„Valami új hangot kellett találnom” [Nemes Nagy Ágnes 100]

A könyvek szeretete 

Nemes Nagy Ágnes 1986-ban mesélt Kabdebó Lórántnak azokról a lakásokról, amelyek fontos szerepet játszottak az életében. Családi otthonuk a Bartók Béla úton volt, amelyben természetesen egy „jelentékenynek nevezhető” könyvszekrény is helyet kapott. Nemes Nagy ebből az időszakból eredeztette Jókai és Mikszáth műveinek szeretetét: „Gyerekkori és később sem szűnő boldogságaim közé tartozik Jókai és Mikszáth olvasása.” Bizonyos fokig, ahogy ő fogalmazott, megtartotta és magával hurcolta a gyerekkori olvasmányait: „még a kalandregényeket is, például Vernét, talán azért szeretek – isten bocsássa meg – sci-fit olvasni, meg detektívregényt. Talán azért szeretek; ezek a dolgok titokzatosabbak annál, mintsem rögtön magyarázhatók volnának”. Az interjúban a költő külön kitért az anyjára is, aki olvasott, tájékozott nő volt („Volt irodalmi ízlése anyámnak”), verseket írt, de ezenkívül rajzolt és zenélt is.

Az első vers 

Első versét mindössze négyévesen költötte, mikor még írni sem tudott; így szólt: „A büszke tehén a réten állt, csak állt.” Nemes Nagy emlékei szerint a vers heves ellenállást váltott ki a szüleiből, akik azt mondták: „édes fiam, ez nem vers, ebben nincs rím meg ritmus, meg tulajdonképpen nem is szól semmiről”. A fiatal költőt viszont nem lehetett eltántorítani, és váltig állította, hogy márpedig ez igenis vers. 1981-es interjújában úgy vélte, hogy ebben a versikében már megtalálható volt mindaz, ami későbbi költői életét határozottan jellemezte: „Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam”. 

A Karinthy 

A Nemes Nagy családban Karinthy Frigyesnek nagy respektje volt, a Bartók Béla úti lakástól ráadásul nem messze volt a Hadik, Karinthy második otthona, irodalmi főhadiszállása. „Karinthy Frigyest meg lehetett csodálni a kávéház nagy ablakán át, és meg is csodáltuk, mert mi otthon Karinthy Frigyes kultuszban éltünk. Anyám, a szenvedélyes olvasó, rakásra idézte Karinthy-Babitsot: Plútó e torzót márványból szoborta, meg a Karinthy-Ballagi szótárt: Csatorna, csatukázni, csattos cipővel lóbázni, lófrázni, lóbak. Kisded koromtól nevetgéltem Karinthy-szövegeken, nem csoda, hogyha csodálattal néztem a nagyembert a kávéház asztalánál”. Az áhítatos csodálatnak akkor lett vége, amikor a kilencéves Nemes Nagy kapott egy kisbundát, amiről nem tudta eldönteni, hogy csúnya-e vagy sem, de annyira szégyellte, különösen Karinthy előtt a kisbundát, hogy attól kezdve be sem mert lesni a kávéház ablakán. 

Első kötet 

1946-ban jelent meg első verseskötete (Kettős világban). Egy interjúban azt mondta, már 1942-ben megírta azokat az első verseit, amelyeket „hát… úgy-ahogy, annyira-amennyire el lehet fogadni”. Keveset írt abban az időben, amiért nagyrészt a háborús körülményeket és nehézségeket okolta. Az első kötetet ugyanakkor egy nagyjából tízéves kényszerű szilencium követte, amikor nem jelenhettek meg művei. Abban az időben főként tanárként dolgozott, a budai Petőfi Gimnáziumban tanított magyart. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy mire volt jó ez a tíz év, a következőt válaszolta: „Hát… talán-talán arra, hogy kikeverhettem titokban, a sötétben, a hallgatásban valami olyat, ami más volt, mint ami előtte volt. Valami új hangot kellett találnom, és ez a keresés bizony jónéhány esztendeig eltartott.” 

Közérthetőség és alkotás 

Nemes Nagy Ágnes később vehemensen cáfolta, hogy a modern vers érthetetlen lenne – egy 1967-es interjújában egyenesen úgy fogalmazott: egész életében egyetlen betűt sem írt le azért, hogy érthetetlen legyen. Nagyon hitt az észben, ahogy abban is, hogy a versnek van racionális szférája is („Nem árt, ha ez az értelmi szféra kitapintható.”). Ugyanakkor azt nem cáfolta, hogy kevés verset írt. A miértre egyszerű válasza volt: „Mert verset írni nehéz”. Úgy vélte, nehéz, keserves küzdelem, hogy az ember azt írja, amit gondol („Csak azt, és éppen azt. De én hiszek ebben az aranyszabályban.”). Ugyanebben az interjúban pedig betekintést engedett abba is, hogyan keletkeznek a versek: „A fél életemet azzal töltöm, hogy értelmezek, tömörítek, lefaragok. Amikor először megpillantom a leendő verset – úgy távolról, a maga ősállapotában –, akkor az még olyan széles, mint a fél-Galaktika. Akkor elhagyom a fölöslegeset. Ez sokáig tart. Nyolcvan hasonlatból egyet választok. Százhúsz emlékképből kettőt. Szüntelen eldobálom az anyag elemeit, hogy fájnak belé az izmaim. Végül esetleg nem marad más az egészből, mint néhány lézengő hélium-atom”.