Hogyan válik egy fiatal baloldali szerzőből mind távolságtartóbb, az újságírást az intézményes politikán totálisan kívül értő, és a szakmát mind mélyebben és szenvedélyesebben szerető hírlapíró? Pető Péter, a 24.hu főszerkesztője új kötete személyes krónika és politikai cikkregény is egyben. A válogatás a Népszabadságban és a 24.hu-n megjelent cikkekből rajzol ívet, hogy miként lett a hazánk az évek során egy egyre idegenebb, leborotvált ország, olvasható a fülszövegben. A Leborotvált ország Pető tizedik kötete; olvass bele!
Pető Péter: Leborotvált ország (részlet)
A SZERZŐ JEGYZETE
Ez a könyv a 2010 óta eltelt időszakban, a Fidesz-világ eddigi tizenhat éve alatt publikált írásaimból válogat. A Leborotvált ország egyúttal az újságírás és a politikai rendszert autokratikus irányba kényszerítő hatalom cikkregénye is. Felnövéstörténet, amely elbeszéli, hogyan lesz a balliberális Népszabadságnál, tehát egy világnézeti lapnál publikáló, az írásaiban saját eszméi képviseletét radikálisan követelő, fiatal baloldali szerzőből mind távolságtartóbb, az újságírást az intézményes politikán totálisan kívül értő, és a szakmát mind mélyebben és szenvedélyesebben szerető hírlapíró, aki mozdíthatatlan otthonának a médialogikát, az olvasói érdeklődés és igény szolgálatát tudja. Felnövéstörténet, amely egy politikai modell kamaszodását, felnőttkorba lépését, majd idősödését írja le: újságírói utam ugyanis tökéletesen egybeesett az Orbán-rendszer születésével és kiépülésével. Egyetemi hallgatóból a Népszabadság munkatársa lettem, és éppen 2010-ben jelentek meg első politikai témájú cikkeim már a szerkesztőség tagjaként.
Onnan jövünk, haladunk, rohanunk mostanáig, onnan sietünk a holnapunk felé, onnan küzdjük át magunkat a retorikai dzsungelen, amelyet azért telepítettek körénk, hogy többé ne legyen jelentésük olyan szavaknak, mint igazság, szabadság, valóság. Az újságírás legmélyebb hite mégis az, hogy igenis van igazság, szabadság, valóság.
(…)
HAZÁNK ÉS AZ ÚJSÁGÍRÁS MÉLTÓSÁGÁRÓL ÉS JELENTŐSÉGÉRŐL
24.hu, 2025. március 15.
Mármost, a rendíthetetlen szabadságvágyat üzenő, a 12 ponttal tüntető 1848-as forradalom emlékezetének címzett, március 15-ére időzített, a sajtószabadságról szóló cikk első mondatát alapvetően úgy kell elképzelni, hogy szerepel benne a Netflix-sorozatok gyermekek szexuális identitására tett lehetséges hatásáról szóló rész, a Nagy Márton gyermekeinek védelmét előirányzó passzus, beszámoló a tulajdoni lapok árának emelkedéséről, továbbá elbeszélés arról, hogy szabad nyilvánosságok demokráciáiban nincs éhínség.
Ha valaki nem egészen pontosan így képzelné el a vonatkozó cikk első mondatát, és bizonyára megannyi magyar mutatkozik az országban, aki nem pontosan így képzelné el, akkor máris értjük, miért gondoljuk a haza elidegeníthetetlen jogának a szólás és a sajtó szabadságát.
Azért, mert kizárólag ennek köszönhetően férhet el benne minden hazafi igazsága.
Ezek egyike a sokszor fideszesek körében is hangoztatott mondás, hogy a Netflix-sorozatok kínálatában érthetetlen sűrűségben sorakoznak LMBTQ-filmek, amelyek – a megszólalók értékrendjéből nézve – károsan befolyásolhatják a gyermekek szexuális identitásának alakulását. Mások – saját igazságuk tudatában – okkal mondják: attól, hogy valaki meleget lát, nem lesz meleg, hiszen pingvin sem lesz az, aki pingvint lát, ráadásul annak sincs semmi, az önnön magánéletén túlmutató jelentősége, ha valaki meleg lesz. Aztán lehetek akár én is, aki – értékrendjéből következően – állíthatja, hogyha nem is károsan, de befolyásolhatják a fogyasztott tartalmak a gyerekek érdeklődését, pszichéjét. És igenis lehet legitim kérdésük a szülőknek, hogy akarnak-e a kilencéves gyermekükkel a transzszexualitásról beszélni.
