Azt már tudjuk, hogy A legyek menyasszonya szereplői milyen döntéseket hoztak. És önök? Milyen mértékben volnának hajlandók felrúgni a szabályokat a bűnelkövetők méltó megbüntetése érdekében?
Szerencsére írók vagyunk, nem rendőrök. Szeretünk a szereplőink morális kettősségével játszani a történeteinkben, legyenek akár rendőrnyomozók, akár bírók vagy ügyvédek, akik állítólag azon fáradoznak, hogy megvédjék a társadalmat egyes eltévelyedett személyek abúzusaitól. Persze való igaz, hogy az ember néha személyes késztetést érez rá, hogy minél súlyosabb eszközökkel büntesse meg a gonosztevőket, de hangsúlyozom, szerencsére az ítélet és a korbács nem a mi kezünkben van. Az irodalmi műveken belül sokféle viselkedés elfogadható, ami a valós életben megrökönyödést szülne.
Létezik a műfajnak és az emberi aljasságnak egy olyan határa, amit a krimiíróknak nem volna szabad átlépniük?
Igen,
az eltúlzott és felesleges erőszak.
Pár esetben mi is cenzúráztuk a szövegünket, és kihúztunk a regényből egy-két oldalt, amint rájöttünk, hogy egy bizonyos mérték fölött a leírások öncélúak, és semmit sem adnak hozzá a cselekményhez. Habár írásaink nem épp a szelíd visszafogottságukról híresek, igyekszünk mérlegelni, mivel lépnénk át a jó ízlés határait.
Hogyan jutott eszükbe A legyek menyasszonyában szereplő, már-már betegesen morbid gyilkossági módszer?
A regényírást megelőző beszélgetéseken csak úgy röpködtek az ötletek. Rengeteg más elkövetési módot elvetettünk, mire rábukkantunk erre a borzalmas kínzási eljárásra. Egyik általános alapelvünk az, hogy igyekezzünk minél nagyobb meglepetést és megbotránkozást kelteni az olvasóban. Ennek a célnak az eléréséhez a már rögtön a mű elején felbukkanó, férgek által belülről elevenen felfalt test megfelelő ötletnek tűnt a számunkra.
Önök szerint hogyan működne a valóságban a rendőrség, ha az állomány zömét csupa olyan különc csodabogár alkotná, mint Elena Blanco felügyelő?
Szerintem abból semmi jó nem sülne ki. Eleve nem hiányozhatnak az állami testületekből azok a diszkrét, értelmes funkcionáriusok, akik a végsőkig tiszteletben tartják a szabályokat, és aprólékos türelemmel végzik a munkájukat ahelyett, hogy mindenféle önkényes és őrült akcióba bocsátkoznának. Az, ami egy irodalmi műben elfogadható, nem biztos, hogy jól működik a valóságban.
Miért döntöttek úgy, hogy álnéven adják ki a könyvet?
Azért, mert hárman vagyunk társszerzők. Ha mindhármunk neve fel lenne tüntetve a borítón, az csak elriasztaná az olvasót. A célunk az volt, hogy a könyv a lehető legtöbb olvasóhoz eljusson, többhöz, mint akármelyik másik szerző műve.
A Carmen Mola álnév valójában egy írói kísérlet.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon az eltérő stílusaink megőrzéséhez vagy egy egységes mű létrejöttéhez ragaszkodunk-e jobban. Nem akartuk, hogy bármelyikünk neve szerepeljen a könyvben, ezzel igazolva annak tartalmát és a sikerét. Számunkra elég bizonyíték, hogy a regény enélkül is megállja a helyét a közönség előtt. És ez így is lett az első három közös regény esetében, de amikor 2021-ben elnyertük a spanyol irodalom egyik legrangosabb kitüntetésének számító Planeta-díjat, az anonimitásunknak máris befellegzett.
Hogyan fogadták önöket az olvasók, miután kiderült az igazság Carmen Mola személyéről? Egyesek még továbbra is azt hitték, hogy valóban létezik?
