell tudnom játszani az előadást – hiába félek, minden este működnie kell a poénoknak. És ez nem könnyű.
A premieren 39 fokos lázam volt, baromi jól sikerült, teljes delíriumban voltam, azt se tudtam, hol vagyok.
És mégis ült minden poén, jó volt a közönség – ezért a másodikra már úgy mentem, hogy ez nekem megy, erre hívták a sajtót is. Nyilvánvalóan pokoli volt. Semmi nem működött, senki nem nevetett, ezért egy idő után becringeltem saját magamon.
Azóta viszont jó pár előadás lement már. Hogy érzed, szereztél rutint?
A harmadiktól kezdve már megint jó volt, csak valahogy el kellett engednem a félelmet a leblokkolástól, ezért beraktam anyámat súgónak. Amúgy is benne van az előadásban, hogy ő jobban emlékszik az életemre, mint én, tudja a fontos embereket, történéseket, szerelmeket, randikat.
Ez azért is van, mert az életemben egy adott pontig mindent elmeséltem neki – aztán egy ideje már nem.
Lili könyvében is olvashattad, hogy az az igazi titok, amit neki nem mondunk el. Ilyen sokáig nem volt. Tehát az előadásban egy ponton bemutatom őt, hogy ő az anyám, a súgó, és onnantól nincs teher a vállamon, csak azt az öt percet kell kibírni, amíg ehhez a részhez eljutok. Így nem kell félnem a leblokkolástól, ez ki van pipálva, innentől nem ciki, ha kimegyek a színpad elejére, és megkérdezem, hogy „Ági, mire is gondolok?”. Ő mindig megmondja, mire gondolok.
Áginak hívod?
Igen, mindig is Áginak hívtam, mert a nővérem, amikor elkezdett beszélni, akkor gügyögött valamit, amit Áginak értettek, és akkor mondhatták, hogy „ó, igen, zseni a gyerek”. Innentől Lili így hívta, én meg mindent leutánoztam, amit ő csinált, úgyhogy ezt is.
Mennyire volt (vagy van) köztetek rivalizálás?
Egyáltalán nincs, szerintem teljesen másik világban élünk. Én irigylem az ő világát, ő nem irigyli az enyémet, ez a dinamika köztünk. Ha valaki kettőnk közül rivalizál, akkor én szeretnék felérni olyan magasságokba, ahol ő van, de ő egyáltalán nem szeretne leérni olyan alacsonyságokba, ahol én vagyok.
Olvassátok egymás szövegeit?
Persze, bár a legutóbbi könyvemet, a Nyelnit nem küldtem el neki előre. Minden regényem egy nyelvi kísérlet, de azt gondoltam, hogy ez most egy olyan irány, ami neki nem tetszene. A Nemet viszont én olvastam először még egy nagyon korai verzióban. Aztán lehet, hogy amikor már valóban megvolt a nagy része, akkor nem én olvastam először, de az őskéziratokat igen. Én egyébként nagyon adok a véleményére, Az aranykor fénykorát például olvasta, és szerintem szerette is.
Én most olvastam a Nyelnit, és nagyon érdekes volt, hogy egyébként te és Lili is feldolgozzátok az SZFE-foglalást, de egészen máshogy. Mennyire volt számodra evidens, hogy te humorral, kifordítva nyúlsz ehhez az egyébként nagyon is komoly témához?
Teljesen. De benne van a folyamatos imposztor-szindrómám is, hiszen én a filmes karra jártam, tehát nem arra, amiről ez az egész igazából szólt.
Ami miatt meg kellett volna őrizni az SZFE hagyományát, az a fantasztikus színházi kar volt.
Ráadásul én már megkaptam a diplomámat júliusban, amikor szeptemberben jött a foglalás, és bár bejártam én is, valahogy azt éreztem, hogy ez már nem az én témám, hogy dokumentáljam.
