Anders Rydell: Hitler számára a modern művészet betegség volt, amit ki kellett irtani

.konyvesblog. | 2015. május 08. |

Joseph Goebbels (balra) és Adolf Hitler 1939-ben egy berlini múzeumban (kép forrás)

„2013 januárjában Angela Merkel, Németország kancellárja hirtelen rádöbbent, hogy Hermann Göring szőnyegén áll” – kezdődik Anders Rydell Fosztogatók című könyvének egyik fejezete, és döbbenti rá az olvasót a náci műkincsrablások máig ható következményeire. Hiszen bár Hitler elvakult művészetszeretete és a náci műkincsrablások ténye közismert, az már sokkal kevésbé, hogy ilyen sok évvel a második világháború vége után az igazságszolgáltatás még mindig várat magára. A nácik rémtetteit bár minden állam elítéli, sokszor mégis vonakodnak visszaszolgáltatni azokat a műkincseket, melyeknek eredete enyhén szólva is kétes, és amelyek a mai napig múzeumaikat, közintézményeiket díszítik. Anders Rydell svéd író, újságíró, kreatív szakember legújabb könyve ezt a kényes témát boncolgatja. A könyvfesztiválon beszélgettünk vele.

Hogyan kezdett a náci műkincsrablások múltjával és jelenével foglalkozni?

Svédországban csak egyetlen ilyen jellegű eset volt, ám az hatalmas port kavart: a stockholmi Moderna Museet és Emil Nolde örökösei közötti vita. 2008-tól a Művész című folyóiratnak vagyok szerkesztője, ekkoriban robbant ki a botrány, amit hat éven át tartó pereskedés követett. Mivel az ügy nagy nemzetközi figyelmet kapott, azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért is ilyen fontos kérdés ez ennyi évvel a háború után is. Emil Nolde személye is felkeltette a figyelmemet, hiszen ő egy személyben volt a náci rezsim üldözöttje és náci szimpatizáns. A kutatásaim során rengeteg izgalmas kérdésen gondolkodtam el. Például, hogy miért volt annyira különböző a restitúció Nyugat-Európában, az USA-ban és Kelet-Európában. És az is eszembe jutott, hogy nem érthetjük meg a restitúció nehézségeit, ha először nem látjuk át, hogyan és miért zajlottak a műkincsrablások. Így született meg a könyv ötlete.

Anders Rydell: Fosztogatók - Hogyan rabolták el a nácik Európa műkincseit

Fordította: Harrach Ágnes, Alexandra Könyvkiadó, 2015, 400 oldal, 2975 HUF

 

Mióta háborúk léteznek, azóta vannak fosztogatások. Miben különbözött a náci műkincsrablás egyéb háborús fosztogatásoktól?

Két dologban is. Először is, mert a fosztogatás a Német Birodalomban a holokauszt szerves része volt: elrabolták a műkincseket, majd megölték a tulajdonosokat. Másrészt, amikor a művészetről és a náci Németországról beszélünk, sokszor úgy érezzük, magához Adolf Hitlerhez, a bukott festőhöz vezetnek a szálak. Ám szerintem ez nem a teljes igazság. Valójában az összes náci vezető beszédében fellelhetők kultúrával, művészettel kapcsolatos propagandaelemek. Mi, svédek nem nagyon szoktunk ezzel büszkélkedni, de a 30-as és 40-es években a svéd vezetést lenyűgözte a művészetet a középpontba állító német kultúrpolitika. Az új államstruktúra gondolatának a kialakulása egyébként egészen a napóleoni háborúkig vezethető vissza, amikor a német önmeghatározás tudatosan elhatárolódott a felvilágosodástól és a francia polgárosodás eszméjétől. Eszerint az elmélet szerint a német lélek számára nem a demokrácia az ideális államforma, ők egy magasabb rendű államberendezkedést képzeltek el maguknak. A kiválasztottság-tudat tehát nagyon mélyen gyökerezett a német társadalomban, nemcsak egy fölülről rákényszerített eszmerendszer volt. A náci vezetők ráadásul az érzelmekre ható performansz-köntösbe bújtatták a propagandát: a hatalmas szimmetrikus épületek, a nagy felvonulások, tömegrendezvények mind azt a látszatot erősítették, hogy valami nagyon fontos történik.

