1922. február 10-én született Göncz Árpád író, műfordító, a rendszerváltozás utáni első magyar köztársasági elnök. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogtudományi karán szerzett diplomát 1944-ben. Még abban az évben behívták katonának, Németországba vezényelt egységétől megszökött, részt vett a fegyveres ellenállásban. A második világháború után csatlakozott a Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Párthoz (FKGP), a párt szétbomlasztása után viszont csak segédmunkásként és csőlakatosként sikerült elhelyezkednie.
Harmincéves volt, amikor 1952-ben beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, a tanulás mellett talajvédelmi technikusként és agronómusként dolgozott. Diplomát nem szerezhetett, mert az 1956-os forradalomban a Parasztpárt tagjaként játszott szerepéért eltávolították az intézményből. A november 4-i szovjet intervenció után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által írt memorandumok szövegezésében és külföldre juttatásában.
1957 májusában Bibó Istvánnal együtt letartóztatták, és az úgynevezett Bibó-per másodrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben vezetéssel elkövetett bűntett és hűtlenség bűntett vádjával bíróság elé állították. Bár az ügyész „csak” életfogytiglani börtönt kért rá, a bíró halálra akarta ítélni. Évtizedekkel később derült ki, hogy India moszkvai nagykövetsége járt közben a vádlottak érdekében, de az utolsó pillanatban született felső szintű döntést csak az ügyész kapta kézhez. Göncz Árpád – ahogy 2001-ben elmondta – végre nyugodtan alhatott, az életfogytiglani börtönnel kapcsolatban bízott abban, hogy 6-7 évet kell csak letöltenie, mert Kelet-Európában addig él egy politikai rendszer.
Igaza lett, Bibó Istvánnal együtt
1963-ban amnesztiával szabadult.
A börtönben megtanult angolul, így a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézet szakfordítója lett, majd 1964-től a Talajjavító Vállalatnál dolgozott. Az agrártudományi egyetemet nem fejezhette be. 1965-től szabadfoglalkozású műfordítóként és íróként tevékenykedett. Olyan drámák fűződnek nevéhez, mint a Mérleg, a Rácsok, a Magyar Médeia; Sarusok címmel regénye, Találkozások címen novelláskötete jelent meg. 1983-ban József Attila-díjat kapott. Az angol irodalom kiváló tolmácsolásáért 1989-ben a rangos Wheatland-díjjal tüntették ki.
A nyolcvanas évek második felében tagja lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) és a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak (TIB). 1989-ben az Írószövetség elnökévé választották, 1990-ben a szervezet tiszteletbeli elnöke lett. Az 1990-es első szabad választások után az új Országgyűlés alakuló ülésén Göncz Árpád lett a házelnök, és ő látta el az ideiglenes köztársasági elnöki teendőket is. A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége megegyezése nyomán 1990. augusztus 3-án a parlament öt évre
őt választotta a Magyar Köztársaság elnökévé,
majd mandátumának letelte után, 1995. június 19-én újraválasztották e tisztségben. Göncz Árpád életének 94. évében, 2015. október 6-án hunyt el Budapesten. Születésének centenáriumán egykori óbudai otthonában emlékhely nyílik, a Magyar Posta emlékbélyeget ad ki.
Ma rengeteg klasszikust Göncz Árpád fordításában olvashatunk. Műfordítói tevékenysége rendkívül sokszínű, mások mellett Doctorow, Faulkner, Golding, Hemingway, Susan Sontag, Updike és Tolkien műveit ültette magyarra, ő fejezte be A Gyűrűk Ura trilógia Réz Ádám által megkezdett fordítását. A műfordításról, saját fordítói szemléletéről egy másik kiváló műfordítónak, a költő-író Gergely Ágnesnek mesélt az Élet és Irodalom 1973. augusztusi számában. Ebben az interjúban fogalmazott úgy Göncz Árpád, hogy a fordítás tulajdonképpen nem műfaj, hanem mesterség, méghozzá a szó középkori értelmében:
„Minél jobb a fordító, annál inkább eltűnik a szöveg mögött”.
Elmesélte azt is, hogy fordítóként Faulknert érezte leginkább a magáénak, ahogy Updike, Golding és Malcolm Lowry műveit is: „Valószínűleg létezik olyan belső vonzás, amely megkönnyíti a fordítónak a látszólag legbonyolultabb szövegek megértését és fordítását”.
Arra a kérdésre, hogy szenved-e fordítás közben, Göncz Árpád azt felelte, hogy mindig. A fordító szerinte megtapasztalta anyagát, megküzdött vele, „göcsörtről göcsörtre”, és „az írót is úgy ismeri, mint a birkózó az ellenfelét: a képébe lihegett. Szereti-e vagy sem – kiismerte”. Az interjúban szóba került Hemingway is, az életmű javát viszont – ahogy Göncz fogalmazott – már korábban „elfordították előle”. Hemingwayt mindenesetre utánozhatatlan írónak nevezte, bár az 1973-as interjúban már úgy látta, hogy az írók „Hemingway-fertőzése” világszerte múlóban van, ám például a Hemingwayre jellemző kihagyásos ábrázolás (azaz az úgynevezett jéghegy-elmélet) végleg bekerült a világirodalom eszköztárába. A fordítói ars poeticáját firtató kérdésre a következőt válaszolta:
„A fordító mondatot fordít. Nem modem vagy régi irodalmat, nem angol, orosz, román irodalmat, nem írót és nem műveket. Ebből következik, hogy a fordító – fordítás közben – nem látja a művet. Nem látja az írót. És nem látja az irodalmat.
Csak a mondatot.
Tehát nemcsak az erdőt nem látja a fától, a fát sem a lombjától. De ha híven alkotja újra a mondatot, szövegkörnyezetet teremt. Lombot és fát. Erdőt. Sőt: talajt is, amelyben az újraültetett fa gyökeret ver”.
Ehhez még hozzátette azt is, hogy a fordító csöndet is fordít, azaz kimondatlan mondatokat, több réteget a mondatok felszíne alatt: „Meg nem talált kifejezést, üresjáratot, élményt és élményhiányt. Néha legszívesebben félrenézne: amit a szöveg alatt lát, nem tartozik rá, magánügy. De nem teheti. Kénytelen a mondattal – s így az íróval – azonosulni.”
Az interjúban Gergely Ágnes rákérdezett Göncz regényére is, amely a beszélgetés idején már nyomdában volt (ez lehetett az 1974-ben megjelent Sarusok), és arra a kérdésre, hogy regényíróként tudott-e valamit hasznosítani a műfordítói munkájából, Göncz Árpád azt felelte, hogy okvetlenül: „A lefordított mű mérce, a rendszeres fordítói munka olyan,
mint a hosszútávfutó napi edzésadagja,
önfegyelemre szoktat. Megsokszorozza a rendelkezésünkre álló kifejezési lehetőségeket és megtanít közülük válogatni.” A beszélgetést a következő gondolattal zárta:
„Vannak lassan érő emberek és lassan érő témák. Azt hiszem, én is az vagyok, a mondanivalóm is az. Író, fordító kimond vagy tolmácsol valamit, ami fontos. De sem az író, sem a fordító személye nem fontos. Erről egy pillanatig sem feledkezhet meg.”
Felhasznált források:
- az MTVA Sajtóarchívumának anyaga
- Göncz Árpádnál, Élet és Irodalom, 1973. augusztus 11. – Arcanum
