„Nincs értelme bármi olyan dologgal foglalkozni, ami nem feltűnően szép” – jelentette ki a teológiával az építészet, az építészettel pedig a festészet kedvéért felhagyó William Morris, akinek ágbogas életművére az idős korában alapított Kelmscott Press tette fel a koronát. A Temze felső folyásánál található, Morris tulajdonában álló majorságról elnevezett nyomdát máig a 19. századi brit könyvtervezés mértékadó vállalkozásaként emlegeti a szakirodalom.
1891 és 1898 között összesen ötvenhárom gondosan szerkesztett, gazdagon illusztrált, díszes kötet jelent meg a Kelmscott logója alatt
‒ köztük Shakespeare, Malory, Keats, Shelley, William Caxton (az első angol nyomdász és könyvkiadó), Dante Gabriel Rossetti, Charles Swinburne, valamint Morris saját műveit. Ahhoz azonban, hogy jobban értsük, miért fordultak vissza a nyomdatechnika hajnalának megoldásaihoz, röviden ki kell térnünk arra is, hogy ki volt az a William Morris, és a könyvkiadás mellett mennyi más területen tevékenykedett.
Polihisztor és felbujtó
„Álmok álmodója, ki más korban született, mint kellett volna, / miért küzdjek azért, hogy helyrehozzam mindazt, ami rossz?” – teszi fel A földi paradicsom című költeményében az egész életét átszövő kérdést a 19. század második felének ünnepelt költője, tervező- és iparművésze, környezet- és műemlékvédője, gyárosa és munkásmozgalmi aktivistája, William Morris. A korszak, amelyben élt, tényleg távol állt az eszményeitől. És ha helyrehozni nem is tudta azt, amit az ipari forradalom a megítélése szerint tönkretett, egy alternatívát mégiscsak felmutatott a tömeggyártással szemben a hagyományos kézműipari megoldások elsőségét hirdető Arts and Crafts mozgalom programadójaként. Ezzel összefüggésben pedig a korszak brit alkotóit az akadémizmus béklyóitól megszabadítani igyekvő preraffaelitáknak is tevékeny tagja volt. A művészcsoport sokrétű, összművészeti tevékenységéről az alábbi cikkben írtunk részletesen:
A preraffaeliták művészete nem ért véget a festészettel, hiszen szenvedélyes és intenzív kapcsolatuk volt az irodalommal: inspirálta őket és írták is. Sőt, még a világ legszebb könyveihez is hozzátettek párat.
Tovább olvasokKeresztes Balázs egy, a Kalligram hasábjain megjelent írásában a viktoriánus kor hivatalos polihisztorának és felbujtójának nevezi Morrist. Ha élénk színekben pompázó festett bútoraira, napfény által átjárt ólomüvegablakaira, vagy természeti motívumokat mantrázó tapétáira gondolunk, azt hihetjük, csendes, meditatív alkat volt, de a „felbujtó” kifejezés is találóan jellemzi őt, hiszen a heves vitáktól sem riadt vissza soha. Egyszer például amiatt kellett bíróság elé állnia, mert egy demonstráció alkalmával azzal fejezte ki az erőszakszervezetek képviselőivel kapcsolatos ellenérzéseit, hogy lepofozta egy őt igazoltató rendőrről a sisakot. A News from Nowhere című, utópisztikus regényében pedig olyasféle elképzeléseinek is hangot ad,
miszerint a Lordok Házát észszerű volna trágya tárolására használni politikai vélemények megvitatása helyett.
Morris igazi álmodozó volt, de legtöbbször nem elégedett meg az elképzelései kigondolásával, és talán az ötletelésnél is jobban szerette megvalósítani, kivitelezni azokat. Bosszankodott a tömegesen gyártott használati tárgyak silány minősége miatt, a barátaival alapított üzemében szebb, használhatóbb és hosszabb életű bútorok, textíliák és faliszőnyegek előállítására törekedett. Ám, amint a világjobbítás paradigmáját dédelgető elszánt filantrópok némelyike, úgy ő sem volt egyszerű természetű, úgyhogy egy idő után elfordultak tőle a harcostársai, és magára maradt.