Volt pár olyan eset a dedikálások alkalmával, amikor néhány olvasó azt kérte, hogy Carmen Molaként írjuk alá a könyvet. Az olvasók többsége jól fogadta az előbújásunkat, sőt, úgy vettük észre, hogy még inkább lázba hozta őket. Persze akadtak olyanok, akik egyfajta csalódásként élték meg, mintha becsaptuk volna őket. Olyasmi dolog ez, mint amikor egy könyv olvasása után a kedvenc szereplőnk feltűnik a filmvásznon, és az őt megszemélyesítő színész láttán felmerül bennünk: „Nahát. Abszolút nem ilyennek képzeltem”. De az olvasók meghökkenése csak rövid ideig tartott, és felismerték, hogy nem az számít, kik rejtőznek a Carmen Mola álnév mögött, hanem maga a regény, amit megírtunk. A megjelenés évében nem is kaptunk mást, csak szeretetet és elismerést a könyvbemutatókon.
Spanyolországnak is megvan már a maga Elena Ferrantéja: az egymillió eurós díjazású Planeta-díjat ugyanis egy Carmen Mola nevű női krimiszerző nyerte, ez azonban szerzői álnév, és három férfit takar.
És hogyan lehet csapatmunkában megírni egy regényt? Miben tér el az egyéni próza- és forgatókönyvírástól?
Az első, amit az embernek figyelembe kell vennie, hogy nem egymagában dolgozik, hanem egy írói csapat tagjaként. Mivel jár ez? Azzal, hogy a szöveg minden apró részlete, a cselekmény szövésétől a szereplők kitalálásáig minden, ami végül a papírra kerül, egy kollektív alkotási folyamat eredménye, teljesen függetlenül az egyéni stílusunktól. Ennek sok előnye van. Amikor egyedül dolgozol, néha döccen a cselekmény, vagy épp befejezettnek gondolsz egy olyan szereplőt, akinek a jelleme nincs kellően kidolgozva. Viszont ha másokkal együtt dolgozol a szövegen, akkor sokkal könnyebb ezeket a csapdákat elkerülni, hiszen előbb-utóbb valamelyikünk úgyis felhívja a másik figyelmét a történetszövés vagy a jellemábrázolás hiányosságaira. Úgy is mondhatnánk, hogy hármunk esetében a szöveg egységére fókuszáló figyelem meghatványozódik. Cserébe nyilvánvaló, hogy egy Carmen Molához hasonló, kollektív szerzőség esetében egyikünk sem fogja ráerőltetni a többiekre a saját elképzeléseit, és igyekszik háttérbe szorítani a stílusát. Ez utóbbira megmarad az egyéni, magányos munka.
Az önök egyéni munkássága szervesen összefonódik a televíziózás és a filmgyártás világával. Már eleve annak tudatában írták meg Elena Blanco felügyelő történetét, hogy az egyszer majd filmvászonra is kerül?
Egyetlen pillanatra sem gondoltunk erre, bár – ahogy említi – abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az irodalom, a televízió és a filmgyártás világában is elég otthonosan mozgunk. Ezért van az, hogy ha felmerül bármelyikünkben egy olyan sztori, amiből jó sorozatot lehetne készíteni, akkor tudatosan erre a célra gyártjuk a tartalmat. Ám A legyek menyasszonya és minden egyéb regény esetében, amely Carmen Mola álnév alatt született, az érdeklődésünk középpontjában maga az irodalom állt. Ezzel a szándékkal kezdődik és ezzel is ér véget.
Nem szeretünk azon gondolkodni regényírás közben, hogy ebből vajon érdemes volna-e sorozatot csinálni.
Másrészt való igaz, hogy szélesebb körű a hatásunk a médiára, mint sok más mai alkotónak. Ez valamilyen módon a könyvünk lapjain is tetten érhető.
Dolgoznak jelenleg valami újdonságon?
A legyek menyasszonya utóélete és promóciója jelenleg leköt minket, de amikor van rá elég időnk, egy tizenkilencedik században játszódó krimin agyalunk. Ilyenkor Elena Blanco felügyelő történetét a polcra tesszük, és igyekszünk visszatérni a korábbi közös regényünk (La Bestia) stílusához, amellyel elnyertük a rangos Planeta-díjat. Annak a könyvnek a megírása rendkívül örömteli folyamat volt mindhármunk számára, és úgy tűnik, a végeredmény az olvasókat sem hagyta hidegen. A jelenleg körvonalazódó, új regényünk azonban nem ennek a folytatása lesz, sokkal inkább az a sajátos műfaji és stiláris keveredés fogja jellemezni, ami a frissen megjelent sikerkönyvünket is.
Tolvaj Zoltán fordítása
Az interjúért köszönet a General Press Kiadónak!
