Egy fiatal fehér nő és egy fekete fiú a cégtulajdonos segítségével szeretne bosszút állni az életüket tönkretevő, gátlástalan neonáci műkereskedőn. De ahogy megszokhattuk már a svéd író történeteinél, ez nem olyan lesz egyszerű. A jonassoni fordulatokban gazdag cselekménynek rajtuk kívül fontos szereplője még egy afrikai javasember, továbbá Irma Stern, a világhírű dél-afrikai festőművésznő és egy nyugdíjazás előtt álló rendőrnyomozó.
Olvass bele:
Élt egyszer az Osztrák-Magyar Monarchiában egy szerény képességű festőművész. Adolfnak hívták, és nevét nem a művészete tette ismertté a világban.
Az ifjú Adolf azt gondolta, az igazi művészetnek a szemmel látható valóságot kell ábrázolnia. Nagyjából úgy, ahogy a fénykép, csak színesben. „Az szép, ami igaz”, mondta, és ezzel egy francia ember mondását idézte, akiről egyébként hallani sem akart.
Jóval később, amikor már nem volt ilyen fiatal, Adolf gondoskodott róla, hogy könyveket, műtárgyakat, sőt, embereket is égessenek a helyes világfelfogás nevében. Ebből lett a továbbiakban a világtörténelem eddigi legnagyobb háborúja. Adolf elveszítette a háborút, és meghalt.
A világszemlélete azóta a téli álmát alussza.
*
Sejtelme sem volt róla, ki az az Adolf, és az Osztrák-Magyar Monarchiának még hírét sem hallotta. Nem is volt szüksége rá. Javasember volt az afrikai szavanna egyik eldugott falujában. Olyan kevés nyomot hagyott maga után a vöröses színű, vastartalmú földön, hogy már senki nem tudja, mi volt a neve.
Sikeresen gyakorolta a gyógyítás művészetét, de képességeinek híre éppoly kevéssé jutott túl a völgykatlan határain, ahol élt, mint ahogy ellenkező irányból a világ hírei sem. Nem volt nagyravágyó. Korán meghalt. Rátermettsége ellenére önmagát nem tudta meggyógyítani, amikor igazán szükség lett volna rá. Maroknyi hűséges páciense gyászolta távozását.
Legidősebb fia voltaképpen még túl fiatal volt ahhoz, hogy átvegye praxisát, de mivel időtlen idők óta ez a gyakorlat, most is ez történt.
Az alig húszéves utód hírneve még az apjáénál is szerényebbnek bizonyult. Apja rátermettségéből valamennyi ragadt ugyan rá, de a jóságából semmi. Viszont beérni hátralévő életében azzal a kevéssel, ami jutott neki, nem szerette volna.
Átalakulása valami mássá azzal kezdődött, hogy a páciensek fogadására új kunyhót épített, amelyben volt egy külön váróhelyiség is. Azzal folytatódott, hogy shuka helyett fehér köpenyben kezdett járni, és azzal fejeződött be, hogy a nevét és a titulusát is megváltoztatta. Mivel az apja, a javasember nevére már amúgy sem emlékezett senki, a legnagyobb maszáj, a legendás vezető és látnok után doktor Ole Mbatiannak kezdte nevezni magát. A név eredeti hordozója már régen meghalt, nem tiltakozott odaátról.
A papa régi dolgaival együtt a kezelések árjegyzéke is szemétbe került. A fiú újat készített, méltót a nagy harcos emlékéhez. A doktort már nem lehetett egy zacskó tealevéllel vagy egy darabka szárított hússal kifizetni. Az egyszerűbb bajok kezelésének egy tyúk volt az ára, a bonyolultabbaké egy kecske. Az igazán súlyos esetekért pedig egy tehén járt a doktornak. A legsúlyosabb betegeknek, vagyis azoknak, akik meghaltak, nem kellett fizetniük.
Telt-múlt az idő. A közeli falvak javasemberei, akik nem voltak hajlandók megváltoztatni a nevüket és fehér köpenyre cserélni a hagyományos maszáj viseletet, nem bírtak lépést tartani a konkurenciával, és sorra bezárták rendelőiket. Doktor Ole Mbatian hírneve ugyanúgy növekedett, ahogy a betegeinek száma. Újabb és újabb karámokat kellett elkeríteni a kecskék és tehenek számára. Sokan fogyasztották különféle főzeteit, és Ole tudása lassan kezdte utolérni a hírnevét.
