Korábban hírt adtunk arról, hogy Moskát Anita elnyerte a British Science Fiction Association (Brit Sci-Fi Szövetség) díját A mesterhazugság (Liecraft) című novellájával, amelynek szövegét Austin Wagner fordította angolra. A kötet, amelyben a díjazott szöveg megtalálható, A hazugság tézisei címmel látott napvilágot 2022-ben a Gabo Kiadó gondozásában.
„Nagyon boldogok vagyunk Austin Wagnerrel, a novella fordítójával, remélem, érzitek, hogy ez mennyire közös díj és siker” – írta a szerző Facebook-oldalán. „Ez egy fantasy történet, amiben hazugságokból építenek birodalmakat és nem is tudom, lehetne-e ezekben a napokban fontosabb feladatunk, mint szétválasztani a hazugságot az igazságtól. Never stop crafting the truth” – hangsúlyozta a bejegyzésben.
A szerzőt a novella születéséről, a díj jelentőségéről és a magyar spekulatív irodalom külföldi ismertségéről kérdeztük.
Mire gondoltál először, amikor megtudtad, hogy a novellád elnyerte a British Science Fiction Association díját?
Nagyon meglepődtem. Nekem már a jelölés is egy iszonyat váratlan ajándék és adrenalinlöket volt, és nem gondoltam, hogy ennél tovább fogunk menni. Igazából el is felejtettem, melyik nap van a díjkiosztó. Elmentem moziba, és utána láttam, hogy két barátom, akik kint voltak Birminghamben a Conon, rám írt, hogy gratulálnak. Austin pedig, aki a novellát fordította, az élő közvetítést nézte online, és ő is rögtön írt, hogy „wow, nyertünk!” Annyira meglepett, hogy egy pillanatra el se hittem.
Mit érdemes tudni erről a díjról – mivel jár a nyeremény, és milyen lehetőségeket jelent a szerzőknek?
Ezt majd az idő dönti el, a díj nem jár fix lehetőséggel, nem nyit közvetlenül új utat. Most kezdtem még csak próbálkozni angol nyelvterület felé az írásaimmal. Igazából ez volt az első novella, amit próbaképp lefordítottunk, és meg akartam nézni, van-e kint esélye. Volt egy listám amerikai SFF magazinokról, ahol szívesen publikálnék, és elkezdtem nekik küldözgetni. Az Apex volt a harmadik a listán, és borzasztó jó visszajelzés volt, hogy ők ezt kiválasztották és közölték.
Az amerikai piacon semmit nem számít az, hogy Magyarországon miket írtam, vagy milyen fogadtatása van a könyveimnek. Teljesen nulláról kell kezdeni, és én ezt borzasztóan élvezem.
Van benne valami nagyon tiszta és egyértelmű, hogy senki nem ismeri a nevem, csak kapnak egy szöveget, és eldöntik, hogy ez tetszik-e nekik. Felkészültem arra is, hogy mindenhonnan nemet kapok. Inkább egy kíváncsiság volt bennem, hogy van-e értelme ezzel próbálkozni, nem pedig szorongás. Az, hogy végül ez a novella a BSFA-t is elnyerte, egy borzasztó jó megerősítés nekem, hogy akkor ezt folytatom, és próbálkozom más szövegekkel is. Úgyhogy főleg ebben segít, hogy van most már egy nemzetközileg ismert díj a nevem mellett, és nem teljesen nulláról kell magazinokhoz vagy kiadókhoz kopogtatnom.
Milyen volt együtt dolgozni Austin Wagnerrel, a fordítóddal?
Austinnal korábban már több projekt kapcsán dolgoztunk együtt, és mindegyik szuper élmény volt. Így teljesen egyértelmű volt, hogy őt szeretném felkérni A mesterhazugság fordítására is. Austint mind szakmailag, mind emberileg nagyon sokra tartom, és csodálatos vele dolgozni. Mindig hagy kérdéseket és javaslatokat a fordításában, hogy pontosíthassuk, mire gondoltam az eredetiben, vagy mi fejezhetné ki jobban az eredeti szándékomat. De alapvetően én bízom benne, szuperül ráérez a szövegeimre. Szeretném külön kiemelni a novellának a címét, ami angolul Liecraft, és sokkal-sokkal találóbb, mint a magyar. Ez az egyik kedvenc megoldásom benne.
Hogyan született A mesterhazugság? Mi volt az eredeti ihletforrás, és mennyi ideig dolgoztál rajta?
2018-ban írtam ezt a novellát, amikor épp az Irha és bőr című regényemen dolgoztam. Rengeteget kivett belőlem, a végső változatot olyan 6-8 hónap alatt írtam, és ez egy nagyon-nagyon hosszú könyv. Amikor elfáradtam benne, akkor akartam írni egy novellát, ami teljesen más, mint az a könyv, és felépíthetek benne egy teljesen más világot. Tét nélküli játéknak indult. Egy képből bomlott ki: valaki el akar mondani valami számára nagyon fontosat, de képtelen szavakba önteni, ezért elmutogatja. És ezen gondolkoztam, hogy milyen világ lehet az, ahol az igazán fontos dolgokat csak elmutogatni lehet, mert ha kimondanánk, az megrengetné a világot.
