Nem könnyű leszoktatni egy kamaszt a mobiltelefon nyomkodásról, de vannak olyan kalandok, amelyek izgalmasabbak a netezésnél is. M. Kácsor Zoltán Az utolsó dzsinn című sorozatának nyitókötetében, Az ötezer éves átokban három kamaszról ír: a nagyszájú Levi, a kalandorlelkű Luca és a különleges fantáziával megáldott Arnold egy nem mindennapi rejtély nyomára bukkannak a különc Ali bácsi régiségboltjában.
A felfedezésből azonban veszélyes kaland lesz, amikor egy varázslatokkal teli párhuzamos világba csöppennek. Az ifjúsági regényből kiderül, hogy ki lehet az utolsó dzsinn, létezik-e örök kívánság, és mit esznek a démonok. A kötetet Zatykó Bori illusztrálta. M. Kácsor Zoltán már számos olyan mesével biztosított alapanyagot az esti meseolvasáshoz, ahol a szokásos szereplők helyett dinoszauruszok (pontosabban: Zabaszauruszok), úthengerek, buszok és különféle járművek a történetek főhősei. De készített már átiratokat klasszikus mesékről is.
M. Kácsor Zoltán: Az ötezer éves átok - Az utolsó dzsinn 1. (részlet)
ELSŐ FEJEZET
A Csodalámpás bolt
1.
A Napfény Lakópark a város egyik ősrégi külvárosában helyezkedett el. Divatos neve ellenére mégsem tartozott a modern lakónegyedek közé. Leharcolt játszóterei és ódivatú boltocskákkal tarkított, szűk utcái majdnem száz éve épültek. Az itt lakókon kívül nem sokan ismerték, azok pedig, akik mégis idetévedtek, tűnődve fürkészték a környéket.
– Ez a hely tisztára olyan, mintha átléptem volna egy időkapun – jegyezte meg egyszer egy kisfiú, aki túl sok tudományos-fantasztikus mesét nézett a tévében.
A lakópark szívét, a Mécses teret árkádos tömbházak vették körül, és vastag törzsű platánfák árnyékolták. A közepén játszótér állt, a házak aljában pedig egy apró könyvesbolt és egy kínai étterem hirdette a portékáit. De a kerület legrégebbi boltja is itt működött. Ajtaja fölött büszkén virított a felirat:
CSODALÁMPÁS BOLT
ALI BÁCSI RÉGISÉGKERESKEDÉSE
Habár a szöveg egyáltalán nem virított: ócska, fekete betűit mintha egy évszázada faragták volna ki, és amilyen ütött-kopott volt, épp annyira kevesen látogatták magát az üzletet. Ezért volt olyan meglepő, amikor a nyári szünet legelső napján, pontban reggel nyolc órakor megcsörrent a bolt antik ajtócsengettyűje.
Egy negyvenes éveiben járó, csinos kosztümbe öltözött anyuka lépett az üzletbe, maga előtt tolva kelletlenül lépdelő fiát.
– Nahát, micsoda pompás boltocska van itt a szomszédunkban, és mi még soha nem jöttünk be! Nem furcsa ez, Levi?
A kamasz fiú unottan nézett körül. Egy zsúfolt helyiségben álltak, ódivatú karosszékek, állólámpák és szekrények között. A pult mögött, a bejárattal szemközti polcokon szamovárok és mindenféle díszes dobozok porosodtak.
– Ne viccelj, anyu, az egész hely totál lepukkant – jelentette ki mutáló hangon. – Mit keresünk itt?
– Hát pont azért lepukkant, mert régiségkereskedés, érted! – felelte az asszony, majd a fiát és a kérdést is elegánsan kikerülve egy különösen feltűnő tárgyhoz sietett. – Ó, hiszen ez egy igazi szarkofág! Ugye milyen tüneményes? Ne mondd, hogy nem ér meg egy szelfit!
Akár megért egy szelfit, akár nem, Levinek nem volt ideje előhúzni az okostelefonját, mert ebben a pillanatban megszólalt mellettük egy állólámpa:
– Az kérem II. Paszebahaenniut koporsója – emelte fel a mutatóujját –, és jobban tenné, ha nem támaszkodna rá!