Már említette, hogy Hitlernek személyes szívügye, szenvedélye volt a művészet. Ha nem így lett volna, akkor is ennyire szisztematikusan, szervezetten zajlottak volna a fosztogatások?

Talán akkor kevésbé grandiózusan zajlott volna, nem született volna meg a Haus der Deutschen Kunst vagy a Führermuseum terve, és talán a művészet kevésbé lett volna ideológiába ágyazva. Hitler úgy gondolta, a degenerált művészet egy degenerált faj terméke, mely nézetét többször hangoztatta, így próbálva a fajelméletet közérthetővé, mindenki számára nyilvánvalóvá tenni. Picasso, Matisse képei szerinte a deformitást, a deviánst ábrázolják. Hitler számára a modern művészet egyfajta betegség volt, amit ki kellett irtani. Ebben az a tragikus, hogy a Degenerált művészet című kiállítás megnyitója egybeesett az első olyan tömeges gyilkosságokkal, amikor beteg, sérült embereket öltek meg.

Anders Rydell (kép forrása)

A múlt komplexitása máig kísért, és veti fel többek között azt az elméleti dilemmát, hogy a restitúció morális vagy jogi kérdés-e. Számomra ennek két legkézzelfoghatóbb példája a könyvében Klimt Adele Bloch-Bauer és Kirchner Berlini utcakép című festményének a sorsa: az első Bécsnek, az utóbbi pedig Berlinnek volt ikonikus szimbóluma. Végül az örökösökkel folytatott sikertelen, keserű tárgyalások azt eredményezték, hogy mindkét kép elkerült eredeti helyéről, és ma az USA-ban vannak kiállítva.

Számomra a kérdés egyértelműen erkölcsi. A probléma leginkább a műkincsek értékesítésének sajátosságaiban gyökerezik, ugyanis nagyon sokszereplős folyamat ez: az örökösök, az ügyvédek, a múzeumok, az aukciós házak, az állam mind beleszólnak a tárgyalásokba.

Ennek alapján felmerül a kérdés, hogy ezek a festmények közkincsek, vagy egyes emberek személyes tárgyai?

A tapasztalat azt mutatja, hogy az örökösök, ha vissza is kapják a képeket, legtöbbször eladják őket múzeumoknak. Egyszerűen nem vállalkoznak arra, hogy otthonukban tartsanak egy többmilliárdos képet. Ők is, és mi is azt szeretnénk, hogy ezeket a képeket minél többen lássák. Azonban mégsem gondolom, hogy a közérdek ebben az esetben fölülírhatná az örökösök jogos igényét.

Könyvében számtalan restitúciós pert ismertet, és ezek alapján ritka a sima eset: sokszor a közvetítő ügyvédek tűnnek pénzéhesnek, néha az államapparátus reagál túl lassan, időnként pedig az örökösök akarnak túl sokat. Ön szerint általában melyik az a pont, ahol félrecsúsznak a tárgyalások?

Az örökösök első lépése rendszerint barátságos, inkább tapogatózó. Ám a kép tulajdonosai, a múzeumok, az állam sokszor válaszra sem méltatják őket, vagy csak lekezelően reagálnak, és ez arra kényszeríti az örökösöket, hogy ügyvédhez forduljanak, hiszen csak így tudják az államot szóra bírni. Az ügyvédek részvétele általában tovább bonyolítja az esetet, hiszen ők sokszor nem eléggé felkészültek, a festményeket csupán objektumként, nem kulturális termékként kezelik. Az is nehezíti a visszaszolgáltatást, hogy az államok még mindig nem készültek fel erre. Egyszerűen hiányzik a törvényi háttér.

Adolf Hitler (kép forrása)

Melyek azok az országok, ahol a restitúció olajozottan működik, és melyek azok, ahol nem?

Hollandia és Ausztria a két modell-ország. Ausztria az egyetlen hely, ahol kötelező volt a visszaszolgáltatás. Kelet-Európa összességében problémásabb. Az egyetlen ország a régióban, ami többet tett, az Csehország, a legkevesebbet pedig természetesen Oroszország. Borisz Jelcin ugyan foglalkozott a restitúcióval, hiszen tudta, hogy ez a Nyugattal való jó kapcsolat záloga. De a duma megszavazott egy olyan törvényt, amely minden elkobzott tárgyat, könyvet nemzeti tulajdonná tett, és ez szinte lehetetlenné tette a visszaszolgáltatást.