A Nyelni lapjain a színművészetből szexművészet lesz, ezt oktatják a titokzatos egyetemen. Hogyan jött ez az ötlet?
Valami olyan analógiát kerestem, ami nagyon hasonló magból táplálkozik: az emberi ösztönökből, szenvedélyből.
Lehet vele ölni, de lehet vele a legmagasabb gyönyört is okozni.
Valami szakrálisat akartam, aminek van kommercializálható formája is, gondolok itt a pornóra – ahogyan a színháznak is van kommerszebb formája. Mindkét dolog nagyon széles skálán tud mozogni, én elégedett vagyok ezzel az analógiával.
És ennek az analógiának köszönhetően rengeteg humoros helyzet teremtődik, miközben azért tragédiából sincs hiány, ahogy erről már a standupnál is beszéltünk. Térjünk még kicsit vissza az előadáshoz: az EgyÉletem egy autóbalesettel indul, és nem titok, hogy ez valóban megtörtént veletek. Mennyire igaz az, hogy az ember előtt ilyenkor lepereg az élete?
Félig. A baleset teljesen az: megcsúszott az autó egy vízátfolyáson, én meg nagyon rosszul kezeltem a helyzetet, és elrántottam a kormányt. Így aztán felborult a kocsi, és kétszer-háromszor megpördült, mielőtt fejjel beleállt az árokba. Tűzoltó, mentő, mindenki kijött, de nekünk semmi bajunk nem lett.
Bezöldült a lábam, és a biztonsági öv megnyomott, de ennyi, pedig az arcomtól pár centire robbant szét a szélvédő.
Szóval elég para volt, és bár nem feltétlenül mondanám, hogy lepergett előttem az életem, de egyszerre nagyjából 600 kérdés futott át a fejemen.
Nem muszáj beavatnod, ha nem szeretnél, de mondanál egy-két példát, hogy mivel kapcsolatban merültek fel ezek a kérdések?
Például a házassággal kapcsolatban, mert amikor a baleset történt – ahol egyébként a férjem [Agócs Márton – a szerk.] volt mellettem –, éppen három hete volt az esküvőnk. Elgondolkodtam, hogy biztosan jó ötlet volt-e, hogy működni fog-e, mert annyira más életmódot élünk. Ő elég bulis, én meg azt érzem, hogy már nem annyira.
Kinőtted a bulizást?
Azt hiszem, megbuliztam a magamét, igen.
Nagyon szabadon éltem egész életemben, de harminc fölött én már nem erre vágyom.
De ezek mellett elgondolkodtam azon is, hogy mi az élet, mi a halál, és azon is, hogy nem kéne-e végre tényleg megragadnom egy műfajnál, és csak azt csinálni.
Ha már szóba hoztad a „bűvös harmincat”, elhangzik az előadásban, hogy édesanyád fontos mondata volt az életedben, hogy egy nő harminc után láthatatlanná válik… Mennyire volt neked ez meghatározó, tartottál a harminctól?
Ez valóban egy fontos mondata volt anyámnak, és tényleg ott volt a fejemben a dilemma, amikor készült az előadás, hogy akkor most tűnjek el a süllyesztőben? Vagy találjak új célokat? De 25-26 évesen sokkal öregebb voltam egyébként, mint most.
Én még a húszas éveimet taposom, de nagyon foglalkoztat mostanában ez a téma. Benned voltak elvárások magaddal szemben, hogy például mi az, amit el szeretnél érni, mire betöltöd a harmincat?
Persze, tízéves korom óta voltak bennem ilyenek, de nyilván anyám sulykolta, neki pedig teljesen más volt az élethelyzete – ennyi idős korára, mint amennyi én most vagyok, neki volt már két kisgyereke.
És ő addigra már három épülő karriert otthagyott egy jobban fizető negyedikért.