– Miért, megsérülhet? – kiáltott fel a nő ijedten, és akkorát ugrott, mintha kígyót látott volna.
– Nem, hanem mert műanyagból van.
Az asszony meglepetésében egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy az állólámpák nem tudnak beszélni. De szerencsére hamar helyreállt a világ rendje: abból a sarokból ugyanis, ahol az imént – meg mertek volna rá esküdni – még egy kötelességtudó lámpa álldogált, most egy apró termetű, kopott köpenyt viselő, kecskeszakállas öregúr mosolygott rájuk.
– De hiszen ez Ali bácsi! – csapta össze a kezét az asszony. – Jaj, ne haragudjon, egy pillanatra azt hittem, hogy maga egy bútor…
– Én? – nézett végig magán az öreg. – Bár végül is igaza van, elég régi bútordarab vagyok… De mondja csak, kedves Kata, mi járatban vannak ilyen korán errefelé?
Az anyuka megkönnyebbülten pislogott Ali bácsira, aztán a bejáratnál ácsorgó kamaszra mutatott.
– Ez itt az én kisfiam, Levi. Na, gyere már közelebb! Ő pedig itt Ali bácsi, akiről annyit meséltem. Tudod, ő az a nyugdíjas történelemtanár, akivel a piacon össze szoktam futni – magyarázta a fiúnak. – Egy tündéri macskája is van, itt szokta sétáltatni az utcában. Ne mondd, hogy még sosem láttad őket!
Miközben néhány tétova lépést tett feléjük, Levi jól átgondolta az anyja szavait.
– Macskát. Sétáltat. Értem… – ismételte lassan, tagolva.
Kata újra elmosolyodott.
– Na, ugye, hogy találkoztál már azzal a cicával és talán még Ali bácsival is! – nevetgélt a két mozdulatlan alak között. Majd mély levegőt vett, és egy szuszra elhadarta: – Arra gondoltam, kedves Ali bácsi, hogy a mai napra itt hagynám magánál Levit.
2.
Kata csinos arcú nő volt, és nagyon kedvesen tudott mosolyogni. Most is tündérien pislogott Ali bácsira, Ali bácsi azonban egyáltalán nem mosolygott vissza rá. De nem csak a régiségkereskedőt érte hidegzuhanyként a bejelentés.
– Hogy mi a frászkarika van? – tört ki Leviből. – Most ugye viccelsz?!
– Nem viccelek, kisfiam. Már mondtam tegnap este, hogy felhívott a főnököm, és hiába vagyok szabadságon, ma pár órára be kell szaladnom a munkahelyemre.
– De arról nem volt szó, hogy nekem addig egy kriptában kell rostokolnom!
– Dehogy kriptában! – sietett a válasszal Kata. – Igaz, hogy ez itt Tutanhamon sírja, de…
– II. Paszebahaenniut – szólt közbe a régiségboltos.
– Igen, II. Passziánsz, akarom mondani Passzent, vagyis… Hát, ezt a szót most inkább passzolnám – nevetgélt Kata. – Szóval igaz, hogy a fáraó sírja, de…
– Koporsója.
– Koporsója, hát persze hogy az – hadarta a nő –, de nem akármilyen, hanem egy ókori egyiptomi darab!
Ám Katának minden igyekezete ellenére sem sikerült vonzóbbá tennie a félhomályos boltocskát.
– Ne törd magad, anyu, Ali bá az előbb már mondta, hogy műanyagból van – jelentette ki a fia.
„Ali bá” most először pillantott Levire, és ha már ránézett, tetőtől talpig végigmérte a lezser térdnadrágot és minecraftos pólót viselő fiút.
Ám hiába volt olyan szuggesztív a tekintete, akár egy kígyóbűvölőé, Levi szemmel láthatóan egy cseppet sem jött zavarba.
Hetykén állta az átható pillantást, sőt, mintha még egy halvány mosoly is bujkált volna a szája szegletében. Úgy tűnt, Kata ebből az apró közjátékból nem vett észre semmit.
