Az új regénye hősei, ahogy a cím is mutatja, egy próféta és egy hülyének titulált ember – a világ néhanapján mintha aligha tenne köztük különbséget. De önt személy szerint mi izgatta ezekben a figurákban?
Mindig is a szereplőimben meglévő konfliktusokat akartam megtalálni. Ez lehet egy lelkész, aki nem hisz Istenben, egy százéves ember, aki lényegében meghódítja a világot, egy úgynevezett gyilkos, akiről kiderül, hogy valójában nagyon is kedves, vagy egy analfabéta, aki nagyon tehetséges számoló. Mindig is úgy gondoltam, hogy
mindenkinek van egy elmondani való története,
nem számít ki ő valójában, csak figyelni kell rá. Emellett azt gondolom, mindenki tehetséges valamiben. Az írás szabadságával élve persze csavarhatok a dolgokon egy kicsit, de eléggé tetszett az ötlet, hogy megalkossak egy olyan szereplőt, akit egész gyerek- és fiatalkorában elnyomtak. A próféta kicsit más tészta, ám nincs szemléletesebb annál, minthogy, miközben a világ hanyatlóban, én megtaláltam ebben is a humort. De hogy egészen őszinte legyek, kitaláltam valamit, leírtam, és most egy kicsit ideges vagyok miatta.
Mármint amiatt, hogy esetleg megvalósul?
Igen…
A főszereplője, Johan sok szempontból a végletek embere: zseniális szakács, nagyon kedves ember, de közben meg nem igazán ismeri ki magát az élet mindennapi dolgaiban. Szereti a különös figurákat? Johannak volt esetleg valós mintája, vagy szereti inkább sok helyről összegyúrni a szereplőit?
Mindannyian össze vannak gyúrva. Mindig gyűjtögetek – helyzeteket. Emlékszem, sok-sok éve ücsörögtem a vasútállomáson a vonatra várva, amikor egyszer csak jött egy férfi egy hatalmas bőrönddel. Az egyik vécé zárva volt, és csak a kisebbikbe tudott bemenni. Annak idején ehhez még be kellett dobni egy koronát. A férfi kinyitotta az ajtót, benézett, majd lenézett a bőröndjére, és a távolból láttam rajta, hogy akkor jött rá, hogy vagy bemegy és kint hagyja a bőröndöt, vagy a bőrönd megy be, ő viszont kint marad. Már nem emlékszem, mi lett a dolog vége, de ennek a szituációnak az emléke bennem maradt, és sok-sok évvel később egy jelenet lett belőle az első regényemben, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűntben. Allan Karlsson így szerezte a millióit, amit aztán magával cipelt. Szóval szituációkat gyűjtök, az agyamban raktározom őket, és a szereplőimmel is valami hasonló történik, de olyan még soha nem fordult elő, hogy valamelyik karakteremmel egy az egyben lemásoltam volna egy valós személyt.
Kicsit innen szedek, kicsit meg amonnan.
Az új könyve szereplői valójában szélhámosok, trükköznek, néha csalnak is. Alapvetően azt gondolom, hogy filmen vagy könyvben nagyon népszerűek ezek a figurák, elég csak Jack Sparrow-ra gondolni, vagy mondjuk az Ocean-filmekre. Mit gondol, miért szimpatizálunk ezekkel az imposztorokkal?
Nem is tudom, ez egy mély filozófiai kérdésnek tűnik. Mindig azt mondogattam magamnak: hékás, nagyon úgy tűnik, hogy az egész világ kedveli Allan Karlssont, de vajon nem látják, hogy megöl másokat, kiadja a nukleáris bomba előállításának titkait, és elront mindent? Ennél jobban még nem is gondoltam ebbe bele, de az irodalomban az a nagyszerű, hogy az embernek nem magának kell bizonyos dolgokat végrehajtania, hanem csak olvas róluk, ő maga pedig tovább léphet. Szerintem egy részünk, legalábbis az én egyik részem szeretne Jack Sparrow lenni. Még ha csak egy fél napra is…
Ezzel együtt a szereplői, még ha valóban furák és excentrikusak is, lelkük mélyén hétköznapi emberek hétköznapi vágyakkal. És persze időről időre felbukkan egy-egy híresség is mellettük, de jól érzem, mintha önt sokkal jobban érdekelnék ezek az átlagemberek, mint a celebritások?
Teljes mértékben.
Én már gyerekként sem gyűjtöttem soha rajongói kártyákat, amik filmsztárokat, rocksztárokat, sportolókat ábrázoltak. Engem ez soha nem érdekelt, ahogy az sem, hogy aláírásokat gyűjtsek. Nem mintha nem tisztelném őket azért, amit elértek, de engem soha nem érdekelt csak azért valaki, mert ő az elnök vagy a királynő. Az embereket azért kell tisztelni, amik, nem pedig a címeik vagy a vagyonuk miatt. És szerintem ezt belevittem az írásaimba is. Csak mellékesen említem, hogy néhány hónapja készítettek velem egy interjút az egyik vezető svéd lapba, és megkaptam azt a kérdést, hogy van-e olyan idol, akivel együtt vacsoráznék. Én azt válaszoltam, hogy nekem nincs idolom, elmagyaráztam, hogy miért nem, ahogy az előbb önnek is, de mivel tudtam, hogy valamilyen választ várnak tőlem, végül azt mondtam, hogy jó lenne egyszer leülni Barack Obamával és elbeszélgetni vele a västerbotteni sajtról (az új könyv egyik szereplője pont ezt teszi – a szerk.). Ez a válasz túl hosszúnak bizonyulhatott, így aztán levágták az első részét, és ha most rákeres az interneten, akkor azt fogja találni, hogy Barack Obama az én példaképem, ami eléggé bosszant. Nehogy ugyanezt csinálja!