William Morris által tervezett textil. Forrás: Bridgeman Images
Könyvhalmok és templomtornyok
Már legalábbis, ami a vállalkozását illeti, mert azzal például nem volt egyedül, hogy idegenül érezte magát a viktoriánus kor indusztriális díszletei között. Gondolkodására és gyakorlati tevékenységére is nagy hatást gyakoroltak a magát az ipari tevékenységtől feldúlt tájban ugyancsak otthontalannak érző John Ruskin írásai. A gótika természete című szövegében – amely természetesen a Kelmscott Press első kiadványai között szerepel – a középkori gótikus művészet példájára hivatkozva Ruskin azt hirdeti, hogy az ember a munkájában találhatja meg boldogságát. Az Artúr-mondakör jeleneteivel díszített dolgozószobájában Morris messze került a pöfékelő gyárkéményektől, és könyvei között boldog lehetett. Imádta ugyanis a könyveket.
Amint Péteri Évának a Magyar Grafika 2018/2. számában olvasható szövegéből kiderül, Morris könyvtárának számos középkori kézirat – köztük egy, a 13. század elejéről származó zsoltáros- és egy 14. századi misekönyv – is része volt, de megtalálhatók voltak a polcain Horatius ódáinak vagy az Aeneisnek kalligráfiákkal dekorált példányai is.
„Ha megkérdeznének arról, hogy mi a Művészet legfontosabb alkotása, és az a dolog, amelyre leginkább vágyhat az ember, azt mondanám: egy szép Ház. Ha pedig további kérdésként meg kellene neveznem a fontossági sorrendben következő alkotást, és azt, amelyre ezt követően vágyhat az ember, azt mondanám: egy szép Könyv” – fejti ki William Morris egy szövege. És amint arra Keresztes Balázs a fentebb már idézett írásában rámutat, a könyvnyomtatás feltalálása előtti idők kötetbe szerkesztett, írott dokumentumai a Ruskin és Morris által jellemzett gótikus katedrálisokra emlékeztetnek. Az égbe törő, nem ritkán száz évnél is hosszabb idő alatt elkészülő szakrális építményekhez hasonlóan ugyanis, amelyeket több nemzedék együttes munkája hozott létre,
„ezek az írásra használt felületek is folyamatos körforgásban voltak, amely újabb és újabb átalakításoknak vetette alá őket”.
Morris egy helyütt megjegyzi azt is, hogy ha a kéziratokon kívül a kora középkorból semmi más nem maradt volna ránk, pusztán e szertartásoskönyvek vagy kódexek díszített oldalai alapján is a művészet nagy korszakának tarthatnánk a reneszánsz gondolkodásban a „sötét” jelzővel illetett évszázadokat.
Hollófekete betűk és hófehér lapok
Így máris jobban érthető, hogy amikor maga is könyvtervezésbe és -kiadásba fogott, Morris a középkori technológiát szerette volna másolni – mindenben, amennyiben ez lehetséges volt a 19. század legvégének viszonyai között.
Kizárólag lenvászonból készült, kézi gyártású papírt alkalmazott, amit egy 15. századi bolognai papír mintájára, szigorú minőségi előírásoknak megfelelően gyártatott.
Tintát a hannoveri Jaeneckétől vásárolt, mivel Angliában nem talált az igényeinek megfelelőt.