Ebből alakult ki a hazugságokon alapuló mágikus város, ahol a hazugság szó szerint építő erővel bír, az igazság pedig szó szerint lerombol épületeket.
Egy hét alatt készült el, egy borzasztó jó kreatív flow-ban.
Korábban arról írtál, hogy amikor írsz, próbálod megtalálni az intuíció és a tervezés ideális arányát. Ez a novella hogyan készült, mi volt az ideális arány?
Van, amikor sokat keresem egy sztorinak a hangját, és az sok újrakezdéssel jár, de ez a történet nagyon könnyen megszületett. A szerkezete olyan, hogy az igazságot újabb és újabb hazugság rétegekbe csomagolja, amiket az olvasó a sztori előrehaladtával fedez fel, újra és újra átverve érezheti magát. De én nem terveztem meg ezeket a hazugságokat előre. Amikor elkezdtem írni, csak az alaphelyzetet láttam, és a szerkezetet, hogy előbb-utóbb a hazugságoknak le kell lepleződniük.
De én sem tudtam, hogy milyen hazugságokat fogok leleplezni. Jelenetről jelenetre bomlott ki, és a végén én is meglepődtem. Persze utána a második körben helyre kellett tenni az információadagolást, de alapvetően szerettem volna ugyanazt az utat végigjárni érzelmileg, amit az olvasó fog. Szeretek úgy írni, hogy nem vagyok „okosabb” az olvasónál. Inkább az fontos, hogy érzelmileg bevonódjak, és kevésbé agyból dolgozzam.
A novella – és az egész A hazugság tézisei című novelláskötet – nagy témája a hazugság, illetve az, hogy kimondható-e az igazság. Hogyan viszonyul az igazság a fikcióhoz?
Gyakran szokták mondani, hogy az írók a legjobban hazudni tudnak. De én nem annyira szeretem ezt az állítást. Szerintem az írás a legőszintébb és legigazabb dolog, amit tehetünk. Amikor az olvasó belép a fikciós térbe, egy láthatatlan szerződéssel érkezik: tudja, hogy amit olvasni fog, az fikció, nem igazi, vagy akár „hazugság”. De ez egy tiszta szituáció, és azért lép be a fikciós térbe, hogy a végén furcsa módon közelebb kerüljön az igazsághoz. A történet igazságához, az író igazságához, a világ igazságához.
Egy fiktív történet is, sőt egy valóságtól teljesen elemelt fantasy történet is a mi valóságunkról szól, az elé tart tükröt, és annak akár egy olyan szegletére világíthat rá, amit különben nem láttunk jól.
És persze ez borzasztó nagy felelősség is, hogy milyen igazságnak szeretnénk hangot adni.
Milyen a fogadtatása a magyar spekulatív irodalomnak külföldön? Mennyire ismertek a magyar szerzők?
A magyar egy kis nyelv, és a fordítás szabja a korlátját annak, hogy mennyire tudunk kilépni a nagyvilágba. A spekulatív fikciós szerzők ritkán kapnak például fordítási támogatást, ezért magunknak kell megoldani azt, hogy megfinanszírozzák a szövegük angol nyelvű verzióját, ami nem kis anyagi teher. Vagy pedig annyira jól beszéljen angolul, hogy saját maga próbálkozzon akár angolul írással, akár fordítással.
Veres Attilának két novelláskötete jelent meg az elmúlt években az USA-ban, ezek közül az elsőt Bram Stoker-díjra jelölték, ami hihetetlen teljesítmény. A második kötetét egyébként ő maga fordította. A BSFA-díjat Rusvai Mónika is elnyerte már, és különböző magazinokban is szerepelt novellával sok-sok magyar szerző.
Az, hogy nincs ennél több megjelenés, az elsősorban emiatt a nyelvi és anyagi korlát miatt van.
Sok olyan regény és sok olyan szerző van, aki megállná a helyét angolszász piacon is, és remélem, hogy egyre többen tényleg megjelennek majd.
Min dolgozol most?
Van egy regény, amin az elmúlt években dolgoztam, és ez pont egy nehezebben megszülető sztori. Nagyjából évente nekifutottam egy verziónak, és évente kidobtam mindent, amit megírtam, hogy egy új módon próbálkozzak. Ez a sztori még nincs kész, de most úgy érzem, hogy megtaláltam a végső verzió formáját és narrációját.
Viszont van egy másik sztori, amin dolgozom, egy kicsit kényszerűségből, mert most már két hónapja mindkét kezemben ínhüvelygyulladás van, ami miatt nem tudok gépelni. Rettenetes érzés. Egyik napról a másikra elvesztettem azt, ami az egyik legfontosabb az életemben. Viszont nagyon szerettem volna írni, és ezért dolgozom egy sztorin, ami diktálva készül. De nem akartam akármilyen sztorit diktálni. Egy olyan sztorit választottam a diktáláshoz, amihez ez a legmegfelelőbb alkotási forma, amit máshogy nincs is értelme megcsinálni. Nem szeretném még az ötletet elárulni, mert még sok minden formálódik benne, de
a narrátor kazettákra beszél, és maga a sztori fókuszában a hangok állnak.
Ha minden jól megy, kopp-kopp, akár még idén megjelenhet.
Nyitókép: Moskát Anita Facebook-oldala
