„Színházba és világba, valamibe beleszületni, az is külön, színes sors”
A szatmárnémeti születésű Kovács András Ferenc élete és pályája több ponton összekapcsolódott a színházzal, szülei révén már egészen kisgyerek korától, erről a Literának mesélt bővebben: „(a)pám ugyanis a bölcsészet, a magyar-francia szak elvégzése után az Utunk szerkesztőségében is dolgozott, az pedig akkoriban egy emeleten volt Elekes nagyapámék lakásával, ahol édesanyámat megismerte. Anyám már a színire járt, aztán tizennyolc évesen hozzáment apámhoz, és amikor a kolozsvári színművészetin végzett, akkor a teljes, nagyon fiatal évfolyam ’53 őszén, a rendező Harag György vezényletével elment Nagybányára színházat alapítani. Apám meg rögtön velük tartott. Aztán ’56 őszén az egész társulat átment Szatmárra, egy addig üresen, szabadon álló, régi színházépületbe. Én ’59-ben születtem, a színház miatt is éppen, már Szatmárnémetiben. Én vagyok az egyedüli, igazán szatmári a családban. Színes világ volt, ruhatárban nem aludtam ugyan, de nem volt ingerszegény a színházi környezet sem. Édesanyám, Elekes Emma, közismert színésznő volt, egyfolytában játszott. Édesapám, Kovács Ferenc, irodalmi titkár és dramaturg lett, de voltaképpen bölcs színházcsináló. Később, csak Harag elmenetele után kezdett el rendezni is. Nagyon klassz, sokszínű gyerekkorom volt. Vetődött az ember ide, vetődött oda, de érdekes, sokféle volt az összkép. A szüleim a színházba nem szerettek túl gyakran bevinni, de hát sokszor elkerülhetetlen volt, közben nagyon vigyáztak, hogy oda ne szokjak.”
64 évesen elhunyt Kovács András Ferenc Kossuth-díjas, Artisjus irodalmi nagydíjas erdélyi magyar költő, esszéíró, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
A szülők próbálkozása végül is kudarcosnak mondható, hiszen Kovács elmesélte, kisfiúként mennyit játszott a színházban, „(a) jelmeztárban szerettem járkálgatni, kalandorkodni díszletek között, de rendszeresen szétszedtem a csodálatos kelléktárat is”, majd később ő maga is dolgozott a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, illetve tanított is: „(k)ezdetben Tompa Gábor felkérésére az ő osztályában a rendezőket szeminarizáltam, aztán a teatrológia-szakon is a gyakorlati dramaturgiát tanítottam. Olyasmiket, hogy hogyan dolgozol a szöveggel, szerzővel, rendezővel, színészekkel, hogy hogyan írsz kritikát, hogyan nézel színházat, hogyan figyelsz, hogyan olvasod le az előadást, a működő darabokat, magát a színházi aktust, és hogyan látod, hallod, olvasod magát az embert és a világot.”
A szerepjáték Kovács költészetében is hangsúlyos, több alteregót választott vagy talált ki magának: „A költészet egyik meghatározó lényege maga a játékosság is, a költők általában játékos lények is lehetnek, mert a megszólalási módokkal, a nyelvvel és a szavakkal játszanak. De azért nem minden szerepből lesz rögtön alteregó is. Inkább helyzeteknek, vagy kissé pessoai értelemben vett »heteronimáknak« nevezném őket. (...) Nem biztos, hogy én találom meg ezeket a figurákat, inkább a versnyelv által, sokszor véletlenszerűen ők találnak meg engem, időről időre ők akadnak rám.
A név, a nevek megsokszorozódásai és szétbontásai ők, egymásba is átjárnak egy vagy több szöveglabirintusban.”
Egyik fiktív alteregója, a dél-kaliforniai születésű Jack Cole pedig még Kovács ajtaján is megjelent: „annyi történt, hogy még ifjúkoromban dalszövegileg is kissé megirigyeltem egy bizonyos amerikai énekmondót, Bob Dylant, vagy később Leonard Cohent, meg közben más énekeseket is. És még a nyolcvanas évek elejétől sok Cseh Tamást, meg nyilván Bereményit is, hallgattunk. Mindig, mindenféle zenéket.”
És ha már alkotói szerepek és nevek, a Könyv7 rákérdezett arra is, két keresztneve közül melyik a kedvesebb neki: „Magamnak András vagyok. Édesapám paraszti családból származott, amelyben mindenki Ferenc volt, anyám ragaszkodott az Andráshoz.”