Úgy tartotta, a lapnak hófehérnek, a betűnek pedig hollófeketének kell lennie, hiszen így lesz a kötet a leginkább olvasható. Kizárólag disznóbőrből készült kötést alkalmazott, pár extrán bibliofil kötetet pedig borjúbőr pergamenbe kötött. Rejtély, hogy miként tudta összeegyeztetni a gyártási költségeket, illetve a Kelmscott-könyvek árát a szegénység felszámolására irányuló törekvéseivel, illetve társadalomra vonatkozó, már-már kommunisztikus elképzeléseivel, de alighanem erre is voltak válaszai.
Az biztos, hogy a kézműves, kooperatív munka híve volt. Maga tervezte a betűtípust, az ornamentikát, az illusztrációkat pedig az az Edward Burne-Jones készítette a kiadványaihoz, aki az oxfordi éveik óta a barátja volt.
Az Arts and Crafts mesterdarab
Burne-Jones keze munkája a Kelmscott Chaucher mind a 87 illusztrációja is. Négy éven át, vasárnap délutánonként csinosítgatta a ceruzarajzait, amelyeknek Robert Catterson-Smith húzta át tintával a kontúrjait, és William Harcourt Hooper véste ki belőlük a fametszetekhez szükséges nyomódúcokat. A középkori kéziratokat idézik a kötet gótikus betűi, a margók és az iniciálék is.
A Kelmscott Chaucher díszes oldalpárja. Forrás: British Library
Morris minden apró részletre figyelt, így munkatársaival az Arts and Crafts 425 példányban piacra dobott mesterdarabját alkotta meg. Csoda-e, hogy William Butler Yeats szerint a Kelmscott Chaucher „a leggyönyörűbb mindahány nyomtatott könyv közül”?
A kötet elején a Canterbury mesék olvasható. Az a mű, amely maga is egy épület ‒ a canterburyi katedrális ‒ előtt hajt fejet. És most már talán az is jobban érhető, hogy mennyire jól eshetett a szóban forgó székesegyház restaurálási munkálatai ellen röpiratban tiltakozó William Morrisnak az illusztrációkat készítő barátja megjegyzése, mely szerint egy „zsebkatedrálissal ér fel ez a kötet”.
Digitális zsebkatedrális
Morris éppen megélte a Kelmscott Chaucher megjelenését, ami bizonyos szempontból életműve koronaékszerének tekinthető, és szűk két éven belül meghalt Edward Burne-Jones is. Közös művük azonban most már – addig legalábbis, amíg a posztmodern ludditák szét nem verik a gigantikus szerverparkokat ‒ digitálisan fennmarad. Ez pedig annak a Michael John Goodmannek köszönhető, aki korábban a Charles Dickens-kötetek illusztrációinak, valamint a viktoriánus korszak legjelentősebb illusztrált Shakespeare-kiadásainak hozott létre online galériát. Goodman nem eredeti Kelmscott Chaucherből dolgozott, hanem egy, az ötvenes években készült, fakszimile kiadványt digitalizált be. Honlapján végiglapozhatjuk a különleges oldalpárokat, a szecesszió és a gótika bűvöletében készült növényornamentikás margókat, és lapszegélyeket, illetve külön-külön elérhető, sőt le is tölthető a Kelmscott Chaucer mindahány illusztrációja, valamint a kötet iniciáléi.
Edward Burne-Jones a Kelmscott Chaucherhez készített illusztrációja. Forrás: British Library
A legfiatalabb olvasóknak pedig a honlap üzemeltetője egy színezővel kedveskedett. Különös, hogy a teljes szöveget Goodman nem tette elérhetővé, mégsem lehet hiányérzetünk. Mégpedig amiatt, hogy William Morris és munkatársainak műve Chaucher történetei nélkül is lenyűgöző. Ha pedig arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan fest egyben egy eredeti Kelmscott Chaucer, érdemes megnézni az alábbi videót, amelyen a könyvritkaságokat forgalmazó londoni kereskedő, Adam Douglas lapozza fel az Arts and Crafts mesterdarabjának egyikét.
Forrás: Open Culture, The Helmscott Chaucher Online, British Library, Kalligram
