A trauma mély sebet ejt, de hosszú távon a személyiségfejlődés lehetőségét is magában hordozhatja. Ezt tapasztalta meg a nő, aki gyermeke elvesztése után talált rá a hitére, a család, ami egy Down-szindrómás kislány születésének köszönhetően vált összetartóbbá, és az addiktológus is, aki korábbi heroinfüggősége miatt képes most hiteles segítséget adni sorstársainak. Singer Magdolna, a hazai gyásztanácsadás megkerülhetetlen alakja számtalan ezekhez hasonló történetet hall, és saját bőrén is tapasztalta már a poszttraumás növekedés erejét. Szentül hiszi: aki lemegy a kút mélyére, és alaposan körbenéz ott, sebzettsége mellett akár új tudást, szemléletmódot, erőt is felhozhat onnan.
A Veszteségek ajándéka című interjúkötetét 14 év után újragombolták, és most már egy frissített, kiegészített változatban olvasható – erről kérdeztük őt.
Egy nagyon izgalmas kérdéssel nyitod a könyved – leírod, hogy nem minden tragédia jár poszttraumás növekedéssel. Min múlik az, hogy bekövetkezik-e a PTN?
Nos igen, ez valóban nem egyszerű, azt láthatjuk a gyakorlatban, hogy az olyan traumákhoz, amik mélyen el vannak temetve, sajnos nem lesz mindenkinek hozzáférése. Ezzel szemben arra is bőven van példa, hogy pszichoterápia, vagy valamiféle különleges belső erő segítségével még akár egy háborús veszteség, vagy egy gyermekkori abúzus története is átfordítható valamiféle pozitívumba.
A kérdésedre a válasz sok összetevős. Az, hogy ki él át növekedést, biztosan függ a személyiségjegyektől: hogy valaki mennyire nyitott a világra, mennyire extrovertált, mennyire képes felállni, ugyanakkor attól is, milyen típusú segítés, társas támasznyújtás érhető el a számára. Vannak traumák, amikben a szégyen vagy a stigmatizálástól való félelem az útjába áll ennek sajnos – gondoljunk csak arra, milyen hosszú évekig hallgattak és hallgatnak például a metoo vagy a Szőlő utca áldozatai. Azonban az a gond, hogy ahhoz, hogy egy trauma feldolgozható legyen, annak ki kell mondódnia, validálódnia kell, és a segítségnyújtásnak is meg kell érkeznie. Ezek az első lépések a feldolgozáshoz, és ezek nyitják meg a lehetőséget oda, hogy egy napon akár PTN-t élhessünk át.
Azt írtad a könyvedben, hogy voltaképpen pont azoknak van nagyobb esélye a poszttraumás növekedésre, akik kevésbé reziliensek és lemennek a kút mélyébe.
Ugye, milyen érdekes?
Nagyon! Azt gondoltam volna, hogy minél reziliensebb az ember, annál nagyobb ereje lesz felállni.
Ez bizonyos szempontból igaz, viszont a kutatások arra mutattak rá, hogy a személyiségfejlődéshez a megküzdésen keresztül vezet az út. A PTN ugyanis valójában nem a trauma, hanem a küzdelem ajándéka: nem automatikusan kapjuk, nem jár csak úgy minden traumatizált embernek. Ez valójában a nehézségeken keresztül vívott harc, a kognitív feldolgozás, az érzelmi részvétel eredménye. Ott van erre példaként a fő kutatási témám, a haláleseti gyász.
Nem minden gyászoló tud növekedni a vesztesége által.
Aki elfojtja, vagy aki prolongálja a gyászát, ezért nincs lehetősége keresztülmenni annak fázisain – például mert gondoskodnia kell egy másik személyről, és ezáltal háttérbe kell szorítania saját szükségleteit –, ott kevésbé lesz tér a személyiségfejlődésre.
Ami pedig a rezilienciát illeti: megtörténhet az, hogy aki reziliens, az a nagyfokú rugalmassága folytán egyszerűen hamar áll fel a veszteségből.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyzetben létezik olyan, hogy „túl hamar”. Elvégre mindenki jobban szeretne lenni.
Az ember megküzdő képessége csodálatra méltó, bárhogyan is éri el a megbékélést. A reziliens személy is megszenvedi a veszteségét és gazdagodik is általa, csak nem olyan mértékben, mint azok, akiket a veszteségük arra kényszerít, hogy számtalan gyötrelmes kérdés megválaszolásán keresztül jussanak el az elfogadásig. A kutatások azt mutatják, hogy az emberek 90 százaléka mindenképp felismer magán valamiféle változást, fejlődést, csak épp sokan nem foglalkoznak ezzel tudatosan, nem teszik fel maguknak ezt a kérdést, vagy épp nem merik felvállalni a növekedés tényét. És ez érthető is, hisz vannak tragédiák, amikben azt érezhetjük, hogy nem illendő előnyt keresni.