A lopott nevet használó javasember már jómódban élt, amikor megünnepelhette első fia születését. A baba túlélte a veszélyes csecsemőkort, és a hagyományoknak megfelelően a szülő hivatását követte. Az ifjabb Ole sok éven át inaskodott apja oldalán, amíg az öreg el nem távozott az élők sorából. Miután ennek is eljött a napja, megtartotta apja lopott nevét, de elhagyta előle a doktori címet, és elégette a fehér köpenyt, mivel a távolabbról érkező páciensek véleménye szerint a doktoroknak – ellentétben a javasemberekkel – valami közük van a boszorkánysághoz. Ha valamelyik javasemberről elterjedt, hogy boszorkánydoktor, napokon belül véget ért a szakmai pályafutása, olykor maga az élete is.
Doktor Ole Mbatiant tehát idősebb Ole Mbatian követte a leszármazók sorában. Az ő elsőszülött fia, aki a hivatásában apja és nagyapja nyomdokaiban járt, az ifjabb Ole Mbatian nevet viselte. A világ más helyein azt mondták volna róla, hogy burokban született.
Gondos nevelésben részesült, például a vele egyidős fiúkkal együtt kamaszkorában a harci kiképzésen is át kellett esnie. Így nemcsak javasember volt, hanem nagy tiszteletnek örvendő maszáj harcos is. Nála jobban senki nem ismerte a füvek és gyökerek gyógyító tulajdonságait, és csak nagyon kevesen mertek volna versenyre kelni Oléval a lándzsa, a hajítófa és a kés használatában.
A gyógyításban a kívántnál több gyermek születése elleni védekezés volt a specialitása. A nyugaton lévő Rigoritól a keleten fekvő Maji Motóig messze földről zarándokoltak hozzá a boldogtalan asszonyok. A nagy forgalom ellátása érdekében korlátozást kellett bevezetnie: csak az a nő jelentkezhetett kezelésre, akinek legalább öt gyereke volt, és akik közül legalább kettő fiú.
A javasember soha nem árulta el gyógyitala összetételének titkát, de sejteni lehetett, hogy a keserűuborka fontos alkotóeleme a zavaros folyadéknak, amelyet a nőknek peteérés idején kellett meginniuk. Az érzékeny ízlelőbimbókkal rendelkező nők az indiai gyapot gyökerének ízét is azonosítani tudták a gyógyitalban.
Ifjabb Ole Mbatian mindenkinél gazdagabb volt, beleértve a világlátott törzsfőnököt, Olemeelit is. A tehenein kívül három kunyhója és két felesége is volt. A törzsfőnöknél fordított volt a helyzet: két kunyhója és három felesége volt. Ole soha nem értette, hogyan kezeli ezt a helyzetet.
A javasember egyébként soha nem kedvelte a törzsfőnökét. Egyidősek voltak, és már kis korukban tudták, milyen szerepek várnak rájuk az életben.
– Az én papám parancsol a te papádnak – kötekedett a kis Olemeeli.
Ebben igaza volt, ám a vitákban ifjabb Ole nem szívesen maradt alul vele szemben. A megoldás a leendő törzsfőnöknek a hajítófával való szájon vágásában öltött testet, ami után idősebb Ole Mbatiannak nem maradt más választása, mint fiának látványos elpáholása, miközben azonban dicsérő szavakat suttogott gyereke fülébe.
Abban az időben a „szép Kakenya” uralkodott a völgyben. Titokban az a felismerés bántotta, hogy a törzsfőnöki nevéhez kapcsolódó jelző megfelelt ugyan az igazságnak, de ezen kívül lényegében nem volt más irigylésre méltó tulajdonsága. Nem kevésbé nyomasztotta az is, hogy a fia, aki egyszer majd az örökébe lép, apjának csak a fogyatékosságait örökölte, és nem a természetes szépségét. Nem tett jót az ifjú Olemeeli külsőjének az sem, hogy a javasember porontya kiütötte a két első fogát.
