A Panodyssey projektcélja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Moskát Anita kilencedik műhelynaplójában végigvezet minket azon az úton, amely során a kéziratból kész könyv válik. A műhelynapló első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt, a kilencediket pedig itt találjátok.
Ez az utolsó műhelynaplóm ebben a sorozatban; hamarosan ellovagolok a naplementébe. Amikor nekikezdtem, mindenkinek úgy beszéltem róla, „remek lesz, tíz részen át arról írok, hogy nem írok”, ami nyilván sarkos, de tényleg nem dolgoztam közben hosszabb szövegen. Sokat gondolkoztam, és végül nem választottam előre koncepciót a sorozathoz. Nehezen tervezek hónapokra előre, nem biztos, hogy ugyanaz érdekel októberben, mint februárban, és nem akartam közben ráunni. Inkább nagy mozgásteret hagytam, és mindig azt vettem elő, ami aktuálisan foglalkoztatott. Amúgy is, ennyit gondolkozni az írásról már majdnem írás, nem?Aztán így visszanézve mégis kirajzolódott egy összetartó szál: a legtöbb szöveg az írók és az írás körül lévő misztikus ködöt próbálta eloszlatni.
Nem szeretem a megközelíthetetlen, érinthetetlen író képét. Azt sem, ha az írás kiismerhetetlen, mágikus folyamatként van ábrázolva.
Azt szeretem, ha az író emberi, az írás pedig nem különlegesebb munka, mint a villamosmérnökség. Azért fontos nekem ez, mert kezdőként rengeteg bűntudatkeltő sztereotípiával találkoztam, milyen Az Igazi Író. Az első két regényem megjelenésekor kerültem is a nyilvánosságot, mert nem éreztem azt, hogy megfelelnék az íróképnek, és nem akartam olyan skatulyába préselni magam, amibe nem illek.
Aztán kiderült, hogy nem is kell. Semmi sem dőlt össze attól, hogy bizonyos dolgok másként komfortosak. Az írók pont olyan sokfélék, mint bármilyen más emberek.
Több dolog mozgott bennem, miről írnék még szívesen – az elejétől fogva gyűjtöm az erőt egy szövegre arról, hogy a mentális egészség, a mentális jóllét az írók egyik munkaeszköze, mégsem ezt a képet erősítjük; de szívesen meséltem volna kutatómunkáról is, amit az utóbbi időben végeztem egy regényhez, csak nem akartam túl sokat elárulni róla. Aztán úgy döntöttem, szóljon ez a bejegyzés másról, nem az írásról vagy az írókról, akik amúgy is a legtöbb figyelmet kapják – hanem a rengeteg láthatatlan munkáról, mennyien dolgoznak egy könyvön úgy, hogy aztán nem sok jut nekik az elismerésből.
Kéziratot létrehozni magányos elfoglaltság. Könyvet csinálni belőle egy csapat érdeme.
Szubjektíven szeretném végigkísérni a folyamatot, abból a szemszögből, ahogy egy szerző látja; a kiadói dolgozók még többet tudnának mesélni.
Mielőtt a kézirat kiadóhoz kerülne, már akkor többen foglalkoznak vele. Nyolc-tíz előolvasó véleményét szoktam kikérni, van köztük barát, szakmabeli, átlagos olvasó, vagy adott témában jártas szakértő. Az első visszajelzéseik az első tükrök arról, hogy amin akár éveket dolgoztam, valójában értelmes-e. Ugyanúgy várok egyszerű érzelmi visszajelzéseket – ezt untam; ez meglepett; ezt a szereplőt agyonütném –, mint elemző meglátásokat, és persze csak olyannak küldöm el, aki vattacukor nélkül tálalja a véleményét, nincs szükségem kedveskedő rajongásra. Lehet ez a visszajelzés logikai, figyelemfelhívás valamilyen hiányra, stb. Néha egészen drasztikus: volt olyan, hogy bár csak egyetlen éjszakám maradt a határidőig, teljesen új novellát írtam miattuk, mert értettem, mi a baj. Máskor hiába utálta valaki a történet befejezését, tudtam, hogy kitartok mellette; a vélemény így is hasznos, legalább tudom, mire számítsak a közönségtől, és teljes meggyőződéssel vállaljam a nemtetszés kockázatát.
Csak az előolvasók után kerül a szöveg a szerkesztőhöz. Ez a legalaposabb munka, van benne valami bensőséges; utánam a szerkesztőm ismeri legmélyebben a történetet. A köteteimen Kleinheincz Csillával dolgoztuk, aki rendszerszinten szeret mindent átlátni, és mivel ez nekem is fontos, jó párosításnak érzem. Talán ez a legkevésbé láthatatlan munka, bár sokan úgy képzelik, vesszőkről vitatkozunk, meg ragokat egyeztetünk: valójában egyesével megvizsgálunk minden fogaskereket, helyén van-e. És sajnos a szerkesztőm az is, akinek vissza kell fognia a kezem, ha épp fel akarom gyújtani a szöveget, türelmesen kicsavarja ujjaim közül a benzines kannát; a szerző fogaskerekeit is meg kell néha vizsgálnia.
A többi kiadói tevékenységből még a borítókészítés látványos, de rengeteg körülötte a félreértés. Szinte mindenki azt kérdezi tőlem, milyen borítót képzelek el a jövőbeli könyvnek, és én mindig elmondom, hogy semmilyet. A szerző nem grafikus, nem tud grafikus fejjel gondolkodni, nem tudja, mi működik vizuálisan, és mi nem. Pakolgasson szavakat, ne pixeleket. Én direkt elvárások nélkül megyek bele a tervezés folyamatába, kíváncsian arra, mit ragad meg a tervező – a könyveim borítóját Szabó Vince tervezte, és ezerszer ütősebbek, mint amiket én valaha kitaláltam volna. A grafikus általában nem olvassa a szöveget, csak összefoglalót, esetleg részletet kap, mégis a témának, hangulatnak, célcsoportnak megfelelő borítót kell terveznie, amiben a tipográfia is benne van.
