Amikor kamaszkoromban a barátnőim társaságában kiesett a számon, hogy én biztosan nem szülök addig, amíg feleségül nem vesz a férfi, akkor magam is meglepődtem. Mert ódivatúnak tűnt még a gondolat is. Azóta azzal magyarázom ezt, hogy nekem a gyerekvállalásnál eggyel fontosabb az az aktus, amikor valaki azt mondja a szemembe nézve, hogy én veled szeretném leélni az életemet, téged választalak társamul. És mára pedig azt is pontosan tudom, hogy bár nem akarok nem vállalni gyereket, a legnagyobb félelmem az anyasággal kapcsolatban, hogy egyedül maradok ebben, vagy egyedül hagyom a társam a felnőtt világban, mert én elveszek a gyerekében jóidőre.
Harminchoz közeledve észrevettem, hogy minden nőtől, akivel találkoztam, azt kérdeztem: „Te hány évesen szültél?” Tét nélkül érdeklődtem, mintha csak statisztikát készítenék, hiszen a tét, maga a szülés nem forgott kockán, az időzítése volt a lényeg. Ekkor éreztem meg először és a legkegyetlenebbül, hogy létezik a női idő, amit egészen máshogy számolunk, mint a férfiakét: „Egy nő élettartama körülbelül harminc év. Úgy tűnik, ez alatt a harminc éve alatt – tizennégy és negyvennégy között – kell mindent megvalósítania. Találnia kell egy férfit, gyereket szülnie, elindítani és felgyorsítani a karrierjét, elkerülni a betegségeket, és elég pénzt félretenni egy privát számlán ahhoz, hogy a férje ne tudja elverni minden megtakarításukat.”
Megrémültem, milyen mélyen ivódott belém az, hogy harminc körül már illene letenni valamit az asztalra, mert ahogy Sheila Heti írja: “Arra a nőre, akinek nincs gyereke, ugyanolyan averzióval és szemrehányással tekintenek, mint a felnőtt férfira, akinek nincs munkája. Mintha valamiért bocsánatot kellene kérnie. Mintha nem lenne joga a büszkeségre.”
Pedig magamat egy felvilágosult, nyitott nőnek képzeltem, aki ráadásul még olvas is. Sheila Heti Változások könyvét olvasva jöttem rá, mit is jelent pontosan a férfi és a női irodalom: még nem olvastam soha ehhez hasonló könyvet, ami ennyire megmutatja a női agy cívódásait egy olyan kérdés kapcsán, ami genetikusan egészen egyszerűen nem lehetne kérdés. A 37 éves nő belső monológjában háromszáz oldalon keresztül arra keresi a választ, hogy rendben van-e nem akarni gyereket, miről marad le, mit utasít el, mit kap a döntéséért cserében, mit vár el a társadalom, a pasi, a család tőle és mit vár el tőlük ő viszonzásképp.