– Ööö, igen, ez a koporsó talán műanyagból van, de… – habozott, majd Ali bácsihoz fordult.
– Tényleg, miért is van műanyagból? Egy régiségkereskedésben nem eredeti tárgyaknak kellene lenniük?
– Azért van műanyagból a koporsó – válaszolt lassan a régiségkereskedő, továbbra is Levire szegezve tekintetét –, mert II. Paszebahaenniut eredeti szarkofágja ennél a doboznál egy méter huszonkét centiméterrel szélesebb volt, következésképpen nem fért volna be az ajtón.
– Ez az! – csapta össze a kezét diadalmasan Kata. – Pontosan ez kell nekünk!
A csattanás olyan hatást keltett, mint egy kisebb földrengés. Az erejétől persze nem remegtek meg a Napfény Lakópark háztömbjei, ahhoz azonban tökéletesen elég volt, hogy az egymást fürkésző, az egyik oldalról gunyoros, a másikról bosszús pillantásokat megzavarja. Levi és Ali bácsi végre elengedték a másik tekintetét, és most mindketten a csillogó szemű asszonyra bámultak.
– Micsoda történelemismeret! Tudtam én, hogy önre van szükségünk, kedves Ali bácsi! Levi ugyanis történelemből… hát, hogy is fogalmazzam meg ezt szépen… szóval, megbukott.
– Anya!
– Most mit anyázol itt nekem, igenis megbuktál, vagy nem?! – ripakodott a fiára az asszony. – És miért? Mert folyton azokat a hülye kütyüket nyomkodod! Fogadjunk, most is azért van a zsebedben a kezed, hogy bármikor elővehesd a telefonodat!
– Kütyük? – vonta fel a szemöldökét a régiségboltos.
– Igen, tudja okostelefon, okosóra, okoslaptop…
– Anya, a laptop nem is okos.
– Az lehet, fiam, de te…! Szóval téged meghülyítenek.
Kata már épp nagy levegőt vett, hogy egy szuszra elhadarja az okosgépek összes káros hatását, ám a kiselőadás ezúttal elmaradt.
– Á, ilyen kütyüm nekem is van! – derült fel Ali bácsi képe, és máris felhúzta az ingujját. A csuklójára csatolva egy mutatós okosóra bukkant elő. – Nemrégiben vettem. Csak azt nem tudom, hogyan kellene rajta beállítani a vérnyomásmérőt. Mondja, kedves Kata, nem tudna segíteni?
3.
Ali bácsit mindenki rendkívül szelíd és barátságos embernek ismerte a környéken. Most is kedvesen mosolygott Katára, az asszony azonban ahelyett, hogy viszonozta volna, hevesen felkiáltott:
– Okosóra egy régiségkereskedésben?!
Teljesen világos volt, hogy nem ő fogja a szerkezeten a megfelelő beállításokat elvégezni. De hirtelen Levinek is megváltozott a viselkedése.
– Adja csak ide azt az órát, Ali bá! – rikkantotta, Kata pedig ezen a reggelen immár másodszor lehetett egy igazi varázslat szemtanúja. Mert először ott volt az az állólámpa, ami váratlanul régiségkereskedővé változott; most pedig a fiáról derült ki, hogy teleportálni vagy legalábbis repülni tud. Más magyarázat ugyanis nem látszott arra, hogyan teremhetett egy pillanat alatt Ali bácsi mellett.
– Váó, mekkora képernyő! – ujjongott. – Na, megmutatom, hogy ez a gomb itt mit csinál…
– Mi az, hogy mit csinál? – horkant fel Ali bácsi. – Te csak ne nyúlka-piszkálj, kisfiam! Különben is, az az oppiton.
– Mi az, hogy oppiton? – nyerített fel Levi. – Ez nem kígyó, Ali bá, hanem óra! Opsönsz, így kell kiejteni. És ne hívjon kisfiamnak, ha kérhetem!
– Kérlek! – húzta fel az orrát az öreg. – Te meg ne hívj bának, ha én is kérhetem! Különben a hoppsönszt már próbáltam, és egyáltalán nem a vérnyomásmérés beállítására való.
