Ahogy Izlandon az év vége, úgy itthon a tavasz-kora nyár a könyvcunami időszaka: a könyvfesztivált éppen maguk mögött hagyva vigyázó tekintetünket már a könyvhétre vetjük, de eközben se feledkezünk meg a kedvenc rovatainkról. A mostani Hosszúban egy csomó olyan kérdés felvetődik, melyek megvitatására a kedvenc kávézónk/kocsmánk/parkunk/vízpartunk tökéletesen megfelel. Rögtön itt van a soha-el-nem-dönthető deathmatch a könyvek és a filmek között. MINDENKINEK van róla véleménye, ami szuper, mi most a NYTimes két szerzőjéét mutatjuk be. Kezdő írók és veterán szerzők örökzöld témája lehet még a miért írunk kérdésköre, a válaszokkal köteteket lehetne megtölteni, az angol Tim Parks tett is rá egy kísérletet. A mostani összeállításban szerepel még egy klasszikus is, Szabó Magda Az ajtó című regénye ugyanis reneszánszát éli angol nyelvterületen, a recenziók szinte egytől egyig nagyon pozitívak, most megmutatjuk a legújabbat.
Melyik könyvből készült a legjobb film?
Van-e szórakoztatóbb és értelmetlenebb annak megvitatásánál, minthogy melyik könyvből készült jó film, és egyáltalán, van-e értelme könyveket megfilmesíteni, és különben is, most akkor melyiknek érdemes előbb nekifeszülni, a könyvnek vagy a filmnek? A The New York Times szokásos duplarovatában (ez a Bookends, ahol mindig két író fejti ki a véleményét azonos témáról) most annak próbáltak utánajárni, melyik az az általuk legjobbnak tartott könyv, amely azután a vászonra adaptálva is nagyon hatásos volt. Alice Gregory amellett érvelt, hogy a gyereksztorikból sokkal jobb filmeket lehet készíteni, mint bármelyik felnőtteknek írt történetből. Ennek okát főleg abban látja, hogy a jó gyerekirodalom hemzseg az érzékletes leírásoktól, tele van élénk párbeszédekkel, és egészen speciális részletekkel, melyek akár a felnőtteknek szánt irodalomban is megtalálhatóak, mégis a legjobb (felnőtt)regények szerinte tele vannak belső monológokkal és egyfajta – általa különösebben nem részletezett – filozófiával, amelyek televíziós megjelenítése eléggé problematikus. Példaként egyébként a Willy Wonka és a csokoládégyárat hozta fel, az 1971-es változatot, melynek még a forgatókönyvét is Roald Dahl írta, a rendező Mel Stuart volt, és Gene Wilder játszotta benne Willy Wonkát. További filmes elmélkedésért érdemes ide kattintani!
Ki ne szeretné Szabó Magdát?
Szabó Magda külföldön talán leghíresebb regénye Az ajtó, nem is olyan régen mi is írtunk az angol nyelvű kiadás sikeréről. Februárban ugyanis Claire Messud írónő írt róla elragadtatott kritikát a The New York Times-ba, most pedig a The Rumpuson jelent meg egy ugyancsak dicsérő írás róla, amely egyrészt a barátság, másrészt a siker szűrőjén keresztül ismerteti a regényt, több alkalommal párhuzamot vonva a regénybeli és a valós írónő szakmai pályafutása között. A recenzens Diane Mehta egyebek között arra keresi a választ, milyen árat kell fizetnünk a sikerért, a szakmai kiteljesedésért mit vagyunk hajlandóak beáldozni, és mit hoznak ki belőlünk azok az emberek, akiket közel engedünk magunkhoz? Az ajtó először 1995-ben jelent meg angolul Stefan Draughon fordításában, rá tíz évre pedig Len Rix fordította újra a szöveget. Az egyik legemlékezetesebb mondata a regénynek így hangzik az ő tolmácsolásában:
„I killed Emerence. The fact that I was trying to save her rather than destroy her changes nothing.”