Magyarországgal mi a helyzet? Többször említi a könyvében, és általában nem pozitív példaként.

Itt van például a báró Herzog Mór Lipót gyűjteményének esete. A kollekció mintegy 2500 darabból állt, olyan világhírű mesterek képeivel mint El Greco, Lucas Cranach, Renoir, és mára alig maradt belőle valami. A képek a második világháború alatt és után szétszóródtak: egy részük ma is magyar múzeumokban és más közintézményekben található, több darabot az akkori Szovjetunióba hurcoltak, és egyes festmények azóta sem kerültek elő. Mivel a Herzog-örökösök Amerikában élnek, a tulajdoni per az Egyesült Államok és Magyarország között zajlik, de évek óta nem történt változás, politikai beavatkozás és állásfoglalás nélkül pedig nem is fog. Sajnos úgy érzem, a jelenlegi magyar kormányzat alatt nem is várható előrelépés.

Ahogy a műkincsek múltjáról és jelenéről beszél, nagyon úgy tűnik, mintha a restitúció a múlttal való szembenézés metaforája lenne. Valóban így gondolja?

Mindenképp. A restitúció ugyanis egy kétirányú folyamat, melynek középpontjában nem csak az örökösök állnak. Azok számára, akik visszaszolgáltatnak, ez egy nagyon komoly morális út. Ebben Ausztria példásan járt el. Az 1990-es évekig Ausztriát a náci megszállás első áldozataként állították be, ám ez nem egészen volt így. A valóságban az osztrákok nagy része üdvözölte az Anschlusst. Ahogy a műkincsek múltjával szembenéztek, úgy szembesültek a saját történelmi múltjukkal is.

Úgy tudom, hogy a műkincsek témaköre után legújabb könyvében a náci könyvlopásokkal fog foglalkozni. Miben hasonlít, és miben különbözik a műkincsrablás és a könyvrablás?

A hasonlóság az, hogy a könyvtárak, levéltárak és archívumok kisajátítása legalább annyira a náci ideológia része volt, mint a műkincsrablás. Az SS a zsidók könyveiből titkos könyvtárat hozott létre, hogy a nyilvánosság számára a világméretű konspirációra példát hozhasson, és ürügyet találjon zsidók elpusztítására. Sok millió kötetet meg is semmisítettek, hiszen ha egy nép könyveit elégetik, azzal történeteit és identitását is elveszik, és éppen ez volt a nácik szándéka. Számomra az is nagyon érdekes volt a könyvrablások vizsgálatakor, hogy bár eszmei értékük sokkal csekélyebb, mint a műkincseké, a visszaszolgáltatás legalább annyira problémás. Ez is azt a feltételezést erősíti, hogy mind a műkincsek, mind a könyvek eszmei értéke nagyobb, mint az anyagi. Hiszen ezek a tárgyak emlékek, történetek, identitások őrzői.

mukincs.jpg

Hermann Göring és Adolf Hitler (kép forrása)

A második világháború alatt és után történt fosztogatásokról tehát már elég sokat tudunk. De mi a helyzet ma? Létezik valamilyen nemzetközi egyezmény, amely valamelyest kontrollálni próbálja a műkincsrablásokat? Vagy a háború fölülír mindent?

Ez utóbbi. Manapság legtöbbet az Iszlám Állam pusztításáról hallunk. De ez csak a jéghegy csúcsa: a történelmi épületeket valóban megsemmisítik, mert nem tudják őket értékesíteni. De hallatlan pénzeket szednek össze műkincsek eladásával Londonban, New Yorkban, hiszen a szürke műkincspiac még mindig virágzik. Létezik ugyan az UNESCO, ami műkincsvédelemmel is foglalkozik, de nekik semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésükre, nincsenek fegyvereik, hadseregük. És természetesen az emberi élet értékesebb minden másnál. Ha egy megszálló hadsereg arra használná az Eiffel-tornyot, hogy onnan emberekre lövöldözzön, akkor vajon meg kellene semmisíteni a tornyot?

Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes

Legjobb Könyvek Nőknek

Az egyik legnagyobb ajándék, amit egy nő kaphat, az olvasás élménye. A kifejezetten nők számára írt könyvek óriási forrást jelentenek az önismeret, az inspiráció és az élet különböző aspektusainak megértéséhez. A "legjobb női könyvek" kifejezés mögött olyan könyvek gazdag és változatos könyvtára húzódik meg, amelyek megérintik a női lélek mélységeit, és arra inspirálnak bennünket, hogy a önmagunk legjobb verzióját hozzuk elő.

Rengeteg mű ebben a témában például egyedülálló utazásra visz minket az identitás és az önkifejezés világába. Több könyv pedig egy olyan nő történetét mesélik el, aki a világ különböző részein újra felfedezi önmagát. A legjobb női könyvek azok, amelyek képesek bemutatni a nők tapasztalatainak sokszínűségét és összetettségét, ugyanakkor inspiráló és megnyugtató üzeneteket közvetítenek. Az ilyen könyvek lehetnek regények, memoárok, pszichológiai kötetek vagy önismereti útikönyvek, amelyek mind hozzájárulnak a nők életének mélyebb megértéséhez és gazdagításához. E könyvek olvasásával a nők sokat tanulhatnak önmagukról, kapcsolataikról és a világról. Megérthetik saját érzéseiket, vágyaikat és álmaikat, és megerősödhetnek abban a tudatban, hogy nincsenek egyedül az útjukon. A legjobb könyveket nemcsak élvezetes olvasni, hanem életünk társává válnak, és segítenek abban, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból és a világból.

Életünk során számos nehézséggel és döntéssel szembesülünk, és gyakran nehéz megérteni önmagunkat és a bennünket vezérlő érzelmeket. Ezért fontos, hogy olyan könyveket olvassunk, amelyek segítenek jobban megismerni önmagunkat. Ezek a könyvek segíthetnek feltárni olyan belső gondolatokat, érzéseket és vágyakat, amelyeket nem mindig könnyű szavakkal kifejezni. Ha jobban megértjük önmagunkat, képessé válunk arra, hogy hatékonyabban kezeljük az élet kihívásait, erősítsük a másokkal való kapcsolatainkat, és valóban teljes életet éljünk. Ezek a könyvek lehetővé teszik számunkra, hogy mélyebb szinten kapcsolódjunk saját érzéseinkhez és tapasztalatainkhoz, így segítve, hogy valóban tartalmas és boldog életet éljünk.


Finy Petra: Akkor is

A 40 éves Sára tanárnő történetét meséli el. Két gyerek, kiszámítható munka, tökéletes házasság - legalábbis a főhősnő ezt hitte. Ám egy nap a férje összecsomagol. A főhősnő sokféle érdekeltségű nő: egy túlérzékeny anya, két koraérett gyerek, barátok, akik egyben kollégák is, egy mogorva szomszéd és egy férfi, aki kómában fekszik a kórházban, és soha nem beszélt vele, csak könyveket olvasott neki. A regény stílusa könnyed, helyenként nagyon fanyar és őszinte, annak ellenére, hogy egy nehéz sorsú nő sorsát ábrázolja. Kötelező darab a könyvespolcra!


Gurubi Ágnes: Szív utcájában

A történet a nagymama életének krónikája körül forog, de a regény narrátora nem teljesen a szerző. Ági laza határvonalat húz a valóság és a fikció között, és nemcsak saját családi történetével szembesül, hanem több generáció tükre is. A fő motívum egy zsidó család menekülése és az azt követő események, de ez nem holokausztregény, hiszen egy anya és lánya felnőtté válásának története származástól függetlenül érvényes.


Tompa Andrea: Haza

Főhőse olyan útra indul, amely nemcsak az otthon és a haza fogalmát tárja fel, hanem közelebb hozza őt önmagához is. A regény cselekmény helyett inkább a főhős belső útját írja le, amelyet életének és döntései megértése utal. A regényben egy nagyon találó gondolat is helyet kapott: „Elmenni lehet, de visszatérés nincs. Nincs visszatérés tehát, csak a kudarc tér vissza.” Ezek a szavak kiterjeszthetők az élet egészére. Az emberek nem tudják megváltoztatni múltbeli döntéseiket, ezért az elfogadás és a megbékélés az idő előrehaladtával egyre fontosabbá válik. Tompa Andrea regénye tehát nemcsak az otthon és a haza fogalmát járja körül, hanem a sors és a saját döntések elfogadását, valamint a visszafordíthatatlan idővel való megbékélést is. A főhősnő ezen utazása arra ösztönzi az olvasót, hogy elgondolkodjon saját életének kihívásain, és azon, hogyan lehet elfogadni azt, amin már nem lehet változtatni.


Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utcán járva

A regényként olvasható novellagyűjtemény egy filmkritikus önismereti, kalandos, apátlan és bátor, őszinte szexualitással teli utazása. Az olvasót nem egy, hanem több útra is elviszi, helyszínek, emberek és események váltják egymást. A szövegben a stroboszkópikusan felvillanó események mögött egy fiatal nő benyomásai, reflexiói és belső monológjai állnak, értelmezve a vadul galoppozó eseményeket.


Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Két nő sorsa tárul fel 1951 és 2020 között. Ebben a regényben a főszereplők alig ejtenek ki egy szót. A szavak önmagukban nem elegendőek érzéseik megértéséhez vagy közvetítéséhez. A lírai képek és benyomások azonban értelmezik az eseményeket, bár nem a megszokott racionális módon. Péntek Orsolya könyvében a hallgatag és zárkózott szereplők helyett az utcák, a tájak, sőt a kanálra ragadt lekvár íze is mesél. A regény nemcsak mesél, hanem az érzelmek és benyomások kifinomult leírásán keresztül mélyen belemerül a két nő életébe és belső világába.


Virginia Woolf: Egy saját szoba

Az irodalmi világban élő nők helyzetét elemzi a 20. század elején, kifejtve, hogy mire van szüksége a nőknek a szellemi függetlenséghez és a művészi kifejezéshez. A könyv filozofikus és történelmi utalásokkal gazdagított, ráadásul üde színfoltja az akkoriban férfiak uralta irodalmi világnak.


Chimamanda Ngozi Adichie: Mindannyian feministák vagyunk

Esszéje egy rövid, mégis hatásos mű, amely a feminizmus modern értelmezését tárgyalja, arra ösztönözve olvasóit, hogy gondolkodjanak el a nemek közötti egyenlőség fontosságán és a társadalmi szerepek átalakításának szükségességén. Adichie éleslátása és közvetlen stílusa révén képes megragadni az olvasó figyelmét, és arra készteti, hogy újragondolja a nemi szerepekkel kapcsolatos saját előítéleteit.



Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Olyan jövőképet fest, ahol a nők szabadságát drasztikusan korlátozzák, és szinte teljesen az uralkodó rendszer kiszolgálóivá válnak. Atwood mélyreható karakterábrázolása és a társadalomkritikai elemek ötvözete izgalmas olvasmányt biztosít, amely elgondolkodtatja az olvasót a jelenkor társadalmi dinamikáiról és a szabadság értékéről.



Maya Angelou: Én tudom, miért szabad a madár a kalitkában

Maya Angelou önéletrajzi műve egy erőteljes és megindító történet az önazonosság kereséséről, a rasszizmus és a nemi megkülönböztetés legyőzéséről. Angelou lírai prózája és őszinte hangvételű elbeszélése a személyes küzdelmek és győzelmek univerzális történetévé varázsolja a könyvet.


A legjobb könyvek nőknek különböző perspektívákból közelítik meg a női tapasztalatokat, és kiváló olvasmányt nyújtanak azok számára, akik mélyebb betekintést szeretnének nyerni a hölgyek életét érintő kihívásokba és győzelmekbe. Minden mű más és más stílusban és hangnemben szólal meg, de közös bennük a mély emberi érzések és társadalmi kérdések iránti elkötelezettség.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Meg fogsz lepődni, hogy milyen régi a reggeli kávéd

Biológusok megfejtették, hogy az arabica kávé több százezer évvel ezelőtt, természetes kereszteződés folytán alakult ki. Könyvek hírek (és kávé) mellé.

...
Zöld

A szerzetes, aki megalkotta a középkori Google Earth-öt

Fra Mauro, a velencei laikus testvér az addigi történelem legrészletesebb térképét készítette el az 1450-es években. Csettintenének rá a Google Earth tervezői is.

...
Zöld

Vajon tudod a választ 3 egyszerű kérdésre a pedofíliáról és a gyerekek elleni erőszakról?

A cikkben könyveket is találsz a Hintalovon ajánlásával!