„Sosem készültem arra, hogy valamikor is »költő« leszek”
Azt több interjújában is bevallotta, hogy nem készült tudatosan költőnek, inkább a költészet talált rá. A Könyv7nek elmondta, hogy „sok minden érdekelt, többek között a természettudományok meg a földrajz, ez látszik a lírámban, mert egy csomó állatos versem van, s még mindig ez a hobbim. Néha, amikor elkeseredem, azt mondom, jobb lett volna zoológusnak lenni, állatpszichológusnak, viselkedéstanásznak. A pályaválasztás azonban a legtöbbször nem tudatos, engem is az irodalom választott magának.
Az a létforma ragadott meg, hogy naponta a nyelvvel dolgozom, verset írok vagy olvasok.”
Persze az a körülmény sem elhanyagolható, hogy sok költő járt a szüleihez, úgy mint Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Szász János.
Kovács 1969-70-től kezdett írni, ahogy a Literának elmesélte, „(n)éha azért írogattam kis versikéket is, de csak úgy, mint egy kamaszodó gyerek. Egyszer éppen Illyés Kinga, a színésznő, a Török-Illyés Orsolya édesanyja, volt nálunk Vári Attilával – a szüleim után legelőször nekik mutattam meg titkolt kezdeményeimet. Volt egy nagy, zöld csíkos füzetem: rajzok, Shakespeare-idézetek, prózai művecskék, víg jelenetek is, és nagyon rossz versikék voltak benne halomban, csupa édesedő érzés, satnya szabadvers, vagyis hát szabadon szétomló önvallomások, szerelmi ömlengések.” Vári Attila aztán mondogatta is, hogy ő fedezte fel Kovácsot.
Ha az irodalmi hatásokat keressük, Kovács a korai kedvencei közt felsorolta Tóth Árpádot, Baudelaire-t, de szerepel még a listáján Keats, Byron, Shelley, Verlaine és Rimbaud, a magyarok közül Janus Pannonius, a nyugatosok és főleg József Attila. A tágabb világirodalomból Homérosz, Horatius, Dante, a vágánsok, a Carmina Burana, Shakespeare, Villon, Browning és T.S. Eliot. A kortársak közül meghatározó volt számára a francia líra és az avantgárd is. „Első próbálkozásaim a kötött-rímes formákkal párhuzamosan a dadaista-szürrealista szövegek voltak” – mesélte a Literának.
„Zöld tintával írtam a szürrealista verseket is. Francia szokás, ha a fiatal Kosztolányit nem is számítjuk.”
Az interjúból az is kiderült, hogy az irodalmon túl nagy múzsája volt még Federico Fellini is.
Első műve, ami kvázi valódi nyilvánosságot kapott, A rózsaszínű csődör című szabadvers volt, ezt lila tintával írta, és provokatív gesztusként kitette az iskolai faliújságra. A tanárok sem az akciót, sem a verset nem értékelték, ám később mégis versíró diákként könyvelték el, az igazgató pedig megkérte, hogy írjon egy hazafias, pártszimpatizáns szöveget: „Ott ültem a hátsó padban, besütött a tavaszi nap, nézelődtem ki az ablakon, másfél óra múltán bejött az igazgató és a helyettese, a tudományos szocializmus szakos párttitkárnő, akkor közöltem velük, hogy én ilyen verset nem tudok. Szerelmes verset tudok, bármiről tudok, de én hazáról, pártról nem tudok verset írni. Mert azok nekem túl nagy és komoly témák.”
Az első, igazán komoly publikációt aztán az Ötödik évszak című, 1980-as kortárs fiatal költőktől válogató antológia jelentette Markó Béla és Gálfalvi György szerkesztésében – Kovácstól a Szigetlakók szerepelt benne.
Későbbi alkotói fejlődéséről a Literának azt mondta: „(a)z avantgárd előjátékok után számomra nem is annyira döntés, hanem önkéntelen és természetes választás volt, hogy a hagyományos költészeti beszédmódok többrétegűségével valami kötöttebbet próbáltam, szerettem volna csinálni, lehetőleg valami mást, mint ami akkoriban a legfiatalabb korosztálynak a romániai magyar lírában is menőnek számított.
Talán meguntam a kissé felhígított posztneoavantgárd eléggé helyi érdekű, kezdők számára szinte kötelező divatjait is.”
„A kötődéseim az egész romániai magyarságra kiterjednek”
„Életem első harminc éve diktatúrában telt el, mind cenzúrában, mind letiltásban részesültem, a diktatúrák működésének megfelelően. Nem kérdés, hogy akkoriban mindez mindenkinél valamelyest alakította is a korszak költészetét. Alakította nálam is mindazt, amit úgyis megírtam volna. Abban az időszakban, amikor mindkét kötetemet és külön a verseimet is fel-feljelentgették, a publikálási lehetőségeimet korlátozták, hát akkoriban én is inkább főleg gyerekverseket közölhettem” – mondta a kultúra.hu interjújában. A Literának beszélt arról is, hogy a román titkosszolgálat a romániai magyarokat gyakorlatilag automatikusan nacionalistának és irredentának is tartotta. „Érthető, ha románul is mondom: Profesorul irredentist naționalist maghiar din Cristur. Ez volt az állandó »epitheton ornans«-om. Ez volnék én. Az irredenta, nacionalista magyar, az a székelykeresztúri tanár. Pár helyen a megyei vagy a bukaresti felsőbb szervek szíves figyelmébe is vagyok ajánlva, hogy ezt vagy azt meg kell akadályozni velem kapcsolatban,
vagyis én vagyok az, akit nem szabad sehová sem odaengedni, nem szabad felvenni semmilyen szerkesztőségbe, de bármilyen helyre, bárhova sem.”