Kincs, ami nincs
Anders Rydell svéd-újságíró a nácik műkincsrablásáról, és annak máig tartó hatásáról írt könyvet Fosztogatók címmel. Rydell a könyvfesztiválon is részt vett, interjút is adott nekünk, érdemes elolvasni, nagyon érdekes dolgokat mond arról, hogy miközben minden állam elítéli a nácik rémtetteit, sokszor mégis vonakodnak visszaszolgáltatni a kétes eredetű műkincseket a jogos örökösöknek:
„Az örökösök első lépése rendszerint barátságos, inkább tapogatózó. Ám a kép tulajdonosai, a múzeumok, az állam sokszor válaszra sem méltatják őket, vagy csak lekezelően reagálnak, és ez arra kényszeríti az örökösöket, hogy ügyvédhez forduljanak, hiszen csak így tudják az államot szóra bírni. Az ügyvédek részvétele általában tovább bonyolítja az esetet, hiszen ők sokszor nem eléggé felkészültek, a festményeket csupán objektumként, nem kulturális termékként kezelik. Az is nehezíti a visszaszolgáltatást, hogy az államok még mindig nem készültek fel erre. Egyszerűen hiányzik a törvényi háttér.”
A könyv kimondottan a második világháború alatt műkincsrablásokkal és ezek utóéletével foglalkozik, ugyanakkor az interjú szerkesztésével egy időben került elém a Népszabadság egyik cikke, amely más aspektusból, de szintén a műkincsek vitatott jogállásával foglalkozik. A Batthyány család ugyanis évek óta küzd azért, hogy visszakapja Pieter Bruegel Keresztelő Szent János prédikációja című festményét. Ennek az ügynek a szálai a Tanácsköztársaság idejére nyúlnak vissza, a műalkotás akkor került a Szépművészetibe:
„A Tanácsköztársaság idején, 1919-ben került Budapestre, a Szépművészetibe, mint „társadalmasított” műtárgy, és azóta tulajdonképpen ott található, de 1919 novemberétől (más adat szerint 1922-től) már a család letétjeként. A letétbe helyező pedig nem más volt, mint a később boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László. A család mai leszármazottait képviselő ügyvéd, Patay Géza szerint a kép ma is letétben van a múzeumban. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő szerint viszont a letét már megszűnt, ezért a kép az államé.”
A teljes cikkért ide kell kattintani!
Miért ír, aki ír?
Itt az ideje, hogy mindent újragondoljunk – indít Tim Parks író, műfordító, esszéista gondolatfüzére, amelyet Where I’m Reading From: The Changing World of Books című új könyvéből idézett a Flavorwire. A szerző ebben alapvetően az írás céljáról és természetéről elmélkedik: mit jelent az írás, és mit jelent közönségnek írni. Mit akarok az írással: pénzt, elismerést, karriert, kormányváltást, világbékét? Az identitásomhoz szükséges, hogy írjak, vagy ahhoz, hogy pozíciót vívjak ki magamnak a társadalomban? Azért írok, hogy szórakoztassam magamat, vagy éppen másokat? Akkor is fogok írni, ha senki sem fizet érte? Az írás mellett azonban Parks az olvasás szerepéről, a könyvek körüli zsizsegésről is hosszasan ír, melyek eredője szerinte valahol mind a múltbéli irodalmi mítoszok iránti nosztalgiában keresendők:
„Beneath all the chatter and the liturgy runs a fierce nostalgia for the literary myths of the past, for the gigantic figures of Dickens and Joyce, Hemingway and Faulkner. A writer can’t even aim at that kind of aura today. But it’s that yearning for imagined greatness that drives the whole literary enterprise. Plus the publishers’ desperation to manufacture a bestseller to pay the bills. The idea of greatness is a marketing tool. See Franzen.”