(…)
A kormánypárt világa leginkább a gyermekvédelemnek az általa kiválasztott kulturális dimenzióiról szeretne beszélni: arról, hogy a hagyományos szerepeket, társadalmi konszenzusokat a gyermekekre gyakorolt hatások, szórakoztatóiparba csomagolt politikai állítások sorával, kulturális tőke felhasználásával kívánják megváltoztatni azok, akik másik világban, másik igazságban hisznek. Ezzel szemben mások arra szeretnék inkább emlékeztetni a kormánypártot, hogy miközben meséktől védené a gyermekeket, a valóságban – máig nem tisztázott okok miatt – az elnökük kegyelmet adott egy pedofilügyben elítélt embernek.
Azt pedig, hogy ez megtörtént, egy szabadon működő újságból (a konkrét esetben a 444-ből) tudtuk meg. Az pedig a mi újságunkból lett megtudható, hogy Nagy Márton csúcsminiszter nem abban a lakásban lakik, amelyikre csokot és adó-visszatérítést vett igénybe. A legtöbb közhatalmat birtokló magyarok egyike közpénzt használt úgy, hogy arra semmiképpen nem volt morális és tán jogi alapja sem.
Nem kérdés, hogy a gyermekei védelmét el kell látnia a szabad nyilvánosságnak, ennek része, hogy az arcképüket nem használja.
De azzal, hogy megírja a legtöbb közhatalmat gyakorló magyarok egyikének közpénzes ügyét, segít megvédeni más hatalmasok gyermekeit attól, hogy közpénzes előnyt garantáló ügyekben használják őket. Talán majd nem ígérik meg a nevükben, hogy legalább tíz évig laknak egy lakásban, ahol nem laknak, hiszen az állami támogatással vett ingatlan feleakkora, mint az, amelyiket papíron lecserélnék rá. Erről ír a sajtó, miközben a kormány azt állítja, nem közügy, hogy Nagy Márton milyen állami támogatást, mire és hogyan vesz fel lakásvásárlására, és hogyan ígér a saját gyermekei nevében.
Ez a konfliktus örök lesz kormányok és sajtó, gazdasági szereplők és sajtó között: mindig is úgy tudják majd, nem tartozik a közösségre sok minden, amire nem büszkék, és amiről nem hiszik, hogy jót tesz a megítélésüknek.
A magyar kormány sokat is tesz azért, hogy mind kevesebb ügy lehessen hozzáférhető a szabad sajtó, a közösség, azaz a magyar emberek összessége számára. Már az is a munka része, hogy úgy keretezi a sajtó szabadságát, mintha az egyenlő lenne azzal, hogy mindenki leírhat mindent, amit akar. Ez lehetséges értelmezése a szólásszabadságnak, ám szándékosan szűkítő tartományt jelöl ki a sajtó számára. Ez ugyanis nem megfeleltethető a sajtószabadsággal, amely a szabadság érvényesítésének egyik intézményi garanciája.
A sajtónak azért vannak ideális esetben eszközei a hatalom gyakorlóihoz és döntéseikhez való hozzáférésre, mert a hatalom birtokosainak aránytalanul sok eszközük van arra, hogy eldöntsék, miről ne tudjanak azok, akik nem részesülnek a hatalomból.
A szabadságon alapuló politikai modellek – mások mellett – a sajtót bízzák meg azzal, hogy járjanak el a hatalom nélküliek nevében.
Ez azért fontos, mert a világ legszabadabb országában, a legtöbb hatalomkorlátozással működő rendszerében is sokkal több olyan hazafi van, akinek nincs közhatalma, mint olyan, akinek van. Márpedig akiknek nincs, azoknak az érdekeit, valóságát, véleményét is meg kell jeleníteni. Azért, hogy a hatalom ezeket lássa. A rendszer logikájából ugyanis az következik, a hatalomnak az az érdeke, hogy az aktuálisan nem érvényesített érdekeket, az ellentétes véleményeket senki ne lássa. Ne jelenhessen meg olyasmi, amit problémaként, alternatívaként lehet értelmezni. Ha ugyanis ilyen nem látszik, akkor részint kevesebb esély van hatalma elvesztésére, részint nem jelennek meg olyan gondok, amelyek cselekvésre kényszerítik. Nem kell eljárnia olyan ügyben, amelyben a saját politikai szándékai alapján éppen nem járna el, például nem emelné aktuálisan meg a tanárok fizetését vagy nem vezetne be ársapkát.
A sajtó viszont kérdez azok helyett, akik nem kérdezhetnek, megmutat ügyeket, amelyeket a hatalom nem szeretne megmutatni, és bemutat véleményeket, amelyeket a hatalom nem mutatna be. Azért teszi ezt, mert a hazafiaknak elidegeníthetetlen joguk minél többet tudni a hazájukról, és a lehető legtöbb információ ismeretében határozniuk arról, kié legyen a hatalom nagy része, de nem az egésze.
