Hogy Hartay Csaba miért egy pszichiátert kért meg, hogy a börtönből induló két tököli srác történetéről beszélgessenek? Azt remélte, rájön arra, hogy egyrészt miért írta meg ezt a regényt, másrészt hogyan tudja a végeredményből kihámozni, ki ez a két srác. Lehetséges, hogy mind a kettő ő, hiszen az ember olykor személyiségekre esik szét.
A könyv a Bebukottak és a Káin gyermekei című filmekből eredeztethető. A Bebukottak monológjai a szerzőt nagyon megfogták, és ráébredt, hogy számára szimpatikus az egyik elítélt. Hogy miért? Talán azért, ahogyan feldolgozza a gyilkosságot (azaz nem dolgozza fel), ahogyan beszél róla, és az is tetszett neki, ahogy börtönbeli barátjával menő amerikai neveket találtak ki maguknak. Bánki György a könyv szerkezetére utalva elmondta, a karakterek egyszer csak nem bent vannak a börtönben, hanem kint, de a módja nincs kimondva. Hartay Csaba megerősítette, tudta, hogy a karaktereket valamilyen módon ki kell onnan hoznia, de nem úgy, hogy letelik a büntetésük. Ezért elképzelhető, hogy ő mint szerző vagy esetleg az olvasó álmodik, de a lényeg, hogy egyszer csak kiszakadnak innen és halott emberekkel találkoznak, kivéve az elbeszélőt, aki élő ember a maga életközepi válságával. Hozzátette, a nagyapját is betette a történetbe, Johann Hamerli néven jelenik meg, aki 21 évesen a II. világháborúban orosz katonákat ölt meg.
Bánki György szerint a szereplők nagy ellentmondásban léteznek a regényben, és annak ellenére, hogy Hamerli ölte meg a legtöbb embert, valamiféle integritása, személyiségbeli összerakottsága (és rengeteg fájdalma is) van a gyilkosságokon keresztül, ami a többi figurához képest számára megnyugvást hozott. Addig a pontig Bánki olvasóként hányódott a nehéz sorsú, nagyon önigazoló karakterekkel, ezért úgy véli, Hamerli nagyon kellett a történetbe.
A szerző elmesélte, hogy nagyapjának a halála után derült ki, hogy harcolt, még első osztályú vaskeresztet is kapott mint hadapród, ami rendkívülinek számított. Erről katonai dokumentumok, kitüntetések mesélnek. Hozzátette, nem tudta, mit akar kezdeni ezzel a két sráccal és a nagyapjával, ezért a végén visszavitte őket a papához, aki 102 évesen ott élt a házában. De semmiféle didaktikus megoldást nem akart találni a könyvnek, tette hozzá.
Bánki György a következőkben megjegyezte, hogy sokat foglalkozik a szabadsággal a Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt, még a zárt részen kívül is rettentő sokat kínlódnak vele a fiúk. A szerző megerősítette, hogy hullámvasúton ülnek, majd elmesélte, hogy sokféle hangulatot és karaktert beletett saját gyerekkorából a történetbe, például a testnevelés tanárát - mivel szadista módon bánt a gyerekekkel, ezért megtette gyilkosnak. De szerepel benne volt általános iskolája és egykori tanárnője is. Feltűnik benne a szeghalmi kollégium, amelyben a bűn is helyet kap, hiszen a szerző diákként sokat lógott, rosszul tanult, emiatt kirúgták a szarvasi középiskolából. Utólag lelkifurdalása volt, és hasonlóságot, párhuzamot érzett a Bebukottakban szereplő srácok vallomásaival, hiszen ő is valamit megölt a szüleiben, amikor megbukott. A könyv írásakor, mondta, élvezettel elevenítette fel gyerekkori emlékeit, és időutazásként fogta fel.
Ezután szó esett Hartay Csaba szarvasmarhatelepi munkájáról, amelyet húgával édesapjuktól örököltek meg, és az írás mellett főállásban végzi. Ezután Bánki György említést tett a regényben található mondatgyöngyszemekről, amelyek önmagukban is ajándékok az olvasónak, és sűrítve nagyon mély tapasztalatoknak tűnnek. Végül felmerült a kérdés, mi is az értelme annak, hogy a történetben szereplő srácok állandóan mennek. A válasz pedig úgy hangzott, a hazautat keresik, de a szerző csak pingpongozik velük az időben, ide-oda csapódnak, és a szenvedésük örökkévalóságát jelképezi, hogy soha nem tudnak hazajutni.