Ilyen például egy haláleset – sokan félnek kimondani, hogy a legközelebbi szerettük elvesztése adott esetben valamivel gazdagította őket.
Pedig itt nem arról van szó, hogy hálát érzünk a veszteség miatt, hanem hogy ha már megtörtént a megmásíthatatlan, meglátjuk annak hosszú távú tanulságait.
Lépten-nyomon találkozom ezekkel a történetekkel a munkám során. Emberekkel, akik a gyász hatására törtek össze annyira, hogy végre ki merjék jelölni a határaikat, nemet merjenek mondani egy rossz munkahelyen. Emberekkel, akik valamilyen súlyos betegséget vagy balesetet éltek át, és annak hatására találtak maguknak új hivatást.
…vagy épp, akik a történetük hatására találtak rá a hitükre, vagy valamiféle felsőbb hatalom bizonyosságára. A könyvben nagyon sok az ilyen történet. Ahogy olvastam őket, és a mély meggyőződést, amiről az íróik beszámolnak, eszembe jutott az a furcsa mondás, miszerint mindenki annyit kap, amennyit elbír. Te mit gondolsz erről?
Szerintem rémes egy mondás, és a legtöbb gyászolónak borzasztóan rosszul is esik. Emellett még csak igazságalapja sincs: rengetegen vannak, akik szemmel láthatólag nem bírnak el egy traumát, mert belebetegszenek, akár bele is halnak. Egyébként, amikor a kötetet állítottuk össze, a kiadó jelezte felém, hogy szerinte túl sok benne az ezoterikus vonal. Viszont fontos látni, hogy én ezeket nem kerestem – egyszerűen ezek jöttek szembe.
Vajon miért? Könnyebben él át poszttraumás növekedést az, aki hisz?
Nagyon összetett ez a kérdés, és talán a gyász irányából a legkönnyebb ezt is megközelíteni.
Ha egy hívő embert trauma ér, az általában két módon csapódhat le: vagy megerősödik a hite és átsegíti őt a tragédián, vagy kiábrándul és megtagadja az istenét.
Akármelyik is történjen, a gyásznak nagyon fontos része maga az elfogadás, és ez szoros összefüggésben áll a növekedéssel. Ez megtörténhet úgy is, hogy az illető elfogadja, hogy a hozzátartozója távozott a földi létből, de egy jó és biztonságos helyen van, ahol lesz még lehetőségük találkozni, de úgy is, hogy elfogad egy új világképet, amiben már nincs helye a hitnek, hisz megtörtént az, aminek nem lett volna szabad az isteni gondviselésben. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, és mindkettőnek megvan a maga fájdalma.
Ha jól tudom, te is hívő vagy, igaz?
Nem szívesen használom ezt a szót, de hiszek a lélek túlélésében, valamint abban is, hogy van az univerzumban valamiféle rend. Hogy van valamiféle értelem, ami rendszerbe rendezi a történeteket. De ezt illetően mindig nagyon óvatosan fogalmazok, hisz nem szeretném, ha ez befolyásolná a gyászolókat, akik hozzám fordulnak.
Ugyanakkor írsz arról is, hogy a tragédia rámutat az élet kiszámíthatatlanságára, és a feldolgozás része az is, hogy el kell engednünk az igazságos világba vetett hitünket. Hogy történhet ez meg, ha vallási köntösbe kerül a trauma?
A vallási köntösben is lehet veszteségélmény.
Popper Péter például sokat foglalkozott az indiaiakkal, akik kultúrájának ugyan szerves része az, hogy hisznek az újjászületésben, abban, hogy a földi életet egy újabb követi majd, de számukra meg pont az okozhat fájdalmat és félelmet, hogy a spirálból nincs kiszállás, nincs ráhatás arra, hány és milyen életeket kell leélniük, míg elérik a nirvánát.
Ugyanakkor, a poszttraumás növekedés elérésében nagyon nagy szerepe van a miértek felkutatásának, hogy bármilyen is legyen a világképünk, egy ponton célba érjen a rumináció, és értelmet, jelentést találjunk a történteknek. Van, akinek ez spirituális köntösben jelenik meg, van, akinek egy új hivatásban. A kötetben szereplő Farkas Éva kislánya meghalt orvosi műhiba következtében, így neki küldetésévé vált az egészségügy megreformálása, hogy mással ne fordulhasson elő ilyesmi. De volt olyan ember is, akinek a gyerekét elütötte egy ittas sofőr, és ő pedig keresztülhúzta ország-világon az összetört autót egy transzparens kíséretében, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy milyen veszélyes módosult tudatállapotban vezetni. Ezek mind részei az értelemkeresésnek – csak úgy, mint utat találni a spiritualitásban.
