Rendhagyó módon Jordán Adél énekével indult Karafiáth Orsolya új könyvének (Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent - Avagy így tanultuk a szerelmet) péntek esti bemutatója. A színésznő és a szerző ugyanabban a ruhában jelentek meg, amely a könyv címlapján is szerepel, noha más színben. Karafiáth Orsolya elsőként kijelentette, hogy "ez egy könyv a szerelemről.", majd rögtön a Bazd meg Csinszkát! című írás felolvasását hallgathattuk meg. "Ady, a legnagyobb fogás", hangzott el a könyvből a mondat, amiből kiderül, hogy a szerző időben egy másik világba helyezte át a szereplőit, oda, ahol egy, a maihoz hasonló beszélgetés zajlana.
A szerzőt kérdező Valuska László a címmel kezdte a beszélgetést, rávilágítva, hogy az előző Karafiáth-könyv címe (Amikor a mama lelegelte a papa haját) hasonló, és vajon ez egy sorozat-e, amelyben Karafiáth feldolgozza az életét. A szerző szerint a gyerekkorban szerzett traumákról szóló előző könyv erre volt hivatott, azonban a jelenlegi inkább azokról a traumákról szól, amelyeket párkapcsolatban szerzünk, és arról, hogy általuk hogyan tanuljuk meg önmagunkat. “Tényleg a másik által tudunk létezni”, jelentette ki az író, ezért fontos, hogy a másikhoz fűződő kapcsolati drámákból tanuljunk. A címadó történetről elmondta, hogy barátnője abban a lakásban él, ahol korábban Szécsi Pál lakott és azt állítja, hogy a férfi néha csapcsöpögéssel üzen neki, és így sokat tanultak tőle.
Valuska László ekkor annak az érzésének adott hangot, miszerint Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvében is valami hasonló történik, azaz az elmúlt kapcsolatok, újraírt szerelmek alapján újra tudjuk definiálni magunkat. Ezzel Karafiáth Orsolyai egyetértett, valamint hozzátette, fontos neki Hornby és ő is ezeken a szerelmeken keresztül gondol újra minden kapcsolatot. A történetekben a kapcsolatok villanásszerűen tűnnek fel és el, ugyanakkor beágyazódnak az emberek életébe és sokat változtatnak az elbeszélőn. Karafiáth hisz abban, hogy “nem fejlődünk magunktól és ezért kell állandóan a másik felé fordulni, hogy a nonverbális kommunikációból megértsük, hogyan viszonyulunk egymáshoz. A folyamatos tükröződés nagy jelentőséggel bír.”
Az egyik elbeszélő öregedéséről szólva a szerző elmondta, hogy mindez visszatérő témája, és az is, hogy egy 40 feletti alkotó mellett hogyan mennek el a lehetőségek, és ezt hogyan tudja feldolgozni. Többszöri célzásként elhangzott, hogy a könyv szereplői vajon mennyire azonosak a szerzővel, amire ő minden esetben finoman hárított, nyitva hagyva a kérdést, így az íróvá válni vágyó bölcsészhallgatóról sem tudhatjuk, hogy vajon a szerző önmagáról írt-e. És hogy hogyan tudta az arányt megtalálni, hogy kellően szórakoztatóak, érzelmesek, ironikusak és cinikusak is legyenek az írások? Karafiáth szerint ez volt a legnehezebb. “Két pólusnak kellett ugyanis lennie. Ha nem párosítottam megfelelően, akkor túl könnyed, szinte hahota-szintű lett volna.” Ugyanakkor neki is furcsa volt ezekkel a történetekkel dolgoznia, mert nem jó érzés megélni bizonyos helyzeteket.
Kiderült még, hogy Karafiáth Orsolya a borítótól kezdve a benne lévő képeken át mint egészet képzelte el a művet, önmagát látta benne, ahogy ezt a címlap is tükrözi, hiszen íróként sem tudja magát függetleníteni a képzőművészettől.
