Könyvmoly körökben alapszabály, hogy a könyvekre vigyázunk. Ahogy azt korábban megírtuk, a félelem, hogy rossz kezekbe kerülnek az első számú ok, amiért olyan sokan utálják kölcsönadni a könyveiket. Mert mi van, ha meggyűrődik? Mi van, ha pecsétes lesz?
Így hát valósággal eretnekségnek fog számítani, amit mondani készülök, de ez az igazság: én szeretem a megrongált könyveket.
Közel a történethez
Gyerekkoromban rajongtam a Fairy Oak sorozatért. De talán a rajongás nem is mond eleget; kifejezőbb lenne azt mondani, hogy néhány évig ekörül forgott az egész életem.
Igyekezetemben, hogy minél jobban megismerjem a varázslatos falu lakóit,
egész jelrendszert dolgoztam ki a könyvek feldolgozására.
Szaggatott vonallal húztam alá a leíró részeket – Hol található az iskola? Ki milyen ruhát visel? –, bekarikáztam a kedvenc szereplőim fontosabb személyiségjegyeit, és csillaggal láttam el a különösen szívhez szóló pillanatokat.
A megszállottságnak ez a foka talán már nem jellemzi olvasási szokásaimat. Ugyanakkor továbbra sem hiszem, hogy egyedül a hófehér lap számít elfogadhatónak. A vágy, hogy közel kerüljek a könyveim tartalmához, ma is itt él bennem: az utóbbi hónapokban elolvasott Ébresztőkönyv és Ezra Klein polarizációról szóló kötete gyűrötten és tintafoltosan hevernek a polcomon.
Párbeszéd egy ismeretlennel
Erre persze lehet azt válaszolni, hogy a saját könyveimmel azt teszek, amit akarok – mások aláhúzásait és szamárfüleit nézni egészen más. De ezzel sem értek egyet.
Mikor először jártam Dublinban, megtaláltam a Távol a világ zajától egy használt példányát.
A korábbi tulajdonos (vagy többen voltak?) tollal, ceruzával és neonsárga jelölőfilccel esett a lapoknak,
és ez alapjaiban meghatározta számomra az olvasás élményét. Eltöprenghettem, miért húzott alá egyes részeket – Fontosnak tartotta őket? Megtetszett neki Hardy szóhasználata? Netán egy elemzéshez készítette elő a könyvet? –, és mikor egy aláhúzott mondat engem is mellbe vágott, boldoggá tett a tudat, hogy valamikor valaki hasonlóképpen érzett.
Megérintett könyvek
Szeretem a gyűrött, foltos könyveket, mert abban hiszek, hogy a könyveket használni kell. Az igazán fontos olvasmányaimat addig hurcolom magammal, amíg borítójuk vissza nem hajlik, és a gerincüket mély barázdák nem szántják.
Számomra a margóra írt megjegyzés és a könyvélen sötétlő teafolt azt jelzi, hogy a könyvnek története van; hogy emberek (én és mások) kapcsolatba léptek vele, megérintették, és a könyv megérintette őket –
az ilyesmin pedig nehéz sértetlenül átesni.
Azért szeretem a megrongált könyveket, amiért szeretem a törött fülű csészéket is: szépséghibásak, mert használtak, egyediek, mert történetük van.
Nyitókép: Berna Tosun / Pexels