Mindenki a maga módján, sokszor váratlan módokon dolgozza fel, ami vele történt, és sosem lehet tudni, miből lesz poszttraumás növekedés.
Mennyi szerepe van ebben a döntésnek?
Rengeteg. Ahogy említettem is, vannak személyiségbeli tényezők és az sem mindegy, milyen a trauma típusa, ugyanakkor rengeteg múlik azon, hogy valaki képes-e kimondani, hogy ő márpedig megteszi a tőle telhetőt azért, hogy felálljon, hogy vállalja a felelősséget saját magáért, vagy sem. Sajnos egy ponton túl szereppé tud válni a veszteség, az áldozati státusz – hogy én egy olyan édesanya vagyok, akinek meghalt a gyereke, vagy egy olyan férfi vagyok, aki hányatott gyerekkora következtében börtönben töltötte a fél életét –, és ez sosem marad magánügy. Az, ha valaki ebbe belehelyezkedik, az hatással lesz a környezetére is, legyen szó az életben maradt családtagokról vagy egy új társról. Eleinte úgy érzik általában a gyászolók, hogy nem ők irányítanak, hanem a veszteség – és ez így normális. De ideális esetben egy ponton ez megfordul.
Könnyebb egy olyan traumát elviselni, ami kollektív? Amiben sok sorstárssal osztozunk?
Nem feltétlenül, hiszen a kollektív traumákhoz általában elhallgatás társul, ami meg épp a feldolgozás ellenszere.
És nem változott ez az évek folyamán? Napjainkban azért már kevésbé tabu a mentális egészség kérdése.
Van amiben változott, van, amiben nem. Ott volt például a Covid. Ott például megmozdultak az emberek, az interneten is megjelentek támogató tartalmak, közösségek fogtak össze, hogy támogatásukat fejezzék ki az egészségügyi dolgozóknak –
ugyanakkor rengetegen vesztették el úgy a szerettüket, hogy az kórházba volt zárva, nem érintkezhettek vele, nem búcsúzhattak el tőle, a haldoklót pedig szkafanderes lények vették körbe.
Ennek tetejébe ők a tilalom miatt még a temetésen sem kapták meg azt a közösségi búcsúérzést, ami egyébként valóban hozhat feloldást. Persze érdekes kérdés, hogy az online világban való összekapcsolódás milyen fokon segített ezen. Az biztos, hogy volt jelentősége.
Beszéljünk egy kicsit a kötet epilógusáról is. Az eredeti és az új kiadásban is megosztottál két saját traumatörténetet, valamint az azokból következő növekedést. Az egyik óta 13 év telt el, a másik óta kettő. Érdekelne, hogy változott azóta a kríziseidhez való viszonyod.
Már elég idős vagyok, és úgy tekintek az életemre, mint egy nagy térképre, amin van egy szép, hosszú bejárt út. És sokszor eszembe jut Polcz Alaine, aki nagyon nehéz dolgokon ment keresztül, de mégis azt mondta az élete végén, hogy minden pont úgy jó, ahogy történt. Ez az egyik módja annak, ahogy gazdagodhatunk a trauma által. Van, aki azt mondja, mint ő: hogy minden úgy jó, ahogy van, mások meg azt, hogy nem jó úgy, ahogy van, ha lehetne, visszacsinálnám, de ha már megtörtént, akkor elfogadom az ajándékát.
Én Alaine-nel értek egyet.
Voltak válásaim, csalódásaim, rákbetegségem, és ezzel mind rendben vagyok.
Egyedül akkor érzek vágyat a szelektálásra, ha a gyerekeimre gondolok, hisz nyilván ezek egy részét ők is megszenvedték. Miattuk mondanám maximum azt, hogy bár ne történt volna meg pár dolog. De közben azt is látom, hogy ők is a saját útjukat járják már.
…és hogy számukra is hozhatnak nyereséget ezek a tragédiák…?
Hát persze! Számukra mindez ugyanolyan tanulságos, mint ahogy nekem volt. De attól még ott az anyai szívem, ez alól én sem vagyok kivétel.
Lesz folytatása a kötetnek?
Nem hiszem. Most jelenik egy új könyvem szeptemberben, amiben gyógyulás- és felépüléstörténetek vannak. Az a címe, hogy Felépülés a gyászból. Mondanám, hogy ennek a fókuszában a gyász van, hisz ezek haláleseti veszteségek – emberi életek mellett társállatok is vannak benne –, de természetesen itt is központi téma a poszttraumás növekedés.
Nyitókép: Szirbek Anita fotója