A hatalom az efféle szándékot sokféleképpen korlátozhatja. Például előfordulhat, hogy a 24.hu öt munkatársának kell rendőrségen tanúskodnia, mert újságcikket ír a Rogán Antal kabinetfőnöke és apja körül kinövő ingatlanokról. Előfordulhat, hogy „szuverenitásvédelmi” hivatalt hoznak létre, amely eldöntené, mi az, amit magyarok nem gondolhatnak. Elvégre gondolkodási alapvetése az, hogy ahol külföldről érkezik pénz, ott többé magyarok nem képviselhetnek magyar érdeket. Noha ez a gondolat jelenleg leginkább Mészáros Lőrincre veszélyes, amennyiben a hozzá guruló brüsszeli eurók számából indulunk ki.
(…)
Amartya Sen tétele szerint működő demokráciában sohasem volt éhínség. Sokszor leírtam már a példáját: a brit sajtó a második világháború idején némasági fogadalmat tett, 1943-ban hallgattak a botrányos bengáli ügyekről. Azért tették, hogy ne bizonytalanítsák el a lakosságot, nehogy megrendüljön a bizalom a háborús erőfeszítésben. Kikapcsolták az erkölcsi keretüket a magasabb rendűnek tartott cél érdekében, és e döntés a haza vereségét hozta el. (…)
Egy másik éhínség esetében még maga Mao Ce-tung is arra jutott, hogy „demokrácia”, azaz például információ nélkül nem lehet tudni, mi történik odalent:
a totális információhiány, a nagyobb hatalomnak megfelelni vágyó kisebb hatalom hallgatása, cenzúrája tömegek halálához vezetett.
A bengáli eset példaszerűen mutatja: az sem kell, hogy a szereplőket elemi gonoszság vezérelje. Meggyőződésük lehet, hogy magasabb rendű, hazafias célból teszik, amit tesznek, ezért kapcsolják ki a szabad nyilvánosságot. De a csernobili katasztrófa kapcsán hallgató szovjet vezetők is jelentősen hozzájárultak a Szovjetunió bukásához azzal, hogy meg akarták menteni a Szovjetuniót. Merthogy már fel sem tűnt, hogy a hazát attól akarták megvédeni, ami nélkül nem tud élni: az igazságtól.
A szabadságot éppen azért építik be a rendszerekbe, hogy egy vékony hang akkor is elbeszélje a haza méltóságát és jelentőségét, amikor a hatalom belevakul a saját történetébe.
Ez a munka azonban, mint utaltam rá, drága. Igen, itt és most is beszélnünk kell arról, hogy sok hazafi kell ahhoz, hogy az értük beszélő intézmények működhessenek. Vagyis olyan szinten dolgozhassanak, hogy az a hazának a leghasznosabb legyen, hogy az a hang a legszebb magyar nyelven szóljon, a legpontosabban mutassa be a hatalmakat birtoklók tetteit, a leghitelesebben mutassa be a valóságot.
Fájdalom, hogy amikor sajtóról beszélünk, mindig olyan, mintha magunkról beszélnénk, noha a sajtó alapvetően az olvasókról szól.
Ők azok, akikért létezik, ők azok, akiknek köszönhetően létezik, ők azok, akik nélkül nincs. És sok olyan olvasóra is szükségünk van, aki megbízik bennünk eléggé ahhoz, hogy megvegye az újságot. Fizessen a lapért, amely cserébe igyekszik bemutatni, milyen veszélyt jelent a felbukkanó száj- és körömfájás, miféle dilemmákat hordoz a Netflix popkulturális hatása, mit jelent, hogy Nagy Márton nemlakott lakására csokozik. Mit jelent elhallgatottak, kisemmizettek és kiváltságosak, szegények és gazdagok, települések és közösségek érdekeit és értékeit megjeleníteni?
Álláspontunk szerint a jövőben akkor tud majd tartósan és magas minőségben működni egy újság a szabad nyilvánosságban, ha lesznek elegen, akik megveszik. Azt szeretnénk, ha mind több ember kísérne minket az úton. Nem minket mint 24.hu-t, hanem minket: minden olyan szerkesztőséget, amely a szakma legjobb hagyományait követve, az újságírás normáit tiszteletben tartva, magyar nyelven készít tartalmat. Ez az út a magyar sajtó útja, amelyen elsősorban az olvasók tudnak menni.
Útközben írok például olyan első mondatokat, amelyekben van Netflixtől tulajdoni lapon át Nagy Mártonig minden, és teszem ezt csak azért, hogy jelezzem, mindenféle első mondatot el szeretnénk képzelni, mert mindennél mélyebben hiszünk a szabadságban.
Hogy ez kinek áll érdekében?
A hazánknak.
Nyitókép: Forrás - Pető Péter Facebook-oldala