Ígérem, nem fogom! Viszont ha már hírességekről beszélünk, muszáj egy nevet kiemelnem azok közül, akik megjelennek a könyvben, ő pedig a nemrég elhunyt Mihail Gorbacsov. Ő szintén erősen vitatott személyiség volt, hiszen miközben Nyugaton dicsérték, a saját országában sokan megvetették. Érdekelne, hogy önben milyen kép él róla?
Amikor meghalt, a svéd híradások főleg beszámoló jellegűek voltak és arról szóltak, hogy miket ért el és miket nem. Volt egy közeli barátja, aki mindennek tetejébe arról számolt be, hogy élete utolsó hónapjaiban Gorbacsov erősen ellenezte az ukrajnai háborút. Ha engem kérdez, szerintem tisztességes ember volt, aki hitt abban, hogy sikeresen meg tud változtatni egy rendszert. Elméletben jó úton járt, hiszen ez olyan óriási változás volt, amit talán lépésről lépésre kellett volna végrehajtani. Szerintem Kína amúgy alaposan megtanulta a leckét: ha csak egy kicsit is kinyitod a demokrácia előtt a kaput, akkor az emberek hajlamosak teljes erőből magukhoz ragadni azt. Gorbacsovot két irányból is bírálták: egyrészt, hogy túl messzire ment, míg mások szerint túl lassan haladt és nem ment végig az úton. De mind tudjuk, hogyan végződött a dolog.
Fotó: Caroline Andersson Renaud
Az elmúlt években tényleg a feje tetejére állt a világunk: itt a koronavírus, a gazdasági válság, a szomszédunkban zajló háború, ami az egész világra kihat, és persze ott a klímaválság is. Az egyik szereplője, Petra, a próféta kiszámolta, hogy pontosan melyik napon fog összeomlani az atmoszféra. Érdekelne, hogy mennyire aggasztják a különféle világvége-szcenáriók?
Eléggé meg vagyok győződve arról, hogy a Földanya egy túlélő. Az emberiség történetében persze egy csomó szar dolog történt már, de úgy fest, hogy
a Földanya és az emberiség valahogy mégis talpra állt.
Még ha volt két világháború, és a harmadik a sarkon, a sarkvidék olvad, mégis eléggé biztos vagyok benne, hogy amikor már sem ön, sem pedig én nem leszünk, a Földanya így vagy úgy még mindig meglesz.
A könyvei mégis szórakoztató olvasmányok. Fontosnak tartja, hogy olyan könyveket írjon és olvasson, amelyek megnevettetik?
Igen, elég sok hülyeség történik körülöttünk, és tudja, az apám, aki pár éve már nincs közöttünk, mindig siránkozott. Én meg azt gondolom, hogy akkor már inkább nevessünk, mint sírjunk.
Egyik sem segít, de nevetni sokkal mulatságosabb dolog.
És persze a könyveimben mindig van egy komoly vonulat is a humoron belül – írtam például a világot átszövő korrupcióról, ami tényleg tönkretesz mindent, ami csak kicsit is emlékeztet a demokráciára, de az előző könyvemben a művészet és a szólás szabadságát is érintettem –, de boldogan emlékeztetem az embereket a hiányosságokra. Él bennem az a naiv elképzelés, ha emlékeztetjük őket, akkor nem fogjuk újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Már ez volt bennem A százéves ember…-nél is. Azt a könyvet világszerte tízmillió példányban adták el, és a világ szemernyit sem változott vagy lett jobb hely általa. Szóval a fontosságom eléggé kétséges.
Még a beszélgetés elején említette, hogy egy olyan emberről akart írni, akit elnyomtak. Johannak van egy mondata a regényben, ami arról szól, hogy az iskolában a legtöbbször reménytelen esetnek tartották. Ez egy eléggé szívszorító mondat, közben meg arra is utal, hogy az iskolarendszer nem mindig tud mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik valamilyen módon kilógnak a sorból. Volt hasonló élménye iskoláskorában?