– De csak mert maga egyáltalán nem ért hozzá…
– Mi a jóságos isten folyik itt? – szakította félbe hirtelen a lelkes eszmecserét egy éles, női hang, amire úgy megfagyott a levegő körülöttük, mintha nem is egy régiségkereskedésben, hanem egy hűtőházban beszélgetnének.
Kata kissé zihálva, döbbenettől tágra nyílt szemmel meredt a vitatkozókra.
– Már bocsánat, de én nem azért hoztam a gyermekemet egy régiségkereskedésbe, hogy itt is kütyüket nyomkodjon, hanem hogy… – dadogta, ám hirtelen elakadt. Egy másodpercre behunyta a szemét, majd esdeklőn pillantott az öregúrra. – Jaj, ne haragudjon, kedves Ali bácsi, hogy felemeltem a hangom! Sajnálom, de ez az okosóraügy olyan váratlanul ért.
– Nem tesz semmit, nyugodjon meg, kedvesem – mosolyodott el az öreg, aztán hirtelen ötlettől vezérelve rámutatott a szerkentyűjére. – Akarja esetleg, hogy megmérjük a vérnyomását?
– Nem! Illetve köszönöm, kedves Ali bácsi, inkább nem. Én azt szeretném, hogy a fiam tanuljon öntől.
Ali bácsi és Levi meghökkenve pislogtak az asszonyra.
– Tanuljooon? – nyújtotta meg a szót a régiségboltos. – Azt hittem, hogy váratlanul be kell mennie a munkahelyére, és azért hozta ide a fiút.
Kata nagyot sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Most egészen úgy festett, mint egy diáklány, akit a tanár csaláson ért.
– Tényleg be kell ugranom a munkahelyemre, de nem ezért hoztam ide Levit… Hiszen maga is látja – mutatott a fiára –, tizenhárom évesen elég nagy már ahhoz, hogy egyedül otthon maradjon.
Csak hát mindig egyedül van, és ilyenkor kizárólag kütyüzik. Mert tudja, kedves Ali bácsi, mi csak ketten élünk Levivel, mióta a férjemmel elváltunk, és hát már a tavalyi nyári szünet alatt is csak ezek a játékok érdekelték. Attól tartok, hogy az idei nyarat is ezekkel fogja tölteni, ahelyett, hogy a történelmet tanulná. És igaz, hogy a pótvizsga még messze van, de én annyira aggódom! Úgy terveztem, hogy máris előszedetem vele a tankönyveit, de tegnap jött a főnökömtől az a telefonhívás. És akkor eszembe jutott az a kellemes beszélgetés, amit egyik nap önnel folytattunk itt a ház előtt. Tudja, amikor én megkérdeztem, hogy mégis miket árul itt, maga pedig olyan izgalmasakat mesélt a kínai lámpákról…
– Egyiptomiakról.
– Hogy mondja?
– Egyiptomi lámpákról.
– Hát akkor azokról.
– De, anya, nekem nem kell töritanár! – szólt közbe Levi, de Kata máris leintette.
– Ne szólj bele, kisfiam, tudod is te, mi kell neked! – Majd ismét a régiségkereskedőhöz fordult. – Szóval így jutott eszembe, kedves Ali bácsi, hogy egy próbanapra itt hagynám magánál Levit, persze csak ha nem gond. Segíthetne a tárgyak cipelésében, vagy tudom is én. És maga közben mesélhetne neki a történelemről, hátha megkedvelné, és ki tudja, talán még tanulna is belőle. Persze tudom, hogy ez hatalmas kérés, és hát most már látom, hogy egy kicsit nevetséges is – sóhajtott kimerülten Kata. – Teljesen megértem, ha nem akarja…
– De akarom.
– Hogyan? – tátotta el a száját Levi.
– Hogyan? – kerekedtek el Kata szemei is. – Tehát megengedi, hogy Levi itt maradjon?
– Így van – mosolygott a régiségkereskedő.
Nyitókép: Máté Péter