Az olvasók még a korrektort szokták emlegetni, de csakis akkor, ha rossz munkát végzett. Sosem olvastam még olyan véleményt, hogy de szép a korrektúra ebben a könyvben. Az elütéseket mindenki észreveszi, de azok hiánya elvárás. Addig láthatatlan a munka, amíg makulátlan. Egy könyvön két kör korrektúra szokott lenni, egy tördelés előtt, egy pedig utána, ez már a tördelési hibákat is keresi. És ha már tördelés: ezt sem jelzik vissza sűrűn, ha egy könyvnek szép a műszaki szerkesztése. A szöveg elrendezésén túl ez minden belívben szereplő elemről szól, tartalomjegyzék, fejezetcímek, néha egész furcsákról is: egyszer egy novellámhoz fiktív fizikai képleteket találtam ki, amiket minél ijesztőbbre akartam, amitől bármilyen vizsgázóban vigyázzba állna a szar, de én csak papírra tudtam felrajzolni őket, a matematikus öcsém programozta le, hogy hitelesen nézzenek ki, és aztán a műszaki szerkesztő tett róla, hogy harmonikusan a könyv részei legyenek. Pedig csak három egysoros képlet, amit talán sokan átlapoznak, és nem mondom meg, hány napig készült.
Milyen papírra kerüljön a könyv? Keménytábla, puha, flexi? Legyen-e lakkozás, kihajtható fül, könyvjelző? Mi a mérete? Milyen vizuális elemben passzoljon, vagy épp ne passzoljon a szerző többi könyvéhez, kiadói arculatba? Rengeteg döntés, míg végül elküldik a fájlt a nyomdába – a szerző kezéből a szerkesztő másodszor is kicsavarja a benzines kannát –, de sajnos a nyomdai munka számomra is homályosabb, mint szeretném, bár nagyon vágyom rá, hogy valaki elvigyen egy gépindításra (júniusban van a szülinapom, csak szólok).
Én már legközelebb lefóliázva látom a könyveket raklapon, onnan osztják szét minden könyvesboltba (felbecsülni is nehéz, milyen sok ember munkája ez, mennyi logisztika), és legalább a nagy kiadói raktárban jártam már, láttam, hogyan zajlik egy megrendelés, milyen végtelen kupacok sorakoznak egy apokalipszist is túlélő csarnokban. És itt konkrétan tapasztaltam a láthatatlan munka lebecsülését: amikor előrendelt példányokat dedikáltam, az olvasók nekem írták meg, hogy köszi, hogy ezt bevállaltad, és mindenkinek el kellett mondanom, hogy a raktári dolgozóké az érdem, akik leválogatták a rendeléseket, papírokat tettek a példányokba, milyen névre lesz, végig segítettek, hogy csak aláírnom kelljen. Nem én dolgoztam meg érte.
A legnagyobb feladat megjelenés után a marketingeseké, és bár mindenki azt hiszi, hogy sajtópéldányokat postáznak egész nap, ez egy ezerszer sokrétűbb feladat. Kezdve ott, hogy a legtöbb könyvet el kell olvasniuk, hogy értsék, ki a célközönség, kinek ajánlják, hogyan kommunikáljanak róla, egészen odáig, hogy kapcsolatot tartsanak, szervezzenek, vagy mennyi rendezvényen állnak helyt, ott vannak a dedikálásokon, ha bármi adódna. (És drukkolnak, hogy a szerző ne késsen el a könyvbemutatóiról, állítólag.)
És persze minden döntés felett ott van a kiadóvezető, aki összefogja a csapatot, igyekszik gazdasági és esztétikai szempontok közt okosan lavírozni – a csapat alatt még több láthatatlan munkát értek, pénzügyes, titkárságvezető, ügyfélszolgálat, könyvheti standárusok, hol van még a vége.
A teljesség kedvéért pedig, ha már a megjelenés utáni időszak szóba jött, nem csak kiadói dolgozók tesznek egy-egy könyvért: újságírók, kritikusok, szerkesztők, könyvtárosok, kulturális szervezők, könyvesbolti eladók, irodalmárok, egyetemi kutatócsoportok, könyves tartalomgyártók, moly.hu tagok, könyvklubok és még sorolhatnám… akarva akaratlanul részei a könyv útjának, beszélnek róla, ajánlják, vagy csak kölcsönadják egy barátjuknak.
És végül, ez egy speciális helyzet, amikor még tovább gyűrűzik a könyv élete: ezek a naplók és több próza is kikerült a projekt keretében a Panodyssey oldalára, amiket Austin Wagner cseppet sem láthatatlanul fordított angolra, és amiért végtelenül hálás vagyok.
Azért akartam kiemelni mindezt, mert a legjobb szöveg is jóval kevesebb lenne ennyi ember munkája nélkül.
Gondolom, nem kell felhívnom a figyelmet a kulturális szféra alulfizetettségére, a lelkesedésből dolgozásra, a hétvégi rendezvényekre és túlórákra, meg a gazdasági válságra. Az elismerés a legkevesebb, ami adható.
Nagyon szeretem azokat a fotókat, amik a forgatásokon készülnek, és az egész stábot ábrázolják, a világosítóktól a sminkesen át a fodrászig mind beállnak a díszletbe. A könyveknél nem készülnek ilyenek, ahhoz túl elnyújtott a folyamat, de itt akartam hagyni legalább egy képzelt tablóképet – legyen a láthatatlan munka láthatóbb.