Szóval nagyon más volt akkor, de én ezt sokáig nem tudatosítottam, csak a beépülő rossz mondatok maradtak meg – például ez, hogy harminc fölött a nő nem érdekel senkit, szemétre vetik. De ez a társadalom hülyesége, ami ma már szerintem nem is érvényes (annyira).
Vagy legalábbis kitolódott, nem?
Igen, egyrészt kitolódott az életkor, másrészt annyi minden más tud ma már előtérbe kerülni, ami nem pusztán az, hogy gyerekeket szülsz, és nevelgeted őket.
Annyi más dolog van, amivel az ember elszórakoztathatja magát még 30-40-50 évig.
Egyébként a saját anyám is revideálta már a nézeteit, valamelyik nap azt mondta például, hogy ő most azért kezd el edzeni, mert semmi baja nincsen, és az összes felmenője elélt vagy 100 évig. Ő most tölti majd be a hatvanat, tehát úgy van vele, hogy ha 40 évet még élnie kell, nehogy már az legyen, hogy nem tud kimozdulni a lakásból, és az unalomba őrüljön bele.
Ez a jó hozzáállás!
Anyám dramaturg, tehát mindent agyondramatizál, mindenből történetet gyárt. És néha még el is hiszed neki, hogy tényleg úgy mennek a dolgok, ahogy mondja, pedig valójában sokszor csak hülyeségeket beszél, amikről ő is tudja, hogy hülyeségek, de a lényeg, hogy nagy mondások hangozzanak el.
Barátok közt-záróképek? Tudható, hogy édesanyád sok évig volt a sorozat dramaturgja…
Igen, anyámnak a való életben is mindig kell egy jó erős kimeneti mondat. Amíg nincs meg a zárókép, a reakció a nagy mondatára, addig nem volt elég nagy az a mondat. És akkor jöttek ezek, hogy „olyan magas vagy, hogy hústorony leszel, hogyha meghízol”, hogy aztán tízéves koromtól fogva azon izgulhassak mindig, nehogy túl sokat egyek. Meg a már emlegetett harmincas határvonal, aminek köszönhetően egész életemben mindent megfeszített tempóval nyomtam, nehogy véletlenül úgy érjem el a harmincat, hogy valamit kihagytam, mert azt majd meg kell bánnom.
Aztán itt állok harminc fölött, és bár sokkal jobban érzem magam, mint pár éve, de sok mindent megbántam.
De ezt már mondtam. A lényeg az, hogy nem nagyon tudja elkerülni az ember a megbánást, bármennyire is igyekszik felkészíteni magát mindenre.
Az EgyÉletemnek úgy szól a felvezetése, hogy „a világ legtudatosabb sodródásának krónikája”. A tudatosságot azt hiszem, értem, de hol volt a sodródás?
A tudatosság volt az a része, hogy mindig próbáltam felkészülni minden eshetőségre. Tehát ott volt a fejemben, hogy ha én egy nap úgy döntök, hogy pék akarok lenni, akkor ahhoz milyen lépéseket kell tennem, hogyan tudnék rá felkészülni.
A sodródás pedig az, hogy valójában mégiscsak a felmerülő lehetőségek irányították a szakmai pályámat.
És ha jöttek a lehetőségek, akkor én voltam annyira tudatos – vagy szánalmasan teljesítménykényszeres –, hogy azokat mindig meg is csináltam. Tizennyolc éves koromban például egyszerre keresett meg két kiadó, hogy írjak egy ifjúsági regényt és egy verseskötetet (ez hülyén hangzik, mert nem szokás, hogy egy kezdőt megkeressenek a kiadók, de velem ez történt: a slam miatt volt már egy kis ismertségem, és ez egy olyan kiadónak, ami fiatal tehetségeket akar felfedezni, mindig jól jön).
Kedvem volt, időm volt, teljesítménykényszerem volt, úgyhogy megírtam őket.
Igazi stréber voltam, de mostanában már próbálom ezt levetkőzni, illetve igyekszem saját magamnak is kihívásokat állítani. A zenélésre például soha nem kért fel senki, és az új filmem forgatókönyvét is magamnak találtam ki.
Volt egy időszakod, amikor közéleti ügyekben is hallattad a hangod. Ez is a sodródáshoz tartozott, hogy látod?
A slam poetrynek amúgy is volt egy ilyen mozgalmi vagy közéleti vonulata, ami nagy hype-ot kapott, és egyre többen csatlakoztak, mert olyan platform volt ez, ahol lehetett a kezdődő NER-érára reagálni. Én ott álltam akkor 17-18 évesen, és nem sokat tudtam a politikáról, de azt láttam, hogy azok a szövegek a leghatásosabbak, amik erről szólnak, úgyhogy gyorsan magamra szedtem az információkat.
Szerintem nagy előnye a slamnek, hogy fiatal, 16 éves arcokat tényleg tájékozódásra ösztökél.
De alapvetően a közéleti érdeklődés tömegnyomásból jött számomra – abszolút sodródás volt, hogy a zászlómra tűztem ezt. Először egy YouTube-csatorna kért meg, hogy vegyem fel videóra az egyik slamemet, és amikor már negyedszerre kérték, akkor felvettem. Ez lett az a videó, amit akkor több százezren megnéztek, és utána kezdtek el felismerni az utcán. Mondhatjuk, hogy ez kirántott a szubkulturális ismertségből, vagyis a slamközegen belüli ismertségemet kitágította egy sokkal nagyobb ismertségre.
Ez mennyire volt pozitív változás neked? Hogyan kezeled az ismertséget?
Eleinte nem gondolkodtam azon, hogy én ennek most örülök, vagy nem. Csak imádtam, hogy felismernek, megsimogatnak, odajönnek szelfizni. Aztán amikor halálos fenyegetéseket is kaptam, akkor jött az a része, hogy ez rossz is lehet. Az online zaklatás következtében arra jutottam, hogy az aktivistáskodást inkább abbahagyom, de az írással soha nem akartam leállni. Ha eljut az emberekhez az, amit csinálsz, el kell fogadni, hogy lesznek, akik szeretik, és lesznek, akik gyűlölik.
És lesznek, akik téged gyűlölnek, ami szar, mert azt bírom a legkevésbé elviselni a világon, ha nem szeretnek, de ettől még muszáj tudatosítani, hogy ez ilyen, és kész.
Én elég megosztó dolgokat csináltam világéletemben, ami egyébként nem következik a személyiségemből, mert tényleg utálom, ha utálnak. És nagyon sokan utálnak, de valahogy hozzászoktam.
Eszembe jut erről a másik „családi mondat”, ami több interjúdban szembejött velem: „Zsófi mindent kibír”. Ez honnan jön?
Ez a már említett teljesítménykényszeremből jön. Mindig mindent végigcsináltam: tanulni, ötösre vizsgázni, 600 különórát felvenni, zongorázni, gitározni stb.
És állítólag ezekhez mind nagyon vidáman álltam, mindig benne voltam a buliban.
A nővérem viszont egyáltalán nem volt benne a buliban, hanem csak olvasni akart, meg hogy hagyják békén. Egyszer a szüleink elindultak kirándulni, és kérdezték, hogy jövünk-e, Lili meg azonnal rávágta, hogy nem. Én persze le akartam utánozni, és mondtam, hogy én sem, aztán szaladtam utánuk sírva, hogy én mégis menni akarok, de addigra már nem voltak hallótávolságon belül. Onnantól mentem mindenhova, ahova hívtak, és általában derűsen.
Hogy érzed, megmaradt ez a derű?
Ez nagyon szomorú kérdés, mert nem. De az is lehet, hogy most csak azért érzek így, mert nem vagyok a helyemen. Lehet, hogy változásra van szükségem. Nehogy később megbánjam, hogy valamilyen jobb úton nem indultam el.
