Jobst Ágnes Hontalan hadsereg? című könyve nyitotta a Margó idei első napját. A szerzővel a Jaffa Kiadó részéről Mörk Leonóra beszélgetett, aki rögtön a témaválasztást feszegette, kiemelve, hogy a szerző korábbi könyve az állambiztonsági szervek működéséről szólt.
Jobst Ágnes, aki egyébként foglalkozása szerint könyvtárvezető, elmondta, természetesen a munkahelye közrejátszott a témaválasztásban, hiszen a Történeti Levéltár korábban az ügynökaktákról volt híres, de 2017-ben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárává alakult, ami azt jelenti, hogy már nemcsak a rendszerváltás előtti politikai rendőrségi és titkosszolgálati iratok kerültek oda, hanem azok is, amelyeket a titkosszolgálatok átadnak, mivel nincs rájuk szükség. A 2017. évi törvénymódosítás lehetőséget adott arra, hogy az iratok sokkal könnyebben kutathatóvá váljanak, akár az utódok számára is hozzáférhetőek legyenek.
Az előző kötetében a fő hangsúlyt 1989-re, a hidegháború végére helyezte, hogy milyen volt az az együttműködés és hogyan jutott el a felbomlás időszakáig, ami azért volt fontos, mert azt állítják, hogy a magyar határnyitás volt, ami az első téglát kiverte a berlini falból. Amikor pedig az előző könyvéhez kutatott Berlinben, éves munkajelentéseket olvasott, amelyekben összegezték a projekteket, néven nevezték, miket sikerült megvalósítani. Ekkor figyelt fel a bajorországi település, Oberammergau nevére, és mivel nagyon eldugott kis település volt, ez előrevetítette a lehetőséget, hogy ezúttal nem NDK-határátlépőkről van szó, hanem valami másról. Akkor sok mindent nem tudott kezdeni vele, mert a rendszerváltást megelőző időszak hevében sor került az iratmegsemmistésekre, és mindkét országban egészen az 1960-as évek kezdetéig visszamenően megszabadultak így a hírszerzési együttműködésre vonatkozó dokumentumoktól Erről a legutolsó napi operatív hírszerzési jelentés számol be, amelyet a Külügyminisztérium 1989. december 29-én állított össze. Viszont levéltári gyakorlatából Ágnes tudta, hogy teljeskörű megsemmisítés nem létezik és ezt igazolja az is, hogy aztán 2017-ben az Információs Hivatal beszállította az oberammergaui dossziét. És ha már így alakult, akkor megragadta a lehetőséget és kutatni kezdte.
Mi történt ott, kérdezte ekkor Mörk Leonóra, hiszen aki nem olvasta a könyvet, nem biztos, hogy ismeri a történetet. Jobst Ágnes elmondta, hogy a Harmadik Birodalom idején építettek ott egy hegyivadász-laktanyát, és ezt a háború után az amerikai hadsereg vette át, majd egyedülálló képzési központot rendezett be.
Itt volt az egyetlen olyan katonai kiképzési központ az amerikai hadsereg számára, ahol hírszerzőket készítettek fel.
Ezeket a hírszerzőket később a Vasfüggöny mögötti országokba, külképviseleteken helyezték el. Nagyon erős nyelvi képzést kaptak, és az adott ország hagyományaival, néprajzával, földrajzával, történelmével ismerkedtek meg.
Olyan jó képzésben részesültek, hogy egészen megtévesztették a környezetüket: például olyan magas színvonalon sajátították el a magyar nyelvet, hogy a kiküldött magyar kémek nem voltak benne biztosak, valóban amerikaiakkal találkoztak-e, vagy inkább Amerikában élő magyar emigránsok leszármazottaival.
Ekkor a címre kérdezett rá Mörk Leonóra, és arra volt kíváncsi, miért hiányzik feltűnően a címből és alcímből is az, hogy kém. A szerző elmondta, hogy egyrészt az oberammergaui történetet akarta feldolgozni, és a téma azt igényelte, hogy szélesebb kontextusba helyezze, így célszerű volt kicsit a hidegháborús viszonyok ismeretében szemügyre venni, milyen lehetőségekkel rendelkeztek, és milyen tervekkel készültek a nyugati világ békésebb felén arra az esetre, ha megroggyanna a keleti térfél. Voltak a haderőt illető elképzelések, másfelől békésebb időszakokban a felderítés.
De vajon mennyire komolyan számoltak a két oldalon a második világháború vége után azzal, hogy kitörhet a harmadik világháború? A szerző úgy látta, a második világháború lezárása és a hidegháború korántsem hozott egyensúlyt a világ rendjébe, példaként hozva a berlini blokádot: akkor komoly félelmek voltak mind a két oldalon és általános háborús hangulat uralkodott. A soproni kocsmákban például a diktatúra elnyomása közepette arra számítottak emberek, hogy nyugatról betörnek majd az amerikaiak és változás áll be. Emiatt még a beszolgáltatási kötelezettségüknek sem tettek eleget, mert bíztak benne, hogy a nyár végén majd beállítanak az amerikaiak.