(És valószínűleg épp ezért a szívem egyik csücske biztosan Karl Ove Knausgard Harcom című regényfolyamának Szerelem című kötetéé, ami leplezetlenül megmutatja a másik oldalt, a férfit, akiből apa válik.) Sheila Heti budapesti látogatására Hadik Brunchot szerveztünk vele, de végül a koronavírus keresztül húzta számításainkat és az utolsó pillanatban lemondta az utazást a Torontóban élő írónő, így végül Péterfy Borival és Réz Annával veséztük ki a könyvet. Bori behozta az alkotás mint teremtés témáját, Anna pedig a függetlenség és szabadság oldaláról közelítette meg a narrátor kérdésfelvetéseit, ami mind kulcsfontosságú a könyvben. Engem egyértelműen a főhős édesanyjához fűződő kapcsolata érdekelt és ott találtam meg a választ, hogy miért nem akar gyereket a nő. Ennek biztos ahhoz is van köze, hogy Orvos-Tóth Noémi Örökölt sorsa után már nem csak azok mélyednek el családfájuk történetében egy-egy elakadásuk megértésében, akik terápiára járnak:
“Amikor azon gondokodom, mi minden lehetett vagy nem lehetett volna, úgy gondolom, nem akarom, hogy a húsunk - anyám húsa, a nagyanyám húsa - egyszerűen csak osztódjon és lemásolódjon. Olyan gyereket akarok, aki nem fog meghalni - egy testet, ami beszél és beszélni fog, ami nem lehet elégtelen, és nem lehet elégetni. Nem lehet egy könyv minden példányát elégetni. Egy könyvnek nagyobb hatalma van minden gyilkosnál, minden bűnnél. Akkor hát erős teremtményt kell létrehoznom, mindünknél erősebbet. Egy olyan teremtményt, ami sok testben él, nem csak egyetlen sebezhető testben. Egy könyv ott él minden emberben, aki elolvasta. Nem lehet csak úgy eltörölni. A nagyanyám megmenekült a táborból. Megmenekült, hogy élhessen. Azt akarom, hogy a nagyanyám ott éljen mindenkiben, nem csak abban az egy testben, ami a két lábam közül bújik elő.”
Sheila tehát az utolsó pillanatban lemondta az utazást, de öröm az ürömben, hogy emailben elküldhettem a kérdéseimet, amelyekre ő videóban válaszolt. Az egyik kérdésem természetesen az anya-lánya kapcsolatot feszegette. Amikor megkaptam a videót és a nyitóképen megláttam, hogy Sheila nem egyedül ül a kanapén, és a mamája magyarul köszön, lecsaptam a gépemet és levittem a kutyáimat sétálni.
Az elmúlt időszakban sokszor meghallgattam a friss irodalmi Nobel-díjas, lengyel Olga Tokarczuk Stockholmban mondott köszönőbeszédét, mert nemcsak rengeteg igazságot sűrített bele, de arra is választ adott, miért vagyok függője az autofikcióknak (amilyen a Változások könyve is, ahol az önéletrajz és a fikció összeér): szerinte a social media és a szelfik korában az irodalom E/1-ben tud igazán hatni ránk.
Amikor a beszélgetésen harmadszor néztem meg a videót, akkor jöttem rá, hogy mi van rám ekkora hatással: még soha nem láttam anyát és lányát ennyire nagy szeretettel és tisztelettel beszélni arról, hogy miért van rendben az, ha egy nő nem szül gyereket.
Sheila Heti könyve hiánypótló, ami nem ad válaszokat, csak kérdéseket tesz fel, amit mi eddig csak egymás fülébe súgva vagy lesütött szemmel mertünk. Ez a videó pedig megmutatja, hogyan lehet mindezt egyenesen és tisztán megtenni, tiszteletben hagyva a másik döntését.
Kedvenc idézetek:
“Hogy akarok-e gyereket, vagy sem, azt magam elől is titkolom - ez a legnagyobb titok előttem.”
“Az érzés, hogy nem akarok gyereket, annak az érzése, hogy nem akarok valaki más rólam alkotott elképzelésévé válni.”
“Egy nőnek azért muszáj gyereket szülnie, mert muszáj elfoglalnia magát valamivel. Ha azokra gondolok, akik be akarják tiltani az abostuszt, úgy tűnik, ez csak egyetlen dolgot jelenthet - nem azt szeretnék, ha ez az új ember a világra jönne, hanem azt, hogy az az anya inkább a gyerekneveléssel legyen elfoglalva, mintsem bármi mással. Van abban valami fenyegető, ha egy nő nem a gyerekeivel van elfoglalva. Valamiféle elvarratlanszál-érzés társul hozzá. Vajon mihez kezd helyette? Miféle bajt kever?”
“Hol található a privát szféra tartománya? Csakis a kudarcban. Csak a kudarcainkban vagyunk tökéletesen egyedül. Csak a kudarcban teljesedhet ki az egyén szabadsága. Talán a lúzerek a modern kor avantgárdjai.”