A szép Kakenya mérhetetlenül nehezen tudott bármit is eldönteni. Még az is előfordult, hogy a döntést átengedte a feleségeinek, balszerencséjére azonban páros számú felesége volt. Valahányszor nem tudtak valamiben egyetérteni (vagyis szinte mindig), ott állt a maga ügydöntő szavazatával, és fogalma sem volt róla, mit kezdjen vele.
Élete alkonyán a családja segítségével Kakenyának mégis sikerült valamit összehoznia, amire büszke lehetett. Ha legidősebb fia útra kel, és bejárja a világot, messzibbre eljut, mint korábban bárki. Világlátott ember lesz, hazahozza magával a világban szerzett benyomásait. A tudás, amit időközben összeszed, jól fog jönni neki, amikor majd átveszi az uralkodást. Olemeeli soha nem lesz olyan szép, mint az apja, de határozott és céltudatos vezető azért még lehet belőle.
Ez volt az elképzelés.
A dolgok azonban nem mindig alakulnak úgy, ahogy az ember elképzeli. Olemeeli első és egyben utolsó nagy utazásának a papa parancsára Loiyangalani volt a célpontja. Nemcsak azért, mert távolabb esett minden más, egyáltalán elérhetőnek látszó célpontnál, hanem azért is, mert híre ment, hogy odafent északon új módszert találtak ki a tengervíz ihatóvá tételére. A forró homokból, C-vitaminban gazdag füvekből és a vízililiom gyökeréből álló szűrőréteg alkalmazásának módszerét már régóta ismerték. Loiyangalaniban azonban nyilvánvalóan felfedeztek valami egyszerűbb és egyúttal hatékonyabb módszert.
– Menj el oda, édes fiam – mondta Kakenya, a szép. – Tanulj meg minden újdonságot, amit utadon megtapasztalsz. Aztán gyere haza, és készülj a jövőre. Érzem, hogy nekem már nincs sok hátra.
– Na de papa – felelte Olemeeli.
Ennél többet nem tudott mondani. Legtöbbször nehezen jutottak eszébe a megfelelő szavak. Vagy a megfelelő gondolatok.
Az utazás egy egész örökkévalóságig tartott. Vagy egy egész hétig. A helyszínen azután Olemeeli észrevette, hogy Loiyangalaniban sok mindenben előrébb tartanak, mint ők. A víztisztítás csak egy volt a sok közül. Bevezettek valamit, amit elektromosságnak neveznek, és a polgármester nem tollal vagy krétával írta a leveleit, hanem egy géppel.
Olemeeli legszívesebben gyorsan hazatért volna, de apja szavai sokáig visszhangoztak a fülében. Ezért aztán közelebbről is meg akart ismerkedni az új dolgokkal, ennyivel mindenképp tartozott apjának. Az elektromossággal való ismerkedése sajnos balul sült el, mert az áram úgy megrázta, hogy percekre elvesztette az eszméletét.
Miután magához tért, némi időre volt szüksége, mielőtt belefogott volna az írógép tanulmányozásába. Itt sem járt nagyobb szerencsével, mivel bal kezének mutatóujja beszorult a d és az r közé, amitől Olemeeli megijedt, és olyan erővel rántotta ki a kezét, hogy az ujja két helyen is eltört.
Ami sok az sok. Olemeeli utasította segítőit, hogy csomagoljanak be, és készüljenek a fáradságos útra hazafelé. Már tudta, mit fog mondani apjának, Kakenyának. Az még csak hagyján, hogy ha bedugsz egy szöget a falon lévő lyukba, az elektromosság jól beléd harap. Az igazi rém az írógép, mert az bizony az életedre tör.
A szép Kakenya jóslatai ritkán teljesedtek be. Az a feltevése azonban, hogy az evilági életből neki már nincs sok hátra, igaznak bizonyult. Hiányos fogazatú fia félve lépett az örökébe.
Az új törzsfőnök Olemeeli három rendeletet léptetett életbe mindjárt az első napon apja temetését követően.
Először is: azt a valamit, amit elektromosságnak neveznek, soha nem szabad beengedni abba a völgybe, ahol Olemeeli a főnök.
Másodszor: olyan gépeket, amelyeket írásra használnak, nem szabad áthozni a határon. És harmadszor:
A falunak teljesen új víztisztító rendszert kell kiépítenie.