“Arra vajon számítottak a külföldön tartózkodók, hogy az emigrációból hazajöhetnek, ha itt összeomlik a rendszer?”, kérdezte a Jaffa Kiadó munkatársa, mire a szerző kifejtette, hogy a könyve legtöbb szereplője a ‘44-45-ös emigrációhoz tartozik, egyik napról a másikra vezényelték ki őket, nem tudtak felkészülni a távozásra és azt sem tudták, lesz-e valaha lehetőségük visszatérni. Ez az a generáció volt, aminek tagjai hazafias nevelést kaptak a két világháború között, állami intézmények alkalmazottai voltak, valamint katonatisztek, de nagyon nehéz helyzetbe kerültek, mert a hazajövetelnek nem volt meg a reális esélye. A hazahozatali kormánybizottság ugyanis kemény politikai felülvizsgálatba kezdett. A Horthy-korszak elitjébe tartozókat nagyon könnyen internálhatták. Aztán olyan hírek jöttek Magyarországról, hogy nem volt tanácsos hazatérniük, odakint viszont nagyon nehéz helyzetben találták magukat: Németországot porig rombolták, az ENSZ menekültügyi bizottsága gondoskodott az óriási menekülthullám ellátásáról, de
akik a Harmadik Birodalom oldalán léptek ki a háborúból, azokra 1948-ig semmilyen ellátási forma nem vonatkozott.
Ezután a beszervezett ügynökökről esett szó: milyen érzés lehetett nekik így élni, hiszen ez egy lelkileg megterhelő, egészségtelen állapot. Mi kell ahhoz, hogy jó ügynök legyen az ember? A válasz: fegyelem, kitartás, kötelességteljesítés. A szerző kiemelte, nemigen volt más választásuk, ha életben akarták tartani a családjukat, rákényszerültek az együttműködésre. Éveken át külföldön voltak, a családjuktól távol, a rokonaikat pedig itthon szinte túszként tartották.
Mörk Leonóra megjegyezte ekkor, milyen érdekes, hogy nőket ritkán szerveztek be, ha pedig mégis, még csak fedőnevet sem adtak nekik, hanem például az apjuk foglalkozása vagy pozíciója alapján azonosították be őket. Korabeli iratok alapján háromféle módon szerveztek be ügynököket, amiből az első kettő nem nagyon vált be (lefizetés, belekényszerítés) , leginkább tehát a rendszer iránti hűségből köteleződött el a “jó ügynök”.
A kémregények motívuma többször is feltűnik a könyvében, így adódott a kérdés, hogy Jobst Ágnes szokott-e ilyet olvasni. A szerző elmesélte, hogy a hírszerzési titkosszolgálati iratok sokáig nem voltak hozzáférhetőek, ebből az következik, hogy visszaemlékezéseket lehetett olvasni, de az érintetteket a titoktartás tilalma kötötte. A másik megoldás a kémregény volt, de ott összeért a fikció és a valóság - ha megnézzük a szerzőket, akkor sokszor ebből a világból jöttek. Ott van például Ian Fleming, a James Bond-figura megalkotója, vagy Magyarországon Berkesi András, aki az ÁVH vizsgálótisztje volt. Az volt a kormány alaptétele, hogy az ‘56-os forradalom nem magától, hanem a külföldi imperialista hatalmak kémszervezetek, hadseregei mesterkedései nyomán robbant ki. Így a kémregény nagyobb publicitással bírt, mint mondjuk a Népszava egy cikke.
Már az ókori Római Birodalomban is szerveztek kémeket, és a 16. században Erzsébet királynőnek is dolgozott egy kémhálózat.
Kémhálózatra akkor van szükség, amikor olyan ember van hatalmon, aki paranoiásan fél, hogy elveszik a hatalmát.
A hírszerzők főként katonai, technikai, hadászati jellegű információkra vadásztak.
Mennyire volt relevánsak azok az információk, amiket összegyűjtöttek bármelyik oldalon? A szerző által vizsgált korszakban hadászati jellegű és nehézipari létesítményekre vonatkozó információkat próbáltak összegyűjteni. Kémnek lenni a James Bond-filmek alapján nagyon izgalmasnak tűnhet, de igazából nagyon unalmas, egysíkú, túl sok mozgástere nincs az illetőnek.
Aztán a láthatatlan tintáról és a fatörzsbe bújtatott levelezési módszerről esett szó - mennyire volt erre szükség, színjáték volt-e vagy valóban fontos volt így eljárni? Jobst Ágnes elmondta, hogy abban az időben az egyik legsebezhetőbb pontja a hírszerzésnek a futár személye volt, és ha a futár szerepét sikerült kiküszöbölni vagy minimálisra szorítani, az csökkentette a lebukás veszélyét, ez azonban alapos tervezést igényelt.