Igen és nem is. Amikor tízéves voltam, behívatták az anyámat – velem együtt – az iskolába. A tanárom akkor azt mondta, hogy
aggódik miattam, mert borzasztóan élénk a fantáziám,
amikor fogalmazásokat kell írni. A tanár azt mondta, attól tart, hogy túl sok képregényt olvasok. Erre az én anyám – finom megfogalmazásban – azt mondta a tanárnak, menjen maga a francba!, nekem meg azt, hogy gyere, Jonas, menjünk innen! Néhány évvel később ismét egy komoly beszélgetésben volt részem: olyan tizenöt éves lehettem, már kicsengettek, mindenki elhagyta a tantermet, a tanárom pedig megkért, hogy maradjak egy percre. Én meg azt gondoltam, a francba, most meg mit csinálhattam… A tanárom megkérdezte, hogy a rákövetkező évben milyen irányba akarok továbbtanulni. Én akkor a jelenben éltem, és azt mondtam, hogy szerintem a két bátyámhoz hasonlóan közgazdaságtant fogok tanulni. Ő erre azt mondta: „Nem, ha engem kérdezel, szerintem te egy briliáns író vagy, szerintem írónak vagy legalábbis újságírónak kellene menned”. Ez pedig megváltoztatta az életemet. Mindig is szerettem írni, de életemben először értettem meg, hogy nemcsak szeretek, de jó író is vagyok. Az iskola és a tanárok ennyire fontosak, és arra gondoltam, hogy amikor Johant örökösen elnyomta a bátyja meg a tanárok, akkor egy másik tanár talán sokat segíthetett volna neki. Ez viszont tönkretette volna az én történetemet! Így aztán boldog vagyok, hogy nem így alakult a dolog.
Egyszer már beszélgettünk, mégpedig 2012-ben, amikor A százéves ember… megjelent magyarul. Abban az interjúban (megjelent a nyomtatott Könyves Magazin 2012. márciusi számában - a szerk.) azt mondta, hogy az élvezet kedvéért ír. Ezt még mindig tartja?
Nagyon is az élvezetért. Most olyan fázisban vagyok, amikor olyan könyvekről kell beszélnem, amelyek hamarosan megjelennek Dániában, Hollandiában meg Németországban, ez viszont visszarepít a korábbi projektjeimhez, és megakadályoz abban, hogy előretekintsek. Néha két vagy három könyvet kell fejben tartanom, de persze ne sajnáljon miatta, és tudom, hogy nem is teszi... De azt a napot, amikor íróként igazán fókuszálni tudok a következő kalandra, nagyon szeretem.
A könyvei számának növekedésével amúgy könnyebbé vált az írás? Vagy a népszerűség egyben nyomást is jelent?
Nyomást egyáltalán nem érzek, én sokkal inkább mindig fejlődni akarok. Most először egy olyan történetet írok, ami
nem tudom, hogyan fog befejeződni.
Tehát már belevágtam valamibe, 1850-ben játszódik a vidéki Svédországban, és olyan könnyen megy, csak írok és írok… nem tudom, ki felelős ezért, a kezem, az ujjaim, az agyam… nem is tudom. De nagyon zökkenőmentesen haladok. De aztán belefutok olyan dolgokba, mint amikor az egyik szereplőm alkoholt főz egy disznóólban, valaki megkóstolja, és azt mondja, kellene beleraknod egy kis cukrot. Csakhogy rájöttem, hogy a cukor akkoriban még nem volt elérhető – Franciaországban talán, de nem Svédországban… Ezek olyasmik, amik kihívások elé állítanak. Az embernek át kell gondolnia dolgokat, amikor kétszáz évet visszamegy az időben.
Amennyire emlékszem, A százéves ember… adaptációjában volt egy rövid szerepe. Kacérkodik még a filmkészítéssel?
Rendkívül rövid volt. Ha az ember kimerevíti azt a képet, ahol Allan Karlsson Gorbacsovval beszél, akkor ha a háttérben meglát egy kövér, egyenruhás szovjet katonát, na az én voltam. Szerepet többet nem szeretnék vállalni, de persze időről időre megkeresnek, hogy írjak kerettörténeteket, storyline-okat, valójában azonban
én mindig valami újat akarok írni.
Ha már az újdonságokról beszélünk, muszáj megkérdeznem, hogy áll a főzéssel. Olvasás közben az ember szinte megéhezik, olyan csodálatos ételekkel van tele a könyv, de érdekelne, hogy ön is olyan tehetséges, újító szakács, mint a szereplője?
Én a főzésben sokkal inkább művész vagyok, nem tartom magam a recepthez, inkább kreálni szeretek. Amikor a családomnak főzök, akkor ők nagyon is tudják, hogy ebből kisülhet valami nagyszerű dolog – vagy valami más. De amikor vendégeink jönnek, akkor az ember nem vállalhat ilyen kockázatokat, hiszen akkor muszáj követni a receptet, ami szerintem eléggé unalmas dolog.
A regényben van egy jelenet, amelyben Aleko elnök tokajival koccint. Úgy emlékszem, hogy már A százéves emberben… is mintha valaki magyar bort ivott volna – van esetleg valamilyen különös kapcsolata a tokajival?
Bizonyos szempontból igen. Amikor a nyolcvanas években a göteborgi egyetemen tanultam, kaptam ajándékba az egyik csoporttársam barátjától egy üveg tokajit, amit sokáig őrizgettem. Nagyon büszke voltam rá. Aztán végre-valahára felbontottam, már nem is emlékszem, hogy milyen alkalomból, csak arra, hogy nagyszerű volt.