Többen próbáltak neki segíteni; Sütő András a marosvásárhelyi Új Élethez vitte volna, többen az ottani Színművészetire próbálták felvetetni tanítani. Végül az Igaz Szó című folyóiratból Markóékkal megcsinálták a Látót, aminek előbb a versrovatát szerkesztette, majd 2008 és 2019 között a főszerkesztője is volt.
A Könyv7 interjújában felmerült a Magyarországra költözés lehetősége is, amire Kovács azt válaszolta: „Nem jutott eszembe, s talán azért sem, mert lehet, hogy máshova vágytam volna, Párizsba, Provence-ba vagy Toscanába. Vásárhelyről egy szép vidéki városba el lehet menni, de Budapest szívós dzsungelébe soha nem kívánkoztam. Különben is érzelmes ember vagyok, a kötődéseim az egész romániai magyarságra kiterjednek Szatmártól Udvarhelyszékig vagy Háromszékig. Ha hosszan vagyok valahol, honvágyam támad, hiányozni kezd egy íz, egy hang, egy szó, egy utcasarok.”
„A zene a költészetnél több rétegű hangzás”
„A vers, akár a legegyszerűbbnek tűnő is, valami alapvetően elvarázsolt, elemelt látás, hallás, érzékelés és képzelet – mindenkinek külön poétika. A vers többrétegű titok, mindig és mindenkinek más és más. Koronként más az olvasóknak is. Mozgása, változása és kiterjedése is van. Mint egy spirál, széles sávokban tágul, növekszik, elkering, fut fölfelé. A »költői« nyelv maga is stilizáció, ritmikailag és hangzásilag is az. Ha kissé megemeled, attól lesz más, attól lesz egyedi, váratlan, meghökkentő és érdekes talán. Mert metaforákkal, oximoronokkal, tömören és titokzatosan hat.
Valami titok, emlékezetes, feledhetetlen, erős hatás, hihetetlen vagy hirtelen, váratlan pillanat ragad meg olykor, annyi marad meg a versből, csap ki a verssorokból”
– mondta Kovács a Literának, a Könyv7nek pedig a gyerekeknek szóló versekről árulta el: „Csak egy picikét kell másként írni nekik, mint a felnőttben lakozó gyereknek. Kérdezték már többször, hogy miért vannak a verseimben a gyerekek számára nehéz szavak, vagy olyanok, amelyeket ők nem használnak. Ilyenkor mosolygok a bajszom alatt: mert az a szándékom, hogy a felnőtt is szórakozzon, a szülő, aki a kisebbeknek felolvassa a verset, ő úgyis elmagyarázza, amit a kicsi még nem ért.”
A Népszavának adott interjújából derült ki, hogy számmániás, és hogy szerinte a költészetnek (és a jó prózának) köze van a matematikához és a zenéhez is. Kovács versei kapcsán mindig felmerül a zeneiség, aminek apropóján arról beszélt, hogy ő ugyan nem tud hangszeren játszani, de a zene nyugtatja meg. Ahogy a kultura.hu-nak megfogalmazta: „A zene mindig életmentő, élvezet és menedék, mélység, mely fölemel. Gyerekkorom óta jelen van a mindennapjaimban. Szüleim rendszeresen elvittek a szatmári filharmónia koncertjeire. Valamennyi zenei hallásom is így, többé-kevésbé, de kialakult, ha hozzáértő tán nem is lehettem. Sokféle zenét hallgatok, lehetőleg naponta. Akár írás, szóval, hát munka közben is. Mindegyik más típusú zene, másért lett fontos nekem a régi, középkori és reneszánsz és a rengeteg barokk, posztbarokk, aztán Bartókig el, s még rajta is túl, de ha a klasszikus zenéről beszélek, Mozartot kell említenem. (...) A zene a költészetnél több rétegű hangzás. Mozart zenéje felnőtt, mélyült magasság.
Talán az éteri, könnyed, el-elcsukló örömben rejlő, színjátszó szomorúság, a hangok harmóniájába beleérzett diszharmónia, a keserű derű és a megbocsátás muzsikája hat ilyen empatikusan